Aranyhaj 165 centi magas. Ez fontos adat róla, hisz azért jelentkezett modellkereső castingunkra, mert magasságtól, kortól függetlenül vártuk olvasóinkat. Ő meg jött. Boldogan. Ismerjük meg Hanzel Annát!
Hanzel Anna (40) férjezett, lánya 11 éves. Királyfiakarcsán laknak, egy végrehajtó cégnél dolgozik. (Fotó: Dömötör Ede)
Hanzel Anna
A castingélmény
Anyukámat látogattam meg Ausztriában (néha besegít ott egy idős ismerős bácsinak), mikor felfigyeltem az Új Nő hirdetésére. Fiatalkoromban több castingon is részt vettem, és mindegyik nagy élményt jelentett. Mindig az anyukám nevezett be: szép a hajam, szép lány vagyok, próbáljuk meg! Nagymegyeren hosszú hajú lányokat vártak filmes bemutatóra, Pozsonyban pedig bookot készítettek rólam.
4-5 ilyen alkalom volt; de mindig azt mondták, hogy hiányzik a kötelező 170 centis magasság. De azért jó érzés volt fényképezkedni. Ez jutott eszembe ott, anyunál... Azonnal válaszoltam az Új Nő felhívására. Úgy érzem, nagyon szép fényképek készültek rólam.
Anyu: az igazi nő!
Elvált nő volt, két gyermekkel, mikor megismerkedett az apukámmal. Utána születtem meg én és az öcsém. Gyermekkoromban mindig azt láttam, hogy anyu ugyan rengeteget dolgozik, arcát mégis mosoly ékesíti. Ezt az életörömöt próbálta a gyerekeire is áttestálni. Mindent megadott nekünk, pedig nem volt könnyű az élete. Apu elköltözött tőlünk, magunkra hagyott bennünket. Anyunak mindig volt tartása; a válás előtt is szép volt, a válás után is az maradt. Magas sarkú cipő, finom blúzok. Bankban dolgozott, ahol a kosztüm kötelező volt. Az ügyfelekkel talpig puccban lehetett csak tárgyalni. Anyu éjjel varrta a szép ruhákat, nem csupán magának, nekünk is, mert gyerekkoromban nem volt olyan nagy választék az üzletekben, mint most. Rendszeresen járt fodrászhoz, a mai napig manikűröztet. Most már nyugdíjas, de még mindig tevékeny.
Belevaló, friss negyvenes. Bőre ránctalan és finom, mint általában a vöröseké, a haja pedig zuhatag. Aranyhaj. Anya, feleség, kemény nőt sejtető hivatás, érzékeny gyermek, akinek még mindig fáj, hogy apukája elhagyta: ez mind Hanzel Anna.
Apu: az örök hiány
Apukám korán elhagyott bennünket. Eleinte hétvégenként még elvitt láthatásra, aztán már nem. Lett új családja, másik élete, amelybe mi már nem fértünk bele. Született két húgom, ők a mi féltestvéreink. Sajnos, olyan a viszony köztünk, mintha apu sohasem lett volna az apukánk. Nem jött el a szalagavatómra sem, utána pedig teljesen megszakadt a kapcsolatunk. Amíg élt a mama – apukám anyukája –, náluk még párszor megfordultunk. Mikor meghalt, ez a kapocs is megszakadt. Néha látom aput a városban; s örülök, hogy jól van. De a seb ennyi év után is sajog. Eddig kétszer hívott fel: egyszer, mikor átestem egy nagyobb műtéten, másodszor, mikor meghalt a mamám.
Anyukám élettársa próbálta begyógyítani az apasebet, feltölteni a szeretetraktárainkat. Tőle tanultam meg, hogy mindent, amit kapunk, meg kell becsülni. Ebben anyu is következetes volt: én pedig egy életre megtanultam, hogy semmi sem hull ingyen az égből, csak az eső vagy a hó. Amíg otthon laktam, mindig megkaptam, amit kértem, de meg kellett dolgozni érte. Így autót mostam, vasaltam, a nyári szünetben a helyi termálfürdőben dolgoztam, vagy a videokölcsönzőben. Az első autómért egy évig dolgoztam a családi cégünkben. Egy év után kaptam csak fizetést. A mai rohanó világban már nem sokan vasalnak; én pedig nem tudom vasalatlanul a szekrénybe dugni a ruhát. A lányomat is ebben a szellemben nevelem, 11 éves, de már ki tud vasalni.
Anna: a lányom
A kislányom is szeret szépen öltözködni. Bár inkább nadrágot húzunk, mert az kényelmesebb. A szülői példa sokat jelent. Szeretünk együtt „shoppingolni”, de nem veszünk felesleges holmit. Sok közös programunk van, rendszeresen tartunk családi napot, ilyenkor elmegyünk úszni, mozizunk egyet, közösen ebédelünk. Emellett koncertekre járunk – az egész család, mert szeretnénk sok közös élményt nyújtani Annának, hogy később legyen mit mesélnie.
Remélem, hogy ismét visszaáll a rend a világban, és visszatérhetünk az életünkhöz. Naponta ezért fohászkodom.
Életem értelme: a családom
Hiszek a hagyományos családmodellben. Miután apa nélkül nőttem fel, nagyon élvezem, hogy most kerek a világ, teljes családban nevelhetem a lányomat. Sajnos, a férjem apukája korán meghalt, a lányomnak így nincs papája. A papa kimaradt az életünkből. Amúgy egyszerű életet élünk, falusi reggeleink vannak madárcsicsergéssel; a párom korán startol, siet a munkába, egy asztalosipari céget vezet. A lányommal együtt megreggelizünk, majd indulás az iskolába. Délután a tanulás a program. Mikor fáradt vagyok, akkor pedig apukás tanulás van.
Örülök, hogy a párommal meg tudunk osztozni a feladatokon, és odafigyelünk egymásra, arra, hogy a másik is elégedetten tudjon létezni körülöttünk. Ilyen egy igazi család, nemdebár? Boldogok vagyunk a párommal, örülünk a kislányunknak, minden évben szervezünk neki egy emlékezetes születésnapot. Tavaly meghívta néhány osztálytársát, állatkertbe mentünk, majd felszeleteltük a tortát, utána átmentünk gokartozni. Jól éreztük magunkat, pedig csak a szomszédban voltunk, Dióspatonyban. Nem kell ám messzire menni, ha szépet akarunk látni, meseszép tájaink vannak nekünk is. A férjem és a lányom sokat bicikliznek együtt, élvezik azt, ami a miénk!
Lassan már nem a közös éveket számoljuk, hanem az élményeket, s ez a jó! Mert, ugye, én mélységesen élménypárti vagyok. Egyszer a tanító néni barátnőmmel szerveztünk egy iskolai jótékonysági bált: a végén azokat a gyerekeket is elvittük az állatkertbe, akik amúgy nem jutottak volna el, az autóbusz-társaság pedig ingyen a helyszínre szállított bennünket. Én minden eseményt mélyen megélek; az ilyet pedig százszorosan, mert hiszem, hogy többet ér minden pénznél.
A munkám
Somorján végeztem a középiskolát, üzletvezetői szakon. Másodikos koromban anyuék átirányítottak Pozsonyba, egy „hoteliskolába”. Tettem egy vargabetűt, átléptem, de időközben az iskola bezárt, úgyhogy visszatértem Somorjára. Húszévesen pedig önállósodtam, elköltöztem anyuéktól, s lett egy saját kis lakásom. Imádtam rendezgetni, emlékszem, hogy ágyam már volt, de a szekrényre két évig spóroltam. Huszonöt éves koromban ismertem meg a jövendőbelimet; akkoriban éppen egy drogériás üzletláncnál voltam üzletvezető. Aztán megszületett Anna, s összeházasodtunk.
Most egy végrehajtó cégben dolgozom, ahol nap mint nap az élet árnyoldalával találkozom. A munkám nagy határozottságot kíván, de állom a sarat. Sok szomorú arcot látok, de a történetek általában jól végződnek, az adós törleszt. Minden zűrös helyzetből van kiút, csak nem szabad feladni. Az a legnagyobb probléma, hogy sok fiatal nem tud bánni a pénzzel. Nem tudják, mit jelent a gyorskölcsön vagy a hitel, miért vihetnek jégre bennünket; vagy hogy a kölcsönt törleszteni kell, az a pénz nem a miénk, azt csak kölcsönbe kaptuk. Nemegyszer a szülő mutat rossz példát, nem tanítja meg a gyerekkel, hogy csak addig nyújtózkodhatunk, ameddig a takarónk ér.
A pénzügyi kultúra az, ami kincs; és nálunk nincs. Ez biztosan összefügg azzal, hogy szegényebb ország vagyunk, az emberek mindjárt el is költik a pénzt, amit megkeresnek. S ott nagyon nehéz megtanulni gazdálkodni a pénzzel, ahol az embereknek nincs tőkéjük. Szerintem be kéne vezetni a pénzügyi alapfogalmak tanítását az iskolai tantervbe.
Hobbik! Törődjünk magunkkal
A nőnek fontos a szépsége, ha szépnek látjuk magunkat, mindjárt otthon leszünk a világban. Fodrász, kozmetikus, testmasszázs: a nő máris jobban érzi magát. Sokat ülök a számítógép előtt, a nyakam beáll; és a masszázs fellazítja az izmokat. 18 éven keresztül egy idősebb nénihez jártam, mikor ő befejezte, elkezdte az egyik barátnőm. Ő hangtálakat is használ masszázs közben, a rezgést átveszi a testem: nem ismerek relaxálóbb élményt. A paintball is a „kikapcsolódást” biztosítja. Beöltözöl, megkapod a fegyvert, megmondják, mit csinálj, te pedig koncentrálsz. Nem jár az agyad; egyszóval, nekem a teljes kikapcsolódást jelenti.
Sokat sétálok: a lányom lovagolni kezdett a Covid alatt: amíg ő lovagol, addig én sétálok. Nagyon szeretek bolyongani a természetben. Nyáron kajakozunk, vízről nézve szebb és tisztább a világ. Séta a kutyával... Ezek az én hobbijaim. Szeretek fényképezni is. Főleg a természetet a séta vagy a kajakozás közben, de esküvőket is fényképezek. Boldog pillanatokat fotózni nagyon jó. Átérzem az örömöt, amit a többiek éreznek. És a fénykép örökre megmarad!
Nemrégiben a barátnőimnek kollázsokat készítettem a közös képeinkből, karácsonyra ezt kapták tőlem ajándékba. Keresem a szép pillanatokat, mert ezektől lesz szebb az életünk, s ezek vezetnek az utamon.
Szépséget kaptunk!
Rendszeresen járok arctisztításra és szempillafestésre. Mindannyian kaptunk valami szépet a természettől, amivel törődni illik. A vörös hajamat soha nem festettem, sűrű volt mindig. Szeretek a hajammal foglalkozni, nekem ez jó érzés, nőies érzés. Azért van már pár ősz hajszálam. (Nevet.)
Olyan kár, hogy ritkán dicsérik meg egymást az emberek. Mi, nők, erre érzékenyek vagyunk; jólesik, ha észreveszik, mikor szép a sminkünk, és szépen felöltözünk.
