A Béhr fivérek, mikor hivatást választottak, a színház világának rögös útjára léptek. Álljanak a színpadon egymás mellet vagy egyedül, egyvalamiben mindhárman egyetértenek ‒ a színház közösséget teremt. Beszélgetésünkben a színészi életből vett tapasztalataikat és az előadóművészet rejtelmeit osztották meg velünk.
Béhr Márton (32), Béhr László István (27) és Béhr András Bertalan (21) a Csallóköz szülöttei. A három testvér nem is különbözhetne jobban egymástól, hiszen amíg az elsőszülött fiú komolysága tekintélyt parancsolóan hat a másik kettőre, addig a középső fiúban egy komikus veszett el. A legkisebb pedig kettejük tökéletes ötvözete. Egyvalami azonban nagyon is közös bennük: az elhivatottság. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy mindhárman színészi pályára léptek.
‒ Már a szüleitek is jelen voltak a kulturális életben, édesanyátok az Ifjú Szivek néptáncosa, édesapátok pedig a Ghymes zenekar cimbalmosa volt. Honnan jött a színészi pálya? Minek a hatására döntöttetek a színészet mellett?
Marci: Én eleinte biológus akartam lenni. Gimnazista voltam, amikor részt vettem a Tompa Mihály szavalóversenyen, és eljutottam egészen az országos fordulóig. Ott találkoztam először olyan emberekkel, akik hozzám hasonlóan gondolkodtak, és ebből ihletet merítettem. Elhatároztam, hogy színész leszek. Értéket akartam teremteni, tükröt tartani az emberek elé. Arra vágytam, hogy elgondolkoztassam őket, és érzelmeket váltsak ki belőlük.
Lacika: Én gyerekkorom óta néptáncoltam, ezért felnőttként is táncos szerettem volna lenni. Sajnos egyetlen koreográfiát sem bírtam soha megjegyezni, ráadásul a gimnázium negyedik évére már térdfájdalmakkal küszködtem. A szereplési vágy azonban továbbra is erősen élt bennem. Elhatároztam hát, hogy a bátyám nyomdokaiba lépek.
‒ Mi a célod a színészettel? Neked is olyan magasztos célkitűzéseid vannak, mint a bátyádnak?
Lacika: Én most nagyon messziről fogom megközelíteni ezt a kérdést. Ma reggel, amint utaztam idefelé, az egyik faluban megláttam egy idős embert egy padon ülni. Nem csinált semmi mást, csak nézte az elhaladó autókat. Harminc évvel ezelőtt ez teljesen természetes volt a falvakban. Akkoriban mindössze egy-két autó haladt el az utcán, így az emberek pontosan tudták, hogy ki ül a volán mögött. Mindenki ismert mindenkit. A falvakban még voltak közösségek.
Ma a világ egyre csak rohan. Senki nem áll meg, és nem is törődik a másikkal. Szerintem a színháznak az a feladata, hogy egy percre megállítsa az időt. Azért vagyunk, hogy közösséget teremtsünk. Ha mást nem is, hát a színházba járók közösségét.
‒ Hát te, Andris?
Andris: Amikor megkezdtem a gimnáziumot, a bátyáim már színészek voltak. Sokan viccelődtek is vele, hogy biztos én is követni fogom őket ezen az úton, de akkoriban én még a sport felé kacsingattam. Aztán jött a Covid. Nem voltak sportkörök, nem találkozhattam a barátaimmal, és megszűnt körülöttem a közösségi élet. Amikor végre visszaülhettünk az iskolapadba, a bátyám létrehozott a gimnáziumunkban egy színjátszó kört. Azonnal beléptem, és nagyon élveztem. Harmadikos voltam, amikor Marcival és Kuklis Katival (a Vekker Műhely színész-drámatanára, a Fókusz Gyermek- és Diákszínpad színjátszó csoportok egyik vezetője – a szerk. megj.) színpadra vittük a Salemi boszorkányokat, melyben Proctor karakterét alakítottam. Hatalmas sikere lett, a Jókai Napokon különdíjat is kaptam érte. Mondhatni a színpad tett engem a magáévá, nem pedig fordítva.
‒ Marci és Lacika a Szlovák Színművészeti Egyetem diákjai voltak, Andris, te pedig jelenleg a budapesti Színház- ésFilmművészeti Egyetem hallgatója vagy. Mennyire tartod igényesnek a szakot, amelyet választottál?
Andris: A színészet eleve egy nagyon nehéz szakma, az egyetem pedig még nehezebb. A tanárok sohasem azt emelik ki, mit csinálsz jól, hanem azt, mit csinálsz rosszul. Amikor bekerültem az egyetemre, tele voltam önbizalommal. Aztán jött a hidegzuhany. Folyamatosan kapod a kritikát, hogy miben van lemaradásod. Ha sokkal több stresszhatás ér, mint siker, akkor nagyon nehéz kitartani. De azt mondják, csak az első két év ilyen nehéz...
‒ Marci és Lacika, ért titeket valamiféle hátrány a Pozsonyi Színművészeti Egyetemen a magyarságotok miatt?
Marci: Én nem éreztem semmiféle megkülönböztetést, sőt maximálisan pozitívan értékelem azt az öt évet, amit ott töltöttem. Sokkal szélesebb lett a látóköröm azáltal, hogy jobban megismertem a szlovák kultúrát és a szlovák embereket. Nyilván a szlovák és a magyar kultúra különbözőségei miatt vannak súrlódások, és igen, volt, hogy ütköztettük a véleményeinket az osztálytársakkal – de egy befogadó emberek közti, észérveken alapuló vita gyógyító hatású tud lenni.
Lacika: Én ugyanezt tudom alátámasztani. A nyelvi hiányosságaink ellenére sosem ért minket hátrány. Tudják, hogy a szlováktudásunk egyáltalán nem anyanyelvi szintű, ennek ellenére a pozsonyi színművészetin nagyon szeretik a magyar hallgatókat. Elmondásuk szerint a magyar diákokban van egyfajta sajátos temperamentum, ami jól mutat a színpadon.
‒ Egyetértetek azzal a mondással, hogy a színész nemcsak eljátssza, de meg is éli a szerepet?
Marci: Igen, a Sztanyiszlavszkij-módszer, melyet az egyetemen oktatnak nekünk, pont ezt jelenti. Legjobb példa erre, amikor két gyerek egymással játszik: kardoznak, mert ők éppen gladiátorok. Nézzük meg őket: azt fogjuk látni, hogy ők valóban gladiátorok, mert abban a pillanatban el is hiszik magukról, hogy azok. Mondják, hogy a színész valahol a pszichológus és a gyermek között helyezkedik el. Van benne igazság.
‒ Ha már itt tartunk, hogyan jellemeznétek egy-egy darab színpadra állításának folyamatát?
Andris: Bizony, nem minden fenékig tejfel. Olyan ez, mint amikor a bíróságon fel kell állítani a védelmet. Sokszor előfordul, hogy az alkotási folyamat, vagyis egy darab színpadra állítása közben rengeteg variációt dobunk a kukába. Hiába vannak ötletek, azok nem mindig állják meg a helyüket a színházban. Amikor pedig már összeállt a darab, és színpadra visszük a végső változatot, akkor kerülünk csak igazán az ítélőszék elé, mert a végső elbírálás mindig a nézőket illeti.
‒ És milyen érzés nektek, amikor a színpadon álltok?
Lacika: Mi az egyetemen nagyon szerencsés helyzetben voltunk, mivel már másodikosként a Szlovák Nemzeti Színház nagyszínpadán szerepeltünk. Persze először csak statisztaként, de amikor az előadás végén több mint hatszáz ember tapsolt állva, akkor belőlem is előtört az érzés, hogy igen, ezt szeretném. Amikor pedig megkaptam az első igazi szerepemet Tóth Tibor színész jóvoltából a Helló, náci!-ban, az egy óriási élmény volt. Még a fejemet is kopaszra borotváltattam, hogy hitelesebb legyen a karakteralakításom.
‒ Marci, téged már számos szerepben láthatott a nagyközönség. Voltál már szerelmes Rómeó, Aterpater varázsló, aki uralmába hajtaná Tündérországot, illetve A Pál utcai fiúk Bokája. Melyik karakter alakítása volt számodra a legélvezetesebb? Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást?
Marci: Soha nem voltam az a típusú színész, akinek nagy szerepálmai vannak. Inkább mindig arra próbálok összpontosítani, amit éppen csinálok, és kihozni belőle a maximumot. Sosem rágódom felesleges dolgokon, például hogy miért nem rám osztották ezt vagy azt a szerepet, esetleg miért pont én kaptam.
Ettől függetlenül nekem is fontos, hogy komoly és nagy szerepeket játsszak, ezért minden olyan darab, ami reflektál valamilyen problémára, ami gondolkodásra készteti az embereket, örömmel tölt el.
‒ Fiúk, ti egyetértetek ebben Marcival?
Lacika: Határozottan nem. Nekem vannak álomszerepeim, pont azokat orozta el előlem Marci. Ilyen volt például Boka APál utcai fiúkból vagy Rádiós szerepe A padlásban. Marci sosem tekint ezekre vágyott szerepekként, és igazából nem is akarja őket, én meg állok itt, hogy csak szóljon nekem, én szívesen eljátszom. (Nevet.) Viccet félretéve én mindig is szerettem a zenés darabokat, ezért szívesen játszanék musicalben. A legnagyobb álmom, hogy egyszer én legyek Rádiós Apadlás című darabban.
Andris: Én ezen még nem gondolkodtam. Jelenleg csak szeretném túlélni az egyetemet. (Mosolyog.)
‒ Minden ember egyéniség. Senkit nem lehet összehasonlítani másokkal, viszont óhatatlanul is előfordul, hogy akár a testvéreinkhez, akár más családtagokhoz hasonlítanak minket. Rátok is igaz ez? Tapasztaltátok valaha, hogy egymáshoz hasonlítanak benneteket?
Andris: Ha csak a vizuális oldalát nézzük, akkor mindig azon viccelődünk, hogy én valószínűleg a postástól lehetek, mert kevés közös vonásunk van. Temperamentumban viszont elég egyformák vagyunk a magunk lobbanékony természetével, de tudom, hogy nem ez volt a kérdés. Színészként nem érzékelem, hogy magasabbak lennének az elvárások velem szemben azért, mert a testvéreim is színészek, és azt sem vettem észre, hogy a teljesítményemet bármilyen módon összehasonlítanák a fivéreimével.
Lacika: Színészként én sem tapasztaltam, de az egyetemen azért voltak velem szemben bizonyos elvárások. Amikor én felvételiztem, akkor Marci már ötödéves lehetett, és volt egyfajta hírneve az egyetemen. Emlékszem, szórakoztak is rajtam, mikor meglátták a vezetéknevem. A későbbiekben viszont már nem hasonlítottak hozzá, és én sem állítottam fel magammal szemben semmilyen mércét.
‒ Álltatok már közösen színpadon? Milyen élmény volt számotokra?
Marci: A Pál utcai fiúk című előadásban. Akárhányszor játsszuk, annyiszor tapsol állva a közönség. Csodálatos érzés, amikor mi hárman együtt állhatunk a színpadon.
Andris: Igen, ez az élmény erősített meg abban, hogy színész legyek. Én magam jelentkeztem vörösingesnek ebbe a darabba, a bátyáim pedig felkészítettek rá. Nagyon jó volt! A próbafolyamatok alatt Marcinál laktunk a komáromi lakásán. Hosszú idő után együtt volt a három testvér. Felejthetetlen élmény.
Lacika: Én még a Komámasszony, hol a stukker? című színdarabot is megemlíteném, amelyben Marcival mi ketten közösen szerepelünk. Szerintem bátran kijelenthetem, hogy ez egy olyan előadás, amit a mai napig nagyon szeretünk játszani. Én amúgy is nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy két fivérem is színész, gyakran dolgozunk együtt különböző projekteken. Jó, ha az ember fiai közös szenvedélyen osztoznak.
‒ Szerintetek mit szeret látni a közönség a színpadon: drámát vagy inkább komédiát?
Marci: Szerintem az egyszerű ember inkább nevetni szeret, de az is fontos számára, hogy megérintsék a lelkét. Ezért én a komédiába bújtatott drámát mondanám, ahol a közönség az egyik percben szinte gurul a nevetéstől, a másikban pedig feltör belőle a zokogás.
Andris: Pontosan. A minap volt is egy ilyen élményem. Nem én álltam színpadra, hanem nézőként vettem részt egy előadáson. Kolozsvári vendégelőadók játszottak egy darabot, amely a kisebbségi témát is feszegette. Hát, én mondom, soha még így színdarabon nem nevettem, és soha még így nem sírtam. És nem voltam egyedül ezzel az érzéssel.
‒ Az emberek manapság buborékokban élnek. Hogyan lehet létrehozni egy közösséget, hogyan lehet bevonzani az embereket a színházakba?
Marci: Minden ott kezdődik, hogy jó darabokat kell csinálni. (Nevet.)
Lacika: Nyilván ez nem mindig sikerül.
Marci: Így van, bár szerintem ebben nemcsak nekünk, színészeknek van feladatunk, hanem mindenki másnak is, aki egy színdarab felépítésén dolgozik. Elsősorban oda kell figyelni arra, hogy milyen darabot választunk, másodsorban fontos, hogy haladjunk a korral, és megfelelően reklámozzuk az előadást.
Az szintén lényeges, hogy aki eljött, és megnézte a darabot, az továbbadja az ismerőseinek is az élményt. Kicsit olyan ez, mint a pletyka, hagyni kell, hogy a hírek szárnyra kapjanak, és eljussanak másokhoz.
‒ Meséljetek egy kicsit a forgatási élményeitekről, mert titeket nemcsak a színpadon, de a tévéképernyőn is látni.
Marci: Más, mint a színpad. Nem egy folyamatos dolog, ahol addig játszom, amíg le nem megy a darab. Itt adott egy jelenet, amit felvesszük. Aztán felvesszük megint, mert belógott valami, elkenődött a smink, vagy máshogy tartottam a kezem. Egészen addig csináljuk, amíg a jelenet tökéletes nem lesz. Előfordul, hogy egyes jelenetek felvétele között akár órákat kell várni.
Lacika: Én egy viccesebb történetet szeretnék elmesélni. Felkértek a Dunaj, k vašim sľužbám című sorozatban Kasper szerepére. Mondták, hogy mellékszerep, és Janka Kovalčiková (Lena) párja leszek benne. Túl voltam már pár forgatási napon, amikor jött az első nagy kihívás: Lena és Kasper szerelmeskednek. Még nem forgattam ilyet, nagyon izgultam. Akkor döbbentem le igazán, amikor aznap reggel bementem a forgatási helyszínre, és a szerzetesi ruha helyett, amiben addig játszottam, csupán egy alsónadrág fogadott. Fogtam a fejemet, hogy ebben kellene játszanom?! Végül aztán nem történt semmi nagy dolog, kár volt izgulnom. Korhatáros filmről van szó, gondolhattam volna...
‒ Apropó, szerelem. Mi a helyzet a lányokkal? Jellemző-e a színészre, hogy egy rajongójával esik szerelembe?
Marci: Velem ilyesmire még nem volt példa, de természetesen létező jelenség. Én nem tartom ezt annyira egészségesnek, mert ez nem is igazán szerelem. Egyszerű rajongásról van szó, ami inkább a színészt övező felhajtásnak, mintsem a színész mögött megbújó valódi embernek szól.
Lacika: Szerintem a lányokkal eleve nehéz kapcsolatot kialakítani színészként. Sajnos a féltékenység nagyon mérgező tud lenni, márpedig egy színész szerepe rendkívül szerteágazó. Sokszor adhat okot a féltékenységre, ha fogalmazhatok így...
Andris: Jó példa erre az egyetem. A randizást még a napirendünkkel sem lehet összeegyeztetni. Bárki közülünk, aki párkapcsolatban kezdte meg az egyetemet, igen gyorsan egyedülálló lett.
‒ Mit üzennétek azoknak, akik szintén színészi pályára szeretnének lépni? Ki tudja, lehet, hogy a legkisebb öcsétek, Matyi is egyszer ezt az utat választja.
Andris: Azt üzenem, hogy akinek kedves az élete, az ne válassza a színészi pályát! (Nevet.)
‒ És mit üzennétek az olvasóinknak?
Marci: Járjatok színházba!
Andris: De ne legyetek színészek!
Lacika: A kettő együtt megteszi: Járjatok színházba, de ne legyetek színészek!
