A mellettünk lévő asztalnál egy fiatal pár ül. Y generációsok. Nem néznek egymásra, nem nézik a csillagokat, csak szótlanul bámulják az okostelefonjaikat. Talán jó testvérek… De nem: hazafelé kézen fogva vezetik társas magányukat.
Miért nem egymásra figyelnek? – kérdezzük Tari Annamária klinikai pszichológust, olyan nagy sikerű könyvek szerzőjét, mint az Y generáció, Z generáció.
(© Жан Алибеков)
A közösségi hálók feltűnése óta teljesen megváltozott az érzelmi élet a családban. A gyerek rossz fát tesz a tűzre, a szülő megdorgálja. Régen a gyerek visszavonult a szobájába, s napokig emésztette az elhangzottakat. Bezzeg ma! A gyerek ugyanúgy visszavonul, vagy fel sem áll a gép mögül, s amint a szülő kihúzta a lábát a szobából, felmegy az internetre, s ott a barátoktól azonnali feloldozást nyer. Régen a gyereknek sokszor napokat kellett várni, míg megoszthatta valakivel a bánatát (ötöst kapott, leszidta az anyukája), sokszor órákig őrlődött. Ez az idő viszont fontos volt, mert megindult benne az érzelmi feldolgozás. És ennek köszönhetően később kialakult a konfliktusmegelőző stratégiája, hisz a gyerek rendre rájött, hogy „hol követtem el a hibát”, „azt kellett volna csinálnom, hogy...”. Ma már senki nem tart magában semmit, mindent mindjárt kiönt az internetre. A gyerek sokszor csak a húszas évei elején, az első munkahelyén szembesül azzal, milyen is a felnőttek világa. És sorra bajai lesznek, mert a szociális helyzetek kezelésében szinte gyerekes... A szemtől szemben zajló helyzeteket egyszerűen képtelen megoldani.
– Ha annak idején azt mondták volna az ősembernek, hogy egyszer a leszármazottai egy kis doboz előtt fognak naphosszat ücsörögni, biztosan nem hitte volna – kezdi Annamária. – És tessék, ma már a monitorok előtt ülünk, kicsik és nagyok vegyesen. Tíz évvel ezelőtt még attól volt hangos minden, hogy a tévé elidegeníti a családokat, most meg itt az internet. A X generáció (a mai negyvenesek-ötvenesek) már felnőttek voltak, mire elterjedt az internet. Az ő személyiségük nem változott meg attól, hogy megtalálták a volt osztálytársukat a közösségi oldalon. Nagyrészt praktikus dolgokra (ímélezés, hírolvasás) használják a világhálót, és külön tudják választani az offline teret az online-tól. Velük ellentétben az online generációk (az Y és a Z) a számítógéppel együtt nőttek fel. Kütyükkel a kezükben élnek. Nekik egy online beszélgetés ugyanolyan fajsúlyú, mint egy személyes! Miközben tudjuk, hogy az írott kommunikáció nem teljes értékű: hiányzik belőle a testbeszéd, a metakommunikáció. S ennek a hiátusát mindig a fantázia tölti ki. A többség azt hiszi, hogy a hangulatjelek használatával ki tudják fejezni érzelmeiket. S meglepődnek, amikor kiderül, hogy a másik egészen másképpen értelmezte üzenetüket. Mert az, amit olvasunk, aszerint kódolódik a fejünkben, hogy éppen milyen lelkiállapotban ülünk le olvasni.
A közösségi oldalakon és csoportokon belül szinte kötelező a posztolás. Hosszú távon ez függőséget okozhat. Aki rászokik, hogy bejegyzéseket oszt meg, egy idő után ezt kényszerként élheti meg. A megosztás már nem örömforrás lesz, hanem inkább megfelelési kényszer. A fiatal fél attól, hogy „elértéktelenedik”, ha egy időre távol marad a csoporttól.
– A virtuális térben az ember soha nem érzi magát magányosnak. Mindig van ott valaki, akinek elmondhatja gondját-baját. Még akkor is – vagy csak akkor igazán! –, ha a valós életben soha nem találkoztak.
– Igen. A korábbi, érzelmi alapú kapcsolatokat a narcisztikus indíttatású érdekkapcsolatok váltották fel. Mindenkinek a saját érzelmi szükséglete az elsődleges, a magánéletben és a munkahelyen is. Ez a hozzáállás azonban nem eredményez időtálló és teherbíró kötelékeket. Egyre nehezebb fenntartani a jó kapcsolatokat. Sajnos, ma már a barátságok sem olyanok, mint régen. S nem csak arról van szó, ami húsz éve igaz volt, hogy két barátnő eltávolodik egymástól, ha az egyik párt talál, a másik meg nem. Ma már más vonatkozások is közrejátszanak. Az egyiknek van munkája, és megengedheti magának a nyaralást, míg a másik kevesebbet keres, s ez már elválaszt. Nem mindenkivel lehet megosztani a sikereket és a boldog pillanatokat. Pedig a nőket mindig a panaszkodás, a közös kínlódás hozza és köti össze. Még akkor is, ha a nők elsősorban rivalizálnak egymással! Ha egy nő találkozik egy másik nővel, elég egy sanda tekintet, és már fel is méri a másik alakját, bőre feszességét, azt, hogy van-e pénze – mindent. A narcizmus elhatalmasodásával még inkább ott dübörög az online térben a rivalizálás. Egy Y generációsnak állandóan azzal kell szembesülnie, hogy az összes facebookos ismerősének fantasztikus élete van. Szerelem, utazás, karrier, házi élet tökéletes süteményekkel és még tökéletesebb háromfogásos ebédekkel – kiszidolozva minden! Az így kialakuló, ún. Pinterest-stressz a mai fiatalokban szorongást kelt. A saját, „tökéletlen” életük folyamatos összehasonlítgatása ezzel a sok tökéllyel elégedetlenné teszi őket. Semmi nem frusztrál jobban, mint mikor valaki szüntelen azt éli át, hogy „én nem vagyok elég jó”.
Tari Annamária
– A minap a buszmegállóban két lány beszélgetett mellettem: „Ha azt hiszi, hogy egy veszekedéssel megúszhatja, hát téved! Nem fogok neki megbocsátani! Ezt a csajt meg biztos nem! Hazamegyek, és kitörlöm az ismerőseim közül!” Ez egy kirívó eset, vagy a mai fiatalok kapcsolataira jellemző a kötődésmentesség?
– Az Y és Z generációnak nemcsak az idealizációval kell küzdenie – de a gyorsulással is. A fiatalok mindent sürgetnek. A randevúzásnak új szabálya van: az első randin egy kávé, a másodikon egy ebéd, a harmadikon már az ágy a program. Ám hiába, egy új kapcsolatnak meg kell érnie érzelmileg, különben nem lesz tartós. Ma a legnagyobb hiánycikk a kölcsönös tisztelet és az empátia. Az érzelmi intelligenciával is bajok vannak. Míg a baby boom generáció tagjai többnyire házasságban éltek, esetleg „vénlányok” maradtak, addig egy Y nő lehet szingli, élhet a párjával, házasságban, patchwork családban vagy tartós kapcsolatban, de külön lakásban. A régebbi generációknál (láthatjuk a romantikus filmekben) még a férfi küzdött a nőért. Ezzel szemben mi van ma? A nő kiválasztja a férfit – és ott áll mellette egy profi csapat a barátnőkből, akik vele együtt próbálják megfejteni a férfit. A végén még nála is jobban tudják, hogy mit akar! Hát, ez így nem fog menni! Ma a nők azt mondják, hogy a férfiak nem akarnak kötődni. Nyilván könnyebb a másik szemében meglátni a szálkát, a magunkéban a gerendát sem. Mert ugyanannyi nő képtelen a kötődésre, mint ahány férfi. A másik oldalon: nem könnyű Y generációs nőnek lenni! Elvárják tőlük, hogy a hagyományos női szerepek (anya, feleség) beteljesítése mellett karriert építsenek. S mindent egyidejűleg. Mikor, hogyan?
Hatalmas rajtuk a társadalmi nyomás, minden oldalról. Ha az Y generációs nő még huszonöt éves kora előtt megszüli a gyerekét vagy gyerekeit, akkor az ambícióinak búcsút inthet. Kimarad a munkából, és lemarad – s később képtelen lesz eltartani a családot. Hiszen minden második házasság válással végződik, s a gyerekek általában a nőkkel maradnak, akik mindig alacsonyabb színvonalon élnek, mint a volt férj.
– S mi van az Y generációból kikerülő Pán Péterekkel, akik még harmincévesen is a szülői házban élnek? Mi a baj velük? Félnek a felelősségtől? Mert, ugye, családot tartani felelősség...
– Az X generáció még azt látta, hogy a szüleik ugyanazon a munkahelyen dolgoztak évtizedekig vagy akár egy életen át. Az Y generáció szüleit elnyelte a sok munka, vagy éppen vállalkozni próbáltak, esetleg rosszul fizető munkahelyeken kínlódnak. A családokon belül a kommunikáció a felmérések szerint napi 7 perc. Nem kell csodálkozni azon, hogy ez a fajta családi minte nem vonz. Mindemellett az Y generáció már a fogyasztói társadalomban nőtt fel, aminek fő jellemzője, hogy erősíti az emberben a szerzés vágyát. Ezt az attitűdöt a média is fokozza, azt sugalmazva, hogy ha vásárolunk, akkor boldogabbak leszünk. Kialakult egy értékvesztett világ, ahol az érzelmek helyét az érdekek vették át. A fiatalok számára az anyagi javak megszerzése vált elsődleges életcéllá. Autóra vágynak, házra vágynak, utazásokra, luxusra – és nem családra! S mikor kilépnek a munkaerőpiacra, azzal szembesülnek, hogy nincs is rájuk szükség! Hiába küldözgetik a felvételi kérelmeiket. Ez mély narcisztikus sérülés egy ambíciótól duzzadó fiatalembernek. S minél több az elutasítás, annál jobban kérgesedik a fiatal lelke. Mára az Y generáció körülnézett, és látja, hogy a világ bizony nem igazodik az ő idealisztikus elvárásaihoz. Ezért aztán vagy kivár, és megszerez minden diplomát, hogy megindokolja, miért ül még harmincévesen is a mama szoknyáján, vagy nagy kebellel elindul „megkeresni magát” – külföldön vagy itthon.
– Az előző generációk eléggé kritikusan viszonyulnak az Y generációhoz. Mivel magyarázható ez a kutya-macska viszony?
– Az X generáció tagjait még arra nevelték, hogy tiszteljék az idősebbeket. A harminc alatti korosztályok viszont már nem alanyi jogon adják meg a tiszteletet – csak annak, akit hitelesnek éreznek. Ez megnehezíti a generációk közti kommunikációt. Pedig egy főnök tekintélye nem csorbul azzal, ha azt mondja: „Nem tudom, de utánanézek.” Fordított szocializáció alakult ki, amit Csepeli György szociálpszichológus fogalmazott meg először: „Soha nem volt még generációk történetében olyan, amit az X és Y első ízben él át. Kemény háború dúl a tudásfölényért, azért, hogy kié az érvényes, a valid tudás. X szerint nála a tudás, a tapasztalat, a bölcsesség stb., amire az Y azt mondja, ez mind nem ér semmit, mert nála az updatelt tudás, azaz a számítógép-használat, a nyelvismeret és társai. Nem biztos, hogy az idősebb a tudás letéteményese.” Az X generáció tagjai, akikben még van lojalitás, elítélően szemlélik az Y generáció érdekérvényesítő és helyezkedő viselkedését. Mert ha egy Y generációs jobb helyet talál, akkor vált! Gyakran még akkor is, ha semmi jobb nincs kilátásban. Keresgélnek, válogatnak, néha nagy az arcuk, vagyis túlzott az önbecsülésük. A kudarc ilyen esetekben előre borítékolható, miközben az Y generáció fő célja pont a sikeresség.
– Az online térben a kommunikáció intimebb. Képes az online térben kötetlenül élő emberke a kötöttebb munkahelyen jól reagálni?
– A fiatalok általában akkor szembesülnek a való világgal és a felnőtt léttel, amikor munkába állnak. Gyakran egymást követik a kiborulások, mivel nem tanulták meg „offline” kezelni a konfliktusaikat. Néha biológiai életkorukhoz képest infantilisan viselkednek. A másik nagy probléma az érzelmi inkontinencia: a fiatal az online térben azonnal „kiönti” az érzelmeit. Pedig az ember életében nagyon fontos képesség a „holding”, vagyis az érzések magunkban tartása. Amikor érzéseinket azonnal kiposztoljuk, megosztjuk, akkor a terhet és a feszültséget mintegy átrakjuk a másik vállára. Ráadásul ezzel a másik embert akarva-akaratlanul tanácsadói szerepkörbe kényszerítjük. Most és rögtön elvárjuk a megértést. Ilyenkor bekövetkezik a megnyugvás – ám a konfliktus érzelmi feldolgozása elmarad. Ahhoz hosszabb időt kéne eltölteni önmagunkban, és az Y generációs pont ezt nem akarja, és nem tudja.
– Mindebből nekem egy nagyon sötét jövőkép rajzolódik ki. Meg lehet „menteni” az Y generációt? Van fény az alagút végén?
– A jövőkép nem sötét. A fiatal digitális generáció élete attól függ, hogy mit tud átadni nekik az idősebb nemzedék, milyen bölcsességet és értékeket. Még nincs veszve semmi...
