Két keréken 60 ezer kilométer 

Ahogy velem szemben ülve a kávéját kevergeti, ugyanazt a zavart látom rajta, mint Komárom főterén, ahol az emberek büszkén várták a világjáró vándort, aki kerékpárral vágott neki a nagyvilágnak. Harmincöt éves, Szeder Lászlónak hívják, geográfus, és időnként hónapokra eltűnik a biciklijével. 

Legutóbb majd két év után érkeztél haza... 

– Mostanra lecsengett a szenzáció. Ma már napjaim nagy részét otthon töltöm a számítógép mellett, szabadúszó földrajzosként a VELEMJÁRÓ alkalmazáshoz településenciklopédiát írok. Évekig a Wikipédia önkéntes szerkesztője is voltam. Amúgy mindig visszavonult életet éltem. Világéletemben a könyvek közt éreztem otthon magam. A biciklin is egyedül vagyok. Most gőzerővel a következő utamra készülök: Brazíliába. A szervezés nem megy egyik napról a másikra: legalább másfél év. Csak napi 5-6 euróval számolok, de ezt a kis pénzecskét is össze kell gyűjteni. Nem keresek szponzorokat, mert a szponzor azért ad pénzt, hogy reklámozzad, én pedig senkit nem akarok reklámozni.

 

szederretus.jpg

Legelőször 2006-ban indultál el két hónapra Belorussziába. Egy évvel később Franciaország következett, amikor három hónapig voltál távol. 2013-ban egészen a Fekete-tengerig és a Fehér-tengerig jutottál, Törökország, Ciprus, a Balkán-félsziget és a kaukázusi országok következtek. Miért pont a kerékpáros világjárás mellett döntöttél? 

– Engem mindig is a földrajz és a történelem érdekelt, ezért is jelentkeztem az ELTE földrajz szakára. A volt szovjet köztársaságok ismeretlen terepnek számítanak, hiszen a szovjet időkben kizárólag engedéllyel és csak a jóváhagyott helyekre tehette be a lábát a turista. Voltak olyan területek, amelyekről azon kívül, hogy rajta vannak a térképen, alig lehetett tudni valamit. Az egyetemi évek alatt többször is elmentünk évfolyamtársaimmal Ukrajnába, Moldovába, Oroszországba, egészen a Kaszpi-tengerig. Ám mindig kocsival vagy vonattal. Úgy gondolom, hogy a világ alapos megismerésére a kerékpáros, lassú utazás a legalkalmasabb. A bringás világjárásom erről szól, a sporthoz nincs köze. 

Az utazásaid során tartod magad az útitervhez? 

– Egyetemistaként a nyári szünethez igazodtam. Igyekszem érdekes helyeket felfűzni egy útvonalra. A tömegturizmus által „sújtott” tájakat igyekszem elkerülni. Elkeserítőnek tartom, mikor ezekről a helyekről lassan eltűnik minden, ami mássá, autentikussá teszi őket. Elég Európa legszebb városára, Lisszabonra gondolni, melynek központja rohamosan kezd emlékeztetni Disneylandra. 

 

Én nem kötöttem meg azokat az alkukat sem, melyeket a legtöbben az anyagi jólét érdekében megkötnek. Ezért nem keresek szponzorokat, ezért választottam a bizonytalan, „szabadúszó” életet"

 

Milyen problémákkal kell megküzdenie az embernek, amikor kilép a komfortzónájából? 

– Nehézségek mindig akadtak. Volt, hogy távol minden lakott helytől kapott el a vihar, és napokig nem volt egy száraz ruhadarabom sem. Marokkóban egyszer nem hagyott a szabadban sátorozni a csendőrség. Sok probléma adódott a biciklivel is. Az ötödik utam előtt Bujna Zoltán tervezett nekem egy nehéz, masszív biciklit, amit Gútán készítettek el. Ám eddig minden gond megoldódott. Az emberek általában kedvesek. Azerbajdzsánban például kivételesen segítőkészek. Észtországban viszont két héten keresztül senki hozzám sem szólt. Nem lehet mindenre felkészülni. Főleg a tajgában nem, ahol soha nem lehet tudni, lesz-e egyáltalán út előttünk. Az Arhangelszki területen olyan földutak voltak, hogy csak öt kilométert tudtam óránként megtenni. Két napig kellett megállás nélkül tekerni, hogy még a vízumom lejárta előtt odaérjek a finn határra. Sík terepen napi 40-80 km-t szoktam megtenni. Amikor Svájcban átkeltem a Szent Gotthárd-hágón, és hegynek felfelé kellett tolnom a kerékpáromat, a 20 km-nek is örültem. Most először vittem magammal telefont, a szüleim kedvéért. Egy hét pihenőre kényszerültem Portugáliában a javítása miatt. Bár erős, ütésálló darab volt (nem okostelefon!), csak gondom volt vele. 

01_30.jpg

Ha nincs pontos útiterved, akkor hogy tudod előre lefoglalni a szálláshelyeket? 

– Sehogy. Vadkempingezni szoktam. A Zöld-foki-szigetek egy részén a rossz közbiztonság miatt nem vállalkoztam rá, Marokkóban pedig csak vidéken sátoroztam. Ellenben Európa nagy részén gond nélkül megoldható a sátorozás. Több mint harminc országban vertem már sátrat út mentén, erdőkben, hegyoldalban, elhagyott épületekben, szántóföldön, vízparton. Igazság szerint még soha nem kerültem igazán veszélyes szituációba. A kutyatámadás kivédésére szolgáló paprikaspray-en kívül más önvédelmi eszköz nem szokott lenni nálam. Az éjszakai vadon sokkal biztonságosabb, mint egy nagyváros! Örményországban megtörtént, hogy éjjel mínusz húsz fokra hűlt le a levegő, még a vizem is befagyott. A félelem azonban rossz tanácsadó. Grúziában sok helyen falkába verődött kóbor kutyák járják az utcákat. Megesett, hogy egy húsztagú falka jött nekem, és az utca túl oldalán vigyorgó rendőrök a kisujjukat sem mozdították. Kijelentették, hogy „ez egy szabad ország, itt a kutyák is szabadok”. Belorussziában áthaladtam egy evakuált területen, és csak utólag tudtam meg egy térképről, hogy a háttérsugárzás ugyanakkora ott, mint Csernobil környékén. Nagyon megrázó volt látni a síri csöndben a sok elhagyott, omladozó házat. Az igazi veszélyt az országúti forgalom jelenti.

A Zöld-foki-szigetekre hogy jutottál át? 

– Marokkóba a Gibraltári-szoroson át komppal mentem, a Zöld-foki-szigetekre repülővel. A biciklimet portugáliai barátaimnál hagytam. A szigeteket semmiképpen nem szerettem volna kihagyni, mert még nem jártam a trópusokon. Itt mindenki a kreolt beszéli, a gyarmati múltnak köszönhetően. (Ez a portugál és a guineai partvidék nyelveinek keveredéséből kialakult nyelv.) Az USA visszatoloncolja ide a bevándorlók leszármazottjait, akik kész gengszterek, hozzák magukkal a fegyvereiket. Ezért ma már rossz a közbiztonság: egyszer ki is akartak rabolni. A helyiek azonban békések, de a veszély miatt fedett szállásokon aludtam. Másfél hónap alatt négy szigetet barangoltam be hátizsákos turistaként. Ebbe akkor kóstoltam bele először. A gyerekek sokszor kilométereken át követtek, a helyiek még az esővizüket is önzetlenül megosztották velem, amikor a vulkánra felfelé menet kifogytam az ivóvízből. Gyalogszerrel rengeteg érdekességet figyelhettem meg: a lávabarlangokat, a 2015-ös kitörésben elpusztult házak maradványait. Példaképem a nagy magyar geográfus, Balázs Dénes, akinek a könyvei gyerekkorom kedvenc olvasmányai voltak.

A különböző portálokon megjelent úti beszámolóid gazdagon illusztráltak. Szenvedélyes fotós vagy? 

– Csak ezen az egy úton mintegy harminc-negyvenezer fényképet készítettem. Egyszerű, elemes fényképezőgépet használok, bár hosszabb utakon néha újat kellett venni. A legutóbb már vittem egy tartalék gépet is, amit sörözőkben, teázókban tudok feltölteni. Európa nagy részén ritkán térek be étterembe, mert drágák. Marad a konzervmelegítés. A tajgában ezt kiegészítettem erdei gyümölcsökkel (áfonya, málna, szamóca). Rengeteg a gomba, ámde azokkal vigyázni kell. Egyszer egy óvatlanul megkóstolt gombától komoly mérgezést kaptam. Portugáliában, Törökországban sok olcsó családi kifőzde van, ahol a halhoz jár egy kancsó finom bor is. Egy idő után már nem éreztem feszélyezve magam, ha portugálul kellett szót érteni. Negyvenkilónyi könyvet és jegyzetet postáztam haza. A portugálok a külföldivel rögtön angolra váltanak, ezért kezdetben nem volt könnyű dolgom velük. A végén már folyékonyan beszéltem, olvastam portugálul.

Külföldön is benézel a könyvesboltokba? 

– Mindig. A nyelvtanulás egyik legjobb módszere az olvasás. Az angol, az orosz és a francia szókincsemet is olvasással bővítem. Minden nyelv egy új kaput nyit meg.

Mi szerint határoztad meg az utolsó állomást? 

– A végpont, ahonnét minden utam során visszafelé vettem az irányt, egy-egy távoli tengerparton volt. A második utamon a Vizcayai-öböl, a harmadikon a Fehér-tenger, a negyediken a Kaszpi-tenger, az ötödiken pedig a portugáliai atlanti part. Ahol lehetett, igyekeztem követni az óceán partját. Marokkóban egyszer sem fürödtem meg, mert a nyílegyenes partot többméteres hullámok ostromolják, és a veszélyes áramlatok elsodorhatják az óvatlan fürdőzőt. Amikor hosszú út után megérkezek a tengerhez, az mindig egy katartikus pillanat... Bort nyitok!

Két-három évig tartó útra készülsz... Mit szól ehhez a család?

– Amikor a szüleim 2006-ban megtudták, hogy kerékpárral elindulok Belorussziába, megpróbáltak lebeszélni róla. A végén elfogadták a döntésemet. Barátnőm pedig nincs, és nem is lesz. A lány, akit szerettem, elutasított, én viszont még mindig őt szeretem – és ez soha nem fog megváltozni. Ezért inkább a céljaimra fókuszálok. Szeretnék könyvet írni az utazásaimról, és bejárni az egész világot. 

Janković Nóra

indul_11.jpg

Ez ő, Szeder Laci! A földrajz megszállottja: nem sportból biciklizik. ● Legutóbb Portugáliában töltött fél évet, most Brazíliára gyűjt. ● Telefont nem visz magával, konzerveken él, sátorban alszik vagy ifjúsági szálláson. ● Nem szereti a turizmust. „A tömegek rágógumigyárrá alakítják a világ legszebb helyeit”, vallja. ● Bízik az emberek jóindulatában, s még nem hagyták cserben. ● Saját, spórolt pénzéből utazik, 4-5 eurót költ naponta. ● Büszke a függetlenségére, ezért nem jár szponzorok után. ● Baloldalinak tartja magát, az egyenlőségben hisz. ● Ezer kilométerenként habzó bort bont, és az emelkedőkön a kiszótározott szavakat memorizálja. ● Útközben a nyelvkönyvét bújja, minden országban megtanul egy nyelvet. Minden új nyelvvel egy újabb korlát omlik le előtte, hiszen közelebb kerül egy másik kultúrához. ● Könyvekkel, érmekkel megpakolva tér haza, nagy éremgyűjtő. ● Ruháit igyekszik kimosni, de azért útközben megvan a sajátos szaguk, mondja a végén.