Az amerikai Hello magazin évente szavazást rendez a világ legattraktívabb hím- és nőnemű „egyede” ügyében.
Nemrég a Markíza tévéállomás is sugározta a 2001-ben készült háromrészes amerikai sorozatot a hódító Attiláról. A nők, akik látták, sóhajtoztak (persze némelyik csak titokban), a férfiak elejtettek néhány lekezelő mondatot az amerikaiakról, akik megmásítják a történelmet, és a természetesen mű (jó, kicsit sok volt rajta a méjkap) Attiláról. De hát, istenem, valahogy palástolniuk kellett a vágyat, hogy belebújhassanak abba az észbontó porhüvelybe, kipróbálják azokat a keményen feszülő izmokat, megvillogtassák azokat a dúvad szemeket, megsuhogtassák azt a kardot...
Akadt azonban Attilát szánó férfivélemény is. Például arra célozva, hogy a nagyerejű, eszes, óvatos férfiút a nászágyán mérgezte meg újdonsült felesége, Ildikó, valaki így írt: „Ennek a szerencsétlennek is nő okozta a vesztét!” (Mégsem hamisították meg teljes egészében azok a fránya amerikaiak a történelmet!) Na jó, lehet, hogy túlzok, s nem minden nő sóhajtozott, s nem minden férfi irigykedett.
De valakik mégiscsak beküldték azokat a szavazatokat, amelyek alapján Attila, alias Gerard Butler skót színész lett a Hello magazin listavezetője, lekörözve olyan ismert szépfiúkat, mint Brad Pitt, Clooneyék Gyurija és haverjaik.
Gerard Butler, akit Gerrynek becéznek, 36 évvel ezelőtt született a Skorpió jegyében. A család néhány évig Kanadában élt, de a szülők korán elváltak, s a Butler mama és három csemetéje – színészünk a legfiatalabb – visszaköltözött Skóciába. Gerry jogot tanult a glasgow-i egyetemen, a kar diáktanácsának elnöke volt, s titokban arról álmodott, hogy színész lesz. Ügyvédbojtárként úgy tűnt, elbúcsúzhat az álmaitól, de akkor jött a deus ex machina, az isteni beavatkozás: munkaadója kirúgta.
Gerry, aki saját elmondása szerint iszonyúan szenvedett a tipp-topp öltönybe bújtatott, komoly, fiatal ügyvédinas szerepkörben, felhívta a mamát, a hírrel összetörte a szívét, s hogy még egy lapáttal rátegyen, közölte, Londonba megy, és színész lesz. És színész lett.
Nálunk moziban két filmjét vetítették, a Tomb Rider 2-t és az Operaház fantomját. Utóbbi a világhírű Andrew Lloyd Webber-musicalből készült az ugyancsak világhírű Joel Schumacher rendezésében. Imádom ezt a zenét, sokféle változatban hallottam, s nem hittem volna, hogy Michael Crawford, az első Fantom előadásmódját túl lehet szárnyalni. S akkor jött Butler, s a hangja, ez a helyenként érces, helyenként fátyolos, hol diadalmas, hol szenvedő és fájdalmas, néha parancsoló, néha könyörgő és kétségbeesett és egy pokolian kínlódó lélek legalsó bugyraiból felszakadó csodálatos tenor. Teljesen lenyűgözött.
Először nem akartam hinni a fülemnek, annak meg végképp nem, hogy a nagyközönség előtt gyakorlatilag ismeretlen színész maga énekelte a szerepét. Ilyen hanggal hogyan lehet valaki ismeretlen, amikor fakó hangú senkikből csinál a média és a közönség sztárt? És kiderült, hogy mindezt valóban ő produkálta! Pedig a rockbandán kívül, amelyet még az egyetemen alapított, nem volt zenei múltja.
Reszkettek a térdei a meghallgatáson, ahol Webber is jelen volt. Még lélegezni is elfelejtett, s nem értette, hogy a korrepetitor a zongoránál miért sóhajtozik olyan nagyokat. „Hisz én izgulok, nem ő, akkor meg mit liheg, gondoltam” – meséli egy interjúban Gerry.
Később rájött, kísérője így akarta tudomására hozni, hogy ne felejtsen el levegőt venni. A csodálatos „Music of the Night”-ot énekelte éppen, amiben azért vannak nagy ugrások, s ki kell tartani a hangot, ami ugye megfelelő légzés nélkül nem megy.
Aztán megkapta a szerepet, s teljesen azonosult vele. Több helyen nyilatkozta, hogy a forgatás végére teljesen kimerült. Nem is fizikailag (bár a maszkírozás végett hajnalban kellett kelnie, s este tíz körül hullaként zuhant az ágyba), mint inkább érzelmileg.
Meséli, a Fantom életét élte, a Fantom érzéseit érezte. Egy olyan férfi érzéseit, aki élete legszebb korszakában van, rengeteg mindent képes nyújtani a világnak, a szeretett nőnek, de elutasítják mint művészt, elutasítják mint férfit – elutasítják az élethez való jogát, mert az arca stigmatizált.
„Amikor megcsinálták a torz arcomat, a hecc kedvéért végigsétáltam a stúdióban. Döbbenten láttam, hogy az emberek mennyire másképp néznek rám. Pedig tudták, hogy én vagyok, hogy ez nem a valódi arcom. Akkor kezdtem érezni, milyen lehet testi hibával élni…” Ezért tudta olyan hitelesen énekelni a rockopera egyik kevésbé ismert dalát, amely arról szól, hogy titokban egy szörnyeteg is – azaz mindenki, mi mindannyian, hiszen mindünkben él legalább egy pici kis számkivetett – a szépségről álmodik…
De mi a szépség? Annyian értekeztek már róla. És mitől lesz valaki attraktív? A két barázdától a homlokán és az apró ráncoktól a szeme sarkában? Az őszülő halántéktól? Az átható kék szempártól, melyben ott a kópéság, de ott vannak a könnyek is? A régi barátnőtől kapott ezüstgyűrűtől, amelyet körülrajongott férfi létére hűségesen visel az ujján, akár öltönyt, akár farmert ölt magára?
Butler elég érzékeny volt ahhoz, hogy eljátszhassa a Fantomot, s elég férfias ahhoz, hogy eljátszhassa Leónidasz spártai királyt, mondta egy rendező. S valóban, egy 188 cm magas, görög atléta izomzatával rendelkező, a hazájáért halálba induló elszánt férfi, aki nemcsak az agyát használja, hanem mer érezni, s ezt ki is meri mutatni, bódító kombináció, karizmatikus személyiség.
S ez több a szépségnél, több az attraktivitásnál. Mert e kettő ízlésfüggő, s esetenként mulandó. De a karizma mindenkit megérint, nőt, férfit egyaránt. Legyen az Attiláé, a Fantomé, a „300” c. film Leónidasz királyáé. Az itt-ott ráncos, őszülő halántékú, borostás Gerry Butler karizmájával azonban egyik sem vetekszik.
