Tizenöt évvel ezelőtt, mikor felültem a Párizsba tartó repülőgépre, biztos voltam benne, hogy körülnézek a Vuittonnál.
Barátnőmmel megbeszéltük, hogy a múzeumok után irány a Champs-Élysées, ahol a legdrágább divatcégek portáljai sorakoznak egymás mellett. Már messziről kiszúrtuk a Vuitton impozáns áruházát, az ajtóban kígyózó hosszú sorra viszont nem számítottunk. Mintha a világ összes nációja úgy döntött volna, hogy azon a szombati napon szeretne hozzájutni álmai „Vuitton”-jához. Én persze ilyenről nem álmodozhattam. Néztük a lenyűgöző épületet, amely már önmagában az időtálló stílus szimbóluma, és inunkba szállt a bátorságunk. Úgy döntöttünk, inkább megnézzük a Diadalívet.
Pár évvel később a budapesti Andrássy úton bandukoltam, nem túl rózsás hangulatban, amikor megláttam Vuitton boltját és a kirakatban a táskákat. Köztük az Alma modellt, ami szerintem több nő szívét dobogtatta meg a világon, mint Brad Pitt. Coco Chanel 1925-ben kérte meg Gaston-Louis Vuittont, hogy készítsen neki egy kézitáskát mindennapi használatra. Végül Vuitton kérésére engedélyezte, hogy a nagyközönség számára is elérhetővé váljon a modell.
Mellette megláttam egy másik táskát, különlegesnél is különlegesebb színben, mintha málnát áztattak volna a burgundiban, mielőtt befestették volna vele a finom, Monogram Empreinte
dombornyomott borjúbőrt. Vettem egy mély levegőt, beléptem a boltba, és elhebegtem, hogy megsimogathatom-e „a táskát”? Az elárusítólány kedvesen mosolygott, és odahozott egy bordós-lilás Aurore árnyalatban pompázó Speedyt, amit még a felgyorsult utazási szokások ihlettek. Ennyi elég volt ahhoz, hogy napokig jobb kedvem legyen. Valahogy így lettem táskaőrült.
Azt mondják, hogy a nő azért szereti a luxustáskát, mert úgy érzi, annak birtoklása az ő értékét is emeli. „Van ilyenem, mert érek annyit” – mondja a nő, mert egy Vuitton birtoklása érzéki örömöt szabadít fel benne. Egy Alma birtoklása a törődés érzését adja: azt, hogy „Megérdemlem!” Az egyik barátnőm azzal vigasztalta magát, hogy egy luxustáska hordozható műalkotásnak számít. Másként észérvekkel nemigen tudta megmagyarázni, hogy miért vágyik rá, hiszen nem tartotta magát sekélyes nőnek.
Egy Vuitton táskával való találkozás olyan, mint mikor az ember találkozik kamaszkori szerelmével, s még a pillangók is megrebbennek a gyomrában. Három mondat után rájön, hogy a fiút nem neki teremtették. Én legalábbis így vagyok vele. Persze azért még rá-rákattintok az oldalukra, megnézegetem az újdonságokat, de nem azzal a realista vágyakozással, mint mondjuk a Furlát. Évekig álmodoztam róla, és amióta megvan, néha csak azért veszem ki a porzsákból, hogy megsimogassam. A Furláról tudtam, hogy egyszer össze fog jönni nekem, a Vuitton már nemigen.
A divatház alapítóihoz kötődő sztoriért – és a márka körül kialakult hájpért – viszont rajongok. Szóval, ki volt Louis Vuitton, a női táskák királya, aki megalkotta a bevonatos Monogram vásznat, ami ma is a strapabíróság szinonimája? Pesti barátnőm húsz éve hordja a Neverfullt strandra, üzleti tárgyalásra, keze majd leszakad, de a táska keskeny füle – ami kezeletlen marhabőrből készül – nem. Egyszerűen elnyűhetetlen. Louis Vuitton élete nekem arra példa, hogy nem kell ahhoz kényelmes gyermekkor, csak sok munka és céltudatosság, hogy valami nagy dolgot vigyünk véghez.
Ki volt Louis Vuitton?
Röviden: A megtestesült kitartás. Louis egy kis faluban, Anchay-ben született. Édesapja molnár volt, aki szabadidejében imádott fával dolgozni, sőt, kalapdobozokat készített feleségének, aki kalapkészítő volt. Ám édesanyja korán meghalt, édesapja pedig új asszonyt hozott a házhoz, hogy nevelje öt árván maradt gyerekét. Jó szándékával nem volt gond, a választásával annál inkább – sikerült kifognia egy mesebeli gonosz mostohát. Louis egyre jobban szenvedett az állandó egzecíroztatástól, így miután összetalálkozott a szomszéd fiúval, Clément-nal, aki látogatóba jött haza Párizsból, a „fények városából”, elhatározta, hogy megszökik otthonról.
Tizenhárom éves volt, amikor batyuval a hátán elindult a fővárosba. Több mint két év alatt tette meg a 467 kilométeres utat, ami akkoriban postakocsival öt napig tartott. De hol volt neki arra pénze?! Louis gyalogolt, s útközben kvártélyért és némi fizetségért cserébe munkát vállalt. Dolgozott molnár, bőrmíves, asztalos mellett, belekóstolt számos mesterségbe, ami később csak előnyére vált. 1837 őszén lépte át Párizs városkapuját. Bűz, szegénység, szemét, koldusok és addig soha nem látott nyomorúság fogadta. Ez lenne a fények városa? – gondolta csalódottan. De azért ment, amerre a lába vitte.
A karcálló monogramos vászon tette világhírűvé a céget. A látszat csal, a Monogram mintát pedig nem bőrre, hanem PVC-vel bevont vászonra nyomtatják. Japán családi címerek ihlették a gyémántformákból, négyszirmú virágokból és az LV monogramból álló bonyolult mintát.
Véletlenek nincsenek!
Végül, zsebében három hétre elegendő apróval talált egy elfogadható fogadót, ahol vacsoránál szóba elegyedett egy úriemberrel, aki a vasút fejlesztésén dolgozott. Az úriember felajánlotta neki, hogy másnap megnézheti, miként avatja fel Marie Amélie Thérèse királyné első utasként a Le Pecqbe vezető vasútvonalat. A fiatal Louis megdöbbenve nézte, hogy a szolgák majd megszakadnak az erőlködéstől, miközben a nehéz utazóládákat átpakolják a vonatra.
Gyors észjárású fiú volt, így azonnal megértette, hogy ez lesz a jövő útja. A vonat hamarosan ki fogja szorítani a postakocsikat! Később azt is látta, hogy a masszív és homorú fedelű utazóládák (a hajlított formára azért volt szükség, hogy a kocsik tetejére pakolva az eső le tudjon folyni róluk) a fürge vonatközlekedésben már nem praktikusak. Ám nem volt ideje ilyeneken morfondírozni, mert sürgősen állást kellett keresnie, mielőtt még felkopik az álla. A Vendôme tér környékén a jól menő mesteremberek átnéztek rajta, és elhajtották.
Menjen csak a külvárosba a tímárokhoz meg a kelmefestőkhöz! Louis azonban másképpen képzelte el a jövőjét. Az akkori királyi és császári rezidenciától, a Tuileriák palotájától nem messze meglátott egy boltot. Maréchal ládakészítő és csomagolóműhely: hirdette a címer. A mester végighallgatta, majd megkérte, mutassa meg, mit tud. Készítsen egy kesztyűtartó dobozt! Louis-nak eszébe jutott pár fogás, amit édesapjától lesett el, mikor az kalapdobozokat készített. A mester meglepődött, milyen jól bánik a szerszámokkal, és mert a számoláshoz is volt fogalma, azonnal felvette. Felesége pedig, akit afféle tyúkanyótermészettel áldott meg a természet, a szárnyai alá vette.
Hamar rájöttek, hogy jó döntést hoztak, mert az új inaslegény nem csupán kivételesen ügyes, de elképesztően szorgalmas is volt: addig csiszolta cápabőrrel a ládákat, míg tükörsimák nem lettek. Idővel Maréchal egyre gyakrabban vitte magával felmérésre a párizsi palotákba: lemérték a csomagolnivalót, a sok gondot okozó krinolinos ruhákat, majd ezt a rengeteg holmit puha szövetekbe, bársonydarabokba csomagolták. Az úri népség képes volt az étkészlettől kezdve a szobrokon át az ékszerekig mindent magával hurcolni, mikor lerándult vidéki birtokára. Louis egy évtized alatt túlszárnyalta mesterét, és Párizs legkeresettebb ládakészítője lett. III. Napóleon felesége, Eugénie császárné, mindig a fiatal Louis-ért küldetett, akárhányszor új ládákra volt szüksége. Louis hamarosan megkapta a császári csomagoló címet.
A Vuitton-ház asszonya
Egy idő után egész Párizs Louis tehetségéről beszélt, Maréchal pedig a fiaként bánt vele: átadta neki a műhely vezetését, ahol ekkor már több mint tízen szorgoskodtak. A fiú éjt nappallá téve dolgozott, közben arra is szakított időt, hogy képezze magát, sőt, önerőből megtanult angolul. Maréchal egyik vasárnap úgy döntött, hogy kikapcsolódásképp elviszi kirándulni Créteilbe, egy közeli kis faluba. Az ebédet a Louis-nál tizenöt évvel fiatalabb Emilie szolgálta fel – és mire a desszertig jutottak, Louis Vuitton életében először (és utoljára) fülig szerelmes lett.
Sokszor hallhattuk, hogy minden sikeres férfi mögött ott áll egy erős nő. Vuittonnal kapcsolatban ezt nem hangsúlyozzák, talán mert igazi patriarcha természet volt: Maréchal segítségével felhozta testvéreit Párizsba, fedelet, később munkát biztosított nekik. Pedig Emilie volt az, aki rendíthetetlenül mellette állt, s akit egy hónappal a megismerkedésük után feleségül vett. Igazából nem a család, kizárólag Emilie biztatta, mikor férje úgy döntött: saját céget alapít. Megtalálták a Rue Neuve-des-Capucines-i házat: ikonikus és lenyűgöző Capucines bőr táskakollekciójuk (letisztult eleganciájával később a nők nagy kedvence) erről a boltról kapta a nevét.
A bérleti díj eszméletlenül magas volt, viszont lent boltot nyithattak, az emeleten pedig elfért a műhely. Sőt, mindenkinek volt saját lakrésze – nővérének a férjével, de húgának, öccsének és Vuitton édesapjának is. Az öreg a fia esküvőjére utazott fel Párizsba, de gyerekei úgy megörültek neki, hogy nem engedték haza a „sárkányhoz”.
Emilie mindenesetre kiharcolta magának, hogy ő vezesse a boltot, fogadja a vendégeket. Nem volt egyszerű dolga: a megnyitó napján több százan toporogtak a leragasztott kirakat előtt, és már az első nap eladtak mindent, kiürült a raktár. „Megoldjuk!” – nyugtatgatta a férjét. – „Új rendeléseket veszek fel, míg készülnek a ládák.” Számos újítást vezetett be: ha egyszerre többen érkeztek, pezsgővel és bonbonnal kínálta a kuncsaftokat.
Mindent megtett a vevő kényelme érdekében, a mustrához a ládákat elegáns szövetekre állították, kanapét és kényelmes székeket helyezett el a boltban. Miután az angol vásárlókkal nehezen tudott zöld ágra vergődni, rábeszélte a férjét, vegyenek fel egy angolul folyékonyan beszélő eladónőt. Így csöppent előbb a boltba, majd a családba az olaszul is folyékonyan beszélő Adele, akit végül az öcs, Claude Vuitton (aki a családi vállalkozás könyvelője volt) feleségül vett. Adele remek emberismeretének köszönhetően kiválóan kezelte az ügyfél „hóbortjait” is.
Ellopott ötletek
Mindeközben, ahogy azt Louis előre megjósolta, a vasút egyre nagyobb teret nyert. Így azon törte a fejét, hogyan készíthetne egy hordozható, lapos fedelű ládát, amely vasúti poggyászként könnyen szállítható. Masszív fa helyett vékony nyírfa lapokat kezdett használni, a bőrborítást azonban el akarta kerülni, nehogy a drága ruhák átvegyék a bőr szagát. „Valami vízhatlan kellene… Olajos vászon? – töprengett a műhelyében. – Ám az meg foltot hagyna.” Talán, ha vásznat ragasztana rá. Vagy inkább a vásznat áztassa be a ragasztóba? Ez az! Az új találmány viszont nem illeszkedett szépen a széleken. Oda még kellett valami, ami praktikus. „Heuréka, megtaláltam! Bőrszegélyek és fémlapocskák a sarokrészek megerősítésére! A színe pedig legyen világosszürke, az illik minden ruhához.”
Még talán el sem készült az első bőrönd, amikor bekopogtatott hozzájuk Jacques Pélissier (szintúgy ládakészítő), hogy szeretne náluk dolgozni. Mivel a lapos tetejű bőrönd akkora szenzáció lett, hogy nem győzték a munkát, felvették az egyébként is megnyerő fickót. Fél évvel később – akkorra már Pélissier felmondott – Emilie volt a boltban, amikor magából kikelve berontott egyik megrendelőjük, egy hercegnő. Tönkrement a bőröndje, amit nemrég rendelt. Aznap még ketten jöttek reklamálni. Az egyikük megjegyezte, hogy mostantól kezdve az új boltban fog vásárolni, ott amúgy is jobbak az árak. Emilie bezárta a boltot, rohant a megadott címre, és alig akart hinni a szemének, amikor meglátta a reklámtáblát Jacques Pélissier boltján: „Olcsóbbak és stabilabbak, mint Louis Vuitton termékei.”
A ficsúr egy az egyben lekoppintotta Vuitton termékeit, elindítva ezzel egy kérlelhetetlen háborút, amelyet a mai napig vív a luxusmárka a hamisítókkal. (Pár éve chipeket rejtenek termékeikbe, így a táskát be lehet vinni a márkaboltokba kontrollra.) Vuitton előbb kétségbeesett, majd mikor meglátta, hogy Pélissier a ládákon a nyírfát kartonra cserélte, irtó dühös lett. „Még jobbá, a legeslegjobbá kell válni!” – határozta el.
Fent és lent...
Öt évvel később, 1859-ben a műhelyt átköltöztették az Asnières-sur-Seine-ben épült gyárukba ( a mai napig ez az egyedi megrendelések központja). Itt külön részleget kaptak az asztalosok, a bőrdíszművesek, a lakatosok, akik a legmodernebb gépekkel és szerszámokkal dolgoztak. Később egy lenyűgöző szecessziós villát építettek a családnak a szomszédságba. Boldogan költöztek be két gyermekükkel, Elizabethtel és George-dzsal. Tíz szép év következett az életükben. Akkor azonban az épp várandós Emilie elkapta a kolerát. Az orvosok a császármetszés mellett döntöttek, amit akkoriban öt nőből csak egy élt túl.
Emilie szervezete erős volt, szépen gyógyult – mindaddig, amíg meg nem tudta, hogy kislányuk meghalt. Eluralkodott rajta a depresszió, hónapokig képtelen volt kikelni az ágyból. Egyik nap aztán megszólalt: megkérdezte, miért olyan csendes a ház, nem hallja a gyerekeket.
„Bentlakásos iskolában vannak” – válaszolt homlokráncolva a szigoráról elhíresült Vuitton. Az asszony annyira felhúzta magát ezen, hogy menten a gyógyulás útjára lépett. A gyerekek azonban maradtak a kollégiumban, mivel szerették az iskolát. Emilie pedig felment Párizsba, hogy újra átvegye a bolt irányítását. Itt érte őket 1870–71-ben a porosz–francia háború és Párizs ostroma. A blokád miatt heteken belül elfogyott az élelem, az emberek egyszerűen összeestek az éhségtől az utcán. Először a lovak, majd a kutyák és a macskák tűntek el Párizs utcáiról, később a patkányok. Vuittonék azonban a szerencsésebbek közé tartoztak, mert volt pénzük. Így mikor a híres állatkert, a Jardin des Plantes lakóit kezdték levágni, az antilopokat, a tevéket, a medvéket – és a történet legszomorúbb pillanatában a Castor és Pollux nevű ikerelefántokat, kis húshoz jutottak.
Feleségének, öccsének és sógornőjének azonban nem engedte, hogy feljöjjenek a boltjuk alatt lévő pincéből. Hetekig bujkáltak, miközben majd megtébolyodtak az aggodalomtól, ugyanis a poroszok átvágták a táviratküldő kábeleket, így nem tudtak híreket szerezni az Angliában tanuló gyerekeikről. A tél beköszöntével a párizsiak előbb a székeket, asztalokat, szekrényeket, majd a Champs-Élysées és a parkok évszázados fáit vágták ki tüzelőnek, hogy megmeneküljenek a fagyhaláltól. A háború ugyan tavasszal véget ért (III. Napóleon bukása után kikiáltották a Harmadik Francia Köztársaságot) – de még mielőtt örülhettek volna, kitört a forradalom.
A Párizsi Kommün leverése után, amikor végre megszűnt a fegyverropogás, Vuittonékat katasztrofális kép fogadta. Párizs és a boltjuk is egy romhalmaz volt. Ráadásul a gyárban sem maradt semmi, a faanyagot (főleg a nyírfát), a rengeteg drága vásznat a megszálló katonák és fosztogatók mind eltüzelték, a szerszámokat és a gépeket ellopták, a lakásukat feldúlták és kifosztották. Teljes volt a csőd. Vuitton ekkor ötvenéves volt: más biztos feladta volna, elvégre ki fog itt luxusra költeni?
Ráadásul a bankrendszer is romokban hevert. Minden józan ember ilyenkor összepakolt volna, és a családjával együtt meg sem állt volna a Jura hegység lábánál lévő kis faluig, ahol a Vuittonok öt generációja élt. Ám Emilie a férje mellé állt, mint házasságuk során annyiszor, és eszébe juttatta édesanyja utolsó szavait:
„Soha ne feledd, hogy te különleges vagy. Mindent el tudsz érni, amit csak szeretnél!” Így a barátaitól kapott kölcsönből újrakezdte, s ahogy a párizsiak, akik a nyáron már a kávéházak teraszán ültek, bízni kezdett a jövőben...
A név kötelez
Viszont a régi boltot már nem akarta megnyitni. Úgy gondolta, csak az segíthet, ha olyan látványos üzletet nyit, ami a világ minden tájáról odavonzza a vásárlókat. Így született meg a Grand Hôtel és az akkor épülő párizsi opera szomszédságában az új Louis Vuitton-márkabolt. A szőnyegektől a gázlámpákig minden apró részletre odafigyeltek. A szürke ládák kora addigra már lejárt, így 1872-ben bemutatták az újítást, ami legendássá tette a márkát: a piros-bézs csíkos vászonborítást.
Az új, csíkos mintás darabok pedig azonnal státuszszimbólummá váltak. Ha valaki megjelent a pályaudvaron vagy egy gőzhajó fedélzetén egy csíkos Vuitton-ládával, mindenki tudta, hogy a legfelsőbb körökhöz tartozik, és a legújabb párizsi divatot követi. (Idővel persze ezeket is egész tűrhetően tudták másolni a hamisítók.) A család nem sokáig örülhetett, ugyanis Emilie szervezetét egyre jobban megviselte a TBC és a több terhesség. Negyvenhat éves korában halt meg, Vuitton ettől kezdve a munkába temetkezett.
Élete utolsó évtizedét özvegyként az asnières-i családi birtokon töltötte, a cég vezetését és a műhelymunkát pedig fiának, Georges-nak adta át, akinek a nevéhez fűződik a „feltörhetetlen” zárszerkezet bevezetése a Vuitton ládákon, bőröndökön és táskákon, valamint a barna-bézs sakktáblaminta. (Ezen már ott volt a jogilag levédett „marque L. Vuitton déposée” felirat, amivel nyíltan hadat üzentek a hamisítóknak.) 1896-ban pedig, négy évvel az alapító Louis Vuitton halála után, Georges elhunyt édesapja emléke előtt hódolva bevezette a klasszikus Monogram mintát...
