Flórát gyerekkorom óta ismerem. Üvegburokban élt. Ez a burok sokáig védelmezte, de aztán széttörött. Azóta keresi az elvesztett édent. „Keresem az apám” – mondja.
– Apuval egy szigetre költözünk. Nyáron, a szünidőben. Megígérte – mesélte másodikban nagy titokzatosan. – Olyan helyre, ahova senki más nem tud majd bejutni. Nem leszünk ott mindig, csak néha, egy kicsit. Ez lesz a mi titkunk... Apukája rendőr volt, a legjobbak közül való. Szép, fekete haja volt, Flóra mindig beletúrt. Ő volt apja kis hercegnője.
(© Patrizia Burra)
– Biztos, hogy apámról szeretnél velem beszélgetni? – teszi fel Flóra a kérdést egy kapucsínó fölött. – Számomra ez kényes téma: vagy haragos leszek tőle, vagy bőgős.
Flóra a harmincas évei közepén jár, kétgyermekes családanya. Hosszú a haja, nagy a hangja, mindent el tud intézni. Hatodikosokat, hetedikeseket tanít szlovákra. Kívülről erős nőnek tűnik: senki nem sejti, hogy mennyi kétely van benne. Egyszer azt mondta, hogy él benne egy érzés, ami feszültséget kelt benne. Úgy érzi, van valami az életében, ami nem elég. Néha kevés, néha majdnem elég. Ilyenkor éjjel kiül a teraszra, s csak nézi a sziklakertjüket. Télen azért, mert fagyos, nyáron azért, mert szép zöld. Nem sokáig ül kint, mert tériszonyos. Tudtam, mert régebben mesélt róla, hogy a legtöbb szenvedést az életében a saját apja okozta. Flóra apja ugyanis gondolt egyet, majd pedig ötvenéves korában felrúgta addigi családi életüket, és új vizekre evezett.
– Teljesen átlagos életünk volt, apám kifejezetten szigorú szülőnek számított – meséli. – Régi vágású rendőr volt, az a fajta, aki kívülről fújja a büntető törvénykönyvet. Gimnazista koromban a tomboló nyárban már este tízre otthon kellett lennem. Diszkóba csak a bátyámmal engedett el, később mindig azt mondogatta, épp elég technópartin razziázott. Akkor rém cikinek éreztem a viselkedését, de mostanra belátom, csupán féltett. A lelkem mélyén meg voltam róla győződve, hogy én vagyok a szíve bálványa. Ha bármire szükségem volt, rögtön ott termett és segített. Ha defektet kaptam Pozsony közepén, vagy lerobbant az öreg kocsim, félre tette a munkát, és a segítségemre sietett.
Aztán betöltötte az ötvenedik életévét, és megváltozott. Persze, voltak előjelek, de bíztunk benne, hogy észhez tér. A szélkakas is forog erre-arra, de mindig ott áll a ház ormán vagy a torony tetején. Hát ő nem maradt ott, felrúgott mindent.
– Később kiderült, hogy számtalanszor félrelépett. Hangulatember volt, néha indokolatlanul morgott, vagy épp egy szót sem szólt, csak nézett maga elé. Ezt elfogadtuk, így is szerettük. Anya leste minden kívánságát, mindig kiszolgálta. Szerette önmagát háttérbe helyezni. Mindig mondogattam, én nem leszek ilyen. Apám az évek alatt egy poharat nem rakott el maga után – de miért is tette volna, hiszen anya azonnal ugrott. Gyerekként ez a szereposztás nem tűnt fel, azt hittem, ez a normális. Aztán egyszer ott aludtam a barátnőmnél: apja megsimogatta anyukája karját, és elmosogatott helyette. Megszeppentem kicsit. Ahogy cseperedtem, kinyílt a szemem, s kiábrándultam apámból. Végignéztem, ahogy anyám szép lassan tönkremegy mellette, miközben benne nincs semmi kétség: elhiszi, hogy neki több jár az életben. Emlékszem, mindig oldalról nézett anyámra, s az arca üres volt, nem volt rajta semmi érzés. Ezt a pillantását nem szerettem.
A válás
– A válás nem lepett meg. Örültem anyám miatt, hogy végre fellélegezhet, s reméltem, hogy talpra áll, hobbikat keres, barátnőket. A módszer azonban, ahogy apám a válást intézte, egy arculcsapás volt. Igen, nem éltek jól, de apám még sokáig otthon lakott (ha épp nem a barátnőjénél aludt). Egyik nap jött egy levél, anya felbontotta, majd letette az asztalra. Apámban nem volt annyi spiritusz, hogy 30 év után elénk álljon, és közölje: beadta a válást. Az ajtóban vártam, s az igazság bajnokaként nekirontottam. Azzal védekezett, nem tudta, hogy ilyen gyorsan kiküldik a keresetet, ő akart szólni. Egy szavát sem hittem. Akkor megingott a márványszobra, de még nem esett le a piedesztálról.
– Aztán egyre kevesebbet jött. Kisebbik gyerekem, aki négyéves, bácsinak hívja, és alig ismeri. A kutya mindig megugatja, ha jön – nekem kell beengednem. Ha nem jön, az is jó... Mikor az első gyermekem megszületett, boldog volt, hogy fiúunokája lett. A szívem sebesebben kezdett verni, hátha hazatalál. Azt éreztem, megint fontosak vagyunk neki. De a látogatások fokozatosan elmaradtak. A második terhességem már hidegen hagyta, nem kérdezte, hogy vagyok, örülök-e. A mai napig csak a fiam születésnapján jelentkezik, ilyenkor ajándékot hoz, vállon veregeti Rolandot, a lányomnak pedig még SMS-t sem küld. Anyaként ezt az elutasítást fájdalmas megélni; mintha sosemvolt bűnökért kellene vezekelnem. A bátyámnak két fia van, ott is csak a fiúkat látogatja, a menyére rá se néz. Én azt tartom, hogy a szülő-gyerek kapcsolatot az idő nem tépi szét, az megmarad, lehet a gyerek akár 30 vagy 40 éves. Elmentem családállításra, hogy milyen átok ül rajtunk, hiszen a lányom a kiköpött másom. Én apám szőke tündére voltam, a tenyerén hordozott. Talán haragszik, hogy szembeszálltam vele, és számon kértem rajta a családi érzést?
Nem leszek olyan!
– Azt mondják, ahogy az apa bánik a lányával, azt a bánásmódot keresi majd a nő a felnőtt párkapcsolataiban. Mikor a férjemet megismertem, apámmal még rendben volt a viszonyom. A párommal is rögtön szimpatizált. Sose néztem úgy a férfiakra, hogy: Jaj, csak olyan ne legyen, mint az apám! Inkább azt tartottam, én aztán nem fogok nyelni, mint anya, aki 30 év után csak annyit érdemelt, hogy a postástól tudja meg: válik. A „hibáztatás” bűnébe estem, mert sokszor azt gondoltam: Én nem leszek olyan, mint anya!
– A nagy változás egyértelműen apám ötvenedik szülinapja körül állt be, akkor már nem hitt az otthon melegében. A testvéremmel viccelődtünk rajta, hogy nem tudja elfogadni a korát. Egyre többet állt a tükör előtt, parfümöt vett, majd hazaállított egy kiterjesztett szárnyú sassal a hátán. Később jöttek az újabb tetoválások, lecserélte a ruhatárát, szűk nadrágot kezdett hordani, feliratos trikókat. Megesett, hogy a bátyám szekrényéből kölcsönzött farmert, szóval stílust váltott. Egyik alkalommal apu, a kisfiam és én közösen vásároltunk. Fiam akkortájt tanult beszélni, az „apa, papa” szavakat ismételgette boldogan.
Álltunk a kasszánál, a fiam pedig csak mondogatta: apa, apa, apa... A pénztárosnő fellelkesülve gratulált apámnak a csodás kisfiához. Én annyira zavarba jöttem, hogy nem bírtam megszólalni, apám meg szinte szárnyalt. Kinézik belőle, hogy neki ilyen fiatal nője van! Akkor megszólalt a fejemben a vészcsengő.
Casanova előbújt
– Apám örök életében jóképű volt, büszke is voltam rá. Aztán, amikor úgy kezdett viselkedni, mintha húsz évvel fiatalabb lenne, kicsúszott a lábam alól a talaj. Jött a válás anyától, én meg úgy éreztem, nem ismerek rá a tulajdon apámra. Mintha felcserélődtek volna a szerepek, állandó jelleggel vissza kellett rángatni a földre. Igazságtalannak éreztem, hogy anya alig tudja összekanalazni magát, hisz az apámra tette fel az életét, ő meg él ezerrel. Mikor regisztrálta magát a közösségi hálón, végigböngésztem, kik az új ismerősei, milyen fotókat posztolt. Mert posztolt nap mint nap, mindenről.
– Fél évvel a válás után a státusza egyedülállóból kapcsolatban élőre változott. Aznap éjjel nem aludtam, összeroppantam a hírtől. Győzködtem magam, hogy semmi közöm a magánéletéhez, de nem bírtam abbahagyni a sírást. Hiába voltam felnőtt, összetört a szívem, mikor széthullott a családunk. S mint mondják, könnyű sebet ejteni, nehéz meggyógyítani. Aznap éjjel sirattam el a szép családunkat. Sirattam azt, ami volt, és azt is, ami lehetett volna. A gyerek tökéletesnek látja a szüleit! Rengeteg szép emlékem volt apámmal, de mindet elnyomta a fájdalom. Máig nem értettem, miért nem ült le velünk, a gyerekeivel, s mondta a szemünkbe: „Boldogtalan vagyok anyátokkal, ezért elválok.” Éreztük, hogy valami nincs rendben kettejük között, nem ért volna bennünket váratlanul a hír – de ehelyett félrelépett, és mikor az ügyei napvilágra kerültek, galádul tagadott. Megfogta a kezem, mélyen a szemembe nézett, és a csillagokat is lehazudta az égről.
(© Patrizia Burra)
– Rákerestem a nőjére, s már meg sem lepődtem, hogy csak három évvel idősebb nálam. Bátyám legyintett: túldramatizálom az ügyet. Én meg arra gondoltam, azonnal el kell mondani anyának. Inkább tőlem tudja meg, mint a szomszédtól, hogy az exe „beújított”. Nőpárti vagyok, igazságtalannak tartom, hogy mindenki szemet huny az ilyesmi felett: a nő szül és felnevel két gyereket, a teste tönkremegy, a munkapiacon hátrébb sorolódik, mert nem tud úgy teljesíteni, mint a férfi. A férfi meg ötvenévesen kisétál a fényre, mert hiányzik valami az életéből. (Nekem is hiányzik valaki: az apám.) Új barátnőjének van egy fia, aki történetesen az én fiammal, azaz az unokájával egyidős. S mindig kiposztolja, hol jár a kisfiúval...
Kerekedik a történet
– Mennek erre-arra, én meg emésztem magam, hogy az unokái miért nem jutnak soha az eszébe. Más fiát ölelgeti, kísérgeti, asszisztál a szülinapi gyertyák elfújásánál, miközben a lányomon átnéz. Ilyenkor kedvem támad valami cifrát odaszúrni, de aztán ráébredek: a bosszú egy zsákutca. Sajog a szívem, hogy másokat szeret, nem minket. A férjem ismer: már a pillantásomból tudja, hogy megint az apám adatlapját böngésztem. Ilyenkor próbál felvidítani, viccesen mazochistának nevez, mert csak magamat kínzom a leselkedéssel. Minap azt találtam mondani a bátyámnak: apánk nemcsak anyát, hanem most már az unokáit is lecserélte.
Igazság szerint már nem akarom megejteni azt a „nagy beszélgetést”. Apát ritkán látom, csak ünnepi alkalmakon, akkor meg mindig sokan vannak körülöttünk. A rokonság sandán néz rám, miért vagyok vele nyers; lehetnék tapintatosabb, mégiscsak az apám, aki felnevelt.
– Ilyenkor félrehúzódom. Az ingerküszöböt annyira feltolták a társadalomban, hogy lassan már semmi nem bűn. Ha szívemre teszem a kezem, apámon látom, hogy boldog. Próbál lépést tartani a fiatal barátnőjével, divatozik, új autót vett. A kisfiút is szereti, s ez jó, mégis elszorul a szívem, ha rájuk nézek – hisz mi is itt vagyunk, s mi vagyunk a vérbeli utódai!
– Nehéz leírni kettőnk kapcsolatát. Egy vulkán tombol bennem, és attól félek, egyszer kirobban. (Vagy a magma megszilárdul, mielőtt elérné a felszínt?) A bátyámnak és nekem fontos a család. Bízom benne, hogy mi nem fogjuk azokat a hibákat elkövetni, mint a szüleink. Ritkán hozzuk szóba apát. Anyánk azóta is egyedül él, igazából mindhárman sérültek vagyunk. Nincs olyan, hogy „kevésbé” fáj: a gyereknek mindenkor fáj, ha a szülei elválnak, 24 éves korában is. Ilyenkor minden egészen összetörik...
