Mit tanultunk meg a romantikus Jane Austen-regényekből? Azt, hogy az igaz szerelem egyik tartozéka a lugas. A szerelmespárok Austennél mindig illatos angol rózsákkal és iszalaggal befutatott lugasokban üldögélnek, ahonnan kis ösvények ágaznak szét...

Nagyon sokféle kertet megálmodott már az ember. A 15. században, a reneszánszban például a játékos kerteket kedvelték. Az ösvényeket vízzel árasztották el, hogy a vendégek kicsiny csónakokon közlekedve járhassák be a kertet. Olyan kertek is voltak, ahol esőt és vihart lehetett szimulálni. A reneszánsz kert tele volt meglepetésekkel, ahol hirtelen lefröcskölheti az embert egy szökőkút – és létezett egy kis titkos kert is. A történelmi kertek vizes tréfáira a ma embere valahogy már nem nagyon vágyik: mikor például rálépett a vendég egy kőre, az beindított egy szökőkutat, és a látogató, bizony, talpig vizes lett. A kertészeti szakirodalom azt írja, hogy régen az ilyen tréfákra számítottak az emberek, sőt, várták is ezeket. Dehogy panaszkodtak, hogy vizes lett a selyemruhájuk, inkább élvezték a kéretlen zuhét! 

Azt ugyanis már a régiek is tudták, hogy a víznek is jelen kell lennie a kertben, nem csupán a virágnak. A víz mozgást jelent, a madarak lubickolhatnak benne, egyszóval életet hoz a kertbe. A formára nyesett sövény is nagyon régi divat, a Medicik palotakertjeiben (Firenzében) a bukszusokat nyúl, elefánt, farkas, kutya alakúra nyesték – mondjuk, ez ma is nagy divat, a kertészáruházak nálunk is árulnak hasonló bukszusokat. 

00.jpg

A későbbi barokk kert szigorúan geometrikus kert volt, ahol a virágok háttérbe szorultak, mert főszerepben a szobrok, a szökőkutak és a sétányok voltak. A franciák ezt a szigort mesterfokra emelték – egy igazi franciakertben az ember csupa szögletességgel és szinte véget nem érő bukszusgeometriával találkozik. A Napkirály, a francia XIV. Lajos parkjában semmi nem nőhetett úgy, ahogy magától nőtt volna – erről híres kerttervezője, André Le Nôtre gondoskodott. Minden fát megnyestek és nyílegyenes lombfallá szabtak, kis terekbe torkolló sétányokká, a tereken szobrokkal és szökőkutakkal. Mai szemmel nehéz megszokni, hogy egy kert házra vagy kastélyra hasonlítson, és szinte a ház arányait ismételje meg... A franciakert – ahol minden kertrész egy-egy szobának felel meg – azonban ilyen. 

Sokan persze már akkor sem szerették ezt a nagy merevséget, és elkezdtek tiltakozni a művi kertek ellen – először az angolok 1720-ban.
 A nagy változást az hozta, hogy az angol felfedezők és a kereskedők kijutottak a Távol-Keletre, s megismerték a japán és a kínai kerteket. A hajósokra döbbenetes hatást gyakorolt a vadul burjánzó, egzotikus növényzet, és visszatérésük után herbáriumokkal és rajzokkal próbálták bemutatni a látottakat. Angliában az emberek egyre inkább felfigyeltek az érintetlen táj szépségére. A természet szabad, nem kell megzabolázni – kezdték hirdetni az angolkert első forradalmárai. 

web-bannerek-hirlevel-02_3.jpg

William Kent, Lancelot „Capability“ Brown és Humphry Repton voltak a szülőatyjai annak a kerttípusnak, amelyet ma angolkertként ismerünk. A franciakertek után nagy népszerűségnek örvendett az angolkert, mert elvetett minden pompát. Az angolok nemzeti büszkeségét pedig növelte, hogy ebben is le tudták győzni a franciákat! Az angolkertet tájképi kertnek is nevezik. Angliában a parkszerű kertekhez maga a természet szolgált modellként: a természetet próbálták utánozni. Olyan hatást próbáltak kelteni, mintha a park a végtelenbe nyúlna (ha egy falu bezavart a kastélyablakból nyíló képbe, egyszerűen átköltöztették, a szántóföldeket pedig facsoportok mögé rejtették el). Alexander Pope angol költő szigorúan leírta, milyen az angol kert: illik a tájba (tehát ha azon a tájon nem nő fenyő, akkor nem ültetnek oda fenyőt), nincs benne szabályozottság, a növények csoportokban állnak vagy csak fel-felbukkannak – és szereti a kanyargós patakokat. A ház háta mögött mindig gyepfelület van, régen itt alakították ki a golfpályát vagy a teaházat, esetleg pagodát.

Hogyan keletkezett az angolpark?
Lázadásból. Az angolok 1720-ban egyszerűen fellázadtak a barokk kert ellen, amit túl mesterkéltnek találtak. Az angolpark a szabadság jegyében fogant, s nagy kitalálói William Kent, Humphry Repton és Lancelot „Capability“ Brown voltak. A romantika és a szentimentalizmus életérzése irányította a tervezők kezét. Az angolparkra jellemző volt a visszafordulás a természethez, csak semmi cifraság...

01_78.jpg
William Hogarth: Az angolok elvetették a szimmetriát, ezért Hogarth is az S alakú szépségvonalat hangsúlyozta

02_85.jpg
„Capability“ Brownnak még weboldala is van... Ő tervezte a Downtown Abbey angol sorozat kastélykertjét. A tájképfestő és kertújító William Kenttel dolgozott együtt először a Stowe birtokon az 1700-as évek elején. Majd továbbfejlesztette az általa kitalált „tájkertet“ – sőt, még Kent lányát is feleségül vette... Brown a „Capability“ (adottság) ragadványnevet onnan kapta, hogy mindig a terület adottságaiból indult ki. Az új megrendelőnek a terepszemlén felvázolta, hogy milyen lehetőségeket lát az adott tájban. A szerpentin volt nála a szépségvonal: a folyókat, patakokat is kanyargósra tervezte. Az angolkertre jellemző, hogy a kilátópontokról – pihenőépületekből – nyílik a legszebb látvány a parkra

04_60.jpg
A ha-ha fal az angolpark kedvence. A kerítés a mélybe nyúlik, elválasztja és távol tartja a vadat és a legelésző birkákat a gondozott füves részektől. Amíg oda nem ér az ember, nem is lehet észrevenni

Nagyvendégi Éva

Kapcsolódó írásunk: Az angolpark és a lugas II.

web-bannerek-hirlevel-01_4.jpg