Történelmi rekordmélységet ért el az idei Oscar-gála, amelyre alig 10 millióan voltak kíváncsiak. Amióta tévében is közvetítik a rangos díjátadót, még soha nem volt ennyire alacsony a nézőszám – a 2020-as ceremóniát például 23,64 millióan követték figyelemmel.

A statisztikák szerint az Academy Awards tavalyhoz képest nézőinek 58 százalékát veszítette el, aminek kapcsán feltehetjük a kérdést, hogy mi történt a nézőkkel. Bár érdemesebb így fogalmazni: Mi történt a filmekkel?

1_10.png

Van ez az Oscar nevű, majdnem négykilós szobrocska, amit nagyon sok színész és rendező szeretne életében legalább egyszer a kezébe venni, lehetőleg úgy, hogy az ő nevét véssék bele. Nem is csoda, hiszen olyan elismerésről van szó, ami 1929 óta izgalomban tartja a filmrajongókat. Nemhiába lett több mint 13 méteres az ikonikus Hollywood felirat Los Angelesben. Ma is ezrek és ezrek – névtelen kis senkik és sikeres színészek – valóra vált vagy romba dőlt álmait hirdeti fennen. Az Oscar-díj átadóján pedig a filmvilág legjobbjai csapnak össze évről évre, miközben halhatatlanná lesznek fiktív vagy éppen valós történetek. És mindig olyan módon, hogy attól tátva marad az ember szája...

Hol vannak ma ezek a filmek és ezek a színészek? Mert az Oscar-díjat idén is átadták, csak éppen olyan filmek közül válogattak, melyeket a közönség nagy része nem is látott. Ez persze annak is betudható, hogy kísértett a koronaszörny, és a mozik egész évben üresek voltak. Ráadásul elmaradt a bombasiker, a nagy „blockbusterek” is, amelyek általában zökkenőmentesen termelték a milliókat. Így aztán közönség nélkül meglehetősen viccesnek, sőt, egyenesen kínosnak hatott az egész díjátadósdi.

Bezzeg az én időmben!

Megértem, hogy minden szempontból nehéz időket élünk, de divatos kifejezéssel élve Hollywoodnak megvan a saját kis szerencselufija, melyet a történelem legmegrázóbb eseményei sem tudnak kipukkasztani. Vegyük például a második világháború idejét. A kamerák tovább forogtak, Hollywood még mindig dübörgött, miközben a világ nagy részén már ropogtak a fegyverek, bombák hulltak. Hollywood még akkor is mesélt és andalított, amikor egyáltalán nem mese volt az élet.

1939-ben a legjobb filmért járó Oscart az Elfújta a szél kapta, 1943-ban pedig a Casablanca. Igazi klasszikusok ezek, vagyis olyan filmek, amelyek még most, több mint hetven évvel a bombasiker után is magával ragadják a nézőt.

2_6.png

Elfújta a szél (1939)

Ugorjunk előre egy picikét az időben: ott van az 1964-ben Oscarral jutalmazott My Fair Lady Audrey Hepburn­nel a főszerepben, aki akkor már nem egy egyszerű színésznő, hanem igazi ikon volt, valódi hollywoodi sztár. 1965-ben A muzsika hangja kapta az aranyszobrocskát. (Már attól a fejemben kattog a film dala, ha csupán a címét olvasom.) 1972-ben A keresztapa írta be magát a filmtörténelembe, de olyan vehemens tollvonással, hogy mindmáig ez a filmtörténet egyik legsikeresebb filmje. 1976-ban a Rocky ütötte ki a versenytársakat, 1984-ben pedig az Amadeus nyűgözte le a világot idétlen nevetésével és zenei zsenialitásával.

Esőember, Miss Daisy sofőrje, A bárányok hallgatnak, Schindler listája, Forrest Gump (A remény rabjait és a Ponyvaregényt győzte le), A Gyűrűk Ura: A király visszatér…Annyi, de annyi fantasztikus film és színész kapta meg ezt az elismerést az utóbbi évtizedek során, hogy sűrű oldalakat lehetne teleírni a győztes filmek listájával. És az egészben az volt a legjobb, hogy mi, nézők is szurkoltunk nekik, szorítottunk a győzteseknek.

Mert tudtuk, hogy jók, hogy megérdemlik, és valami olyat nyújtanak, amivel hatni tudnak az életünkre. Olyan filmek ezek, amelyeket nem csupán egyszer néz meg az ember, hanem többször is odaragad a tévé elé, soha nem unja meg őket – még akkor sem, ha már fejből fújja a forgatókönyvet.

4_2.png

Audrey Hepburn a My Fair Lady (1964) című filmben.

Az a helyzet, hogy az idei Oscarra jelölt filmeknek már az ajánlói sem tetszenek. Gyanítom, ha egyszer időt szakítok majd rájuk, utána valószínűleg soha többé nem akarom látni őket.

Kerítés a vörös szőnyeg körül       

Gyakran az egyház szemére vetik, hogy úgy prédikál a szegénységről, hogy közben nem kis vagyon fölött rendelkezik. Most jön egy kínos kérdés: mennyiben más az, amikor egy filmsztár szónokol több ezer dolláros ruhában a visszafogottságról? Bármennyire megasztár is valaki, nem lehet hiteles, ha #stayhome hashtaggel posztol, miközben ő mindig otthon van, mert akkora a háza, hogy golfkocsi kell ahhoz, hogy a hátsó ajtótól a medencéig jusson. Vagy mikor tetőtől talpig milliós flitterözönbe öltözve arról beszél, hogy mennyire rossz ez a fránya gazdasági és társadalmi helyzet... (Amit az ő kedvéért még rosszabbá tettek a szervezők azzal, hogy a hajléktalanokat kitelepítették az Oscar-gála helyszínéről, hogy a hozzá hasonló sztárok végigvonulhassanak a vörös szőnyegen.) A sorban 93. díjátadó kedvéért ugyanis a rendfenntartó erők kiürítették, majd körbekerítették az Union Station vonatállomást. Azok a jelöltek pedig, akik végül nem kaptak aranyszobrot, egy 205 000 dollár értékű ajándékcsomagba fojthatták bánatukat. (Mint amikor az oviban a résztvevőket is díjazzák, leszámítva, hogy nálunk az ovisok nem magánszigetre szóló nyaralást kapnak vigaszdíjul.)

hirlevel_web_banner_2_237.jpg

Frodóért!

A művészetnek reagálnia kell a társadalmi helyzetre – de ez csak akkor működik, ha hiteles, ha nem hazudik, és nem akarja lenyomni torkunkon a hamis példabeszédeket. Most pedig nagyon, de nagyon ez történik. Hollywood vizet prédikál, és bort iszik.

Az új filmek nem arról szólnak, hogy van egy felejthetetlen történetet, hanem arról, hogy mennyire kegyetlen, mostoha, fekete-fehér világban élünk... A társadalom hibáit, nehézségeit akarják megörökíteni olyanok, akik a társadalmon kívül, a saját kis buborékukban élnek. Igazából nem is a díjátadót sajnálom, amelyik mára egy politikailag túlságosan is korrekt eseménnyé vált (az a ló túloldalára átesős fajta lett belőle), a jó filmeket hiányolom, melyek azért készültek, hogy élményt adjanak nekünk, nézőknek. Hogy sírjunk, nevessünk, és ne csak akkor egyszer, amikor kötelességtudattól vezérelve megnézzük a díjnyertes „alkotásokat”.

Hanem akkor is, amikor már századszorra nézzük végig őket.

A mai napig nem tudom megunni A Gyűrűk Urában azt a részt, amikor Aragorn azt mondja, „Frodóért”, majd kardját feltartva Mordor serege ellen rohan. Vagy mikor a Remény rabjaiban Andy Dufresne megszökik a börtönből, és néhány pillanatra csak áll a szakadó esőben... Ezt a két példát megidézve, azt hiszem, mára bele kell törődnünk abba, hogy a filmipar egyszer s mindenkorra felhagyott a klasszikusok gyártásával. Kedves Hollywood! Nem kell a néző arcába tolni a társadalmi igazságtalanságokat, hiszen mi, átlagos emberek –  a színészekkel ellentétben – naponta ebben élünk.  

Utóirat

A 93. Academy Awards legjobb filmjének járó Oscar-díjat A nomádok földje kapta, amely egy olyan asszonyról szól, aki mindenét elveszítette, és elindul egy Amerikát átszelő utazásra. Még szerencse, hogy a vödrét nem veszítette el, így legalább volt vécéje...

Király Anikó