Király Anikót szeretjük. Anikó, ha nem ír, akkor rajzol, ha nem rajzol, akkor ír. Általában szégyenlős, kivéve, mikor ilyen szépen kisminkelik.

kiraly-aniko-portre-01.jpg
Király Anikó már három komoly könyvet tudhat maga mögött. A Strand, papucs, szerelem és a Csak barátok a tiniknek szólnak, a Mangaluca Kukkóniában pedig rajzos gyerekkönyv. Ezenkívül ő vezeti a könyvajánlónkat a YouTube-csatornánkon. Hallgassátok, olvassátok, keressétek! 

 

Gimis koromban azért csatlakoztam a bábcsoporthoz, mert ott úgy lehettem önmagam, hogy nem kellett hozzá vállalni az arcomat. Lehettem dühös, bajuszos férfi, aki késsel, villával vív csatát a felesége ellen, karrierem csúcspontján pedig Michael Jackson felsőtestét mozgathattam. Hogy ennek mi köze van a sminkhez? Erre csak most jöttem rá...
Tizenakárhány évesen, amikor a Billie Jean első taktusait számoltam az asztal alatt, hogy majd időben el tudjam dobni Jacko bábu kalapját, még nem sejtettem, hogy a bábszínház a közösségi média tökéletes hasonmása. A látszaton múlik a hatás: a báb mozgatóját nem szabad megmutatni, mert vége a varázsnak.
Nagyjából így működnek az Instagramon és a Facebookon található képek is. Nem látjuk a mosdókagylón terpeszkedő sminkeszközöket, a csempén lefolyó alapozót, a fehér bolyhos zoknink köré tekeredő hajszálakat. Nincs betekintésünk a háttérben zajló munkákra, csupán a hibátlan szelfikkel találkozunk.
Vagyis a varázslattal. Ez a portréfotó rólam egy varázslat.
Itt van az Új Nőben, és hivatalosan is én lettem ő. Mert ha szégyenlős vagyok is, néha azért meg kell mutatni az arcomat, vagyis a következő regényem fülszövegéhez fotót kell készíteni rólam. És ha már így van, akkor jó lenne a legjobb arcom megmutatni. Mert ez is én vagyok. Persze ha minden nap így néznék ki, akkor nem lenne varázslat, mint ahogy a Michael Jackson-os bábos számot is meguntuk volna – mi, a szereplők és a közönség is –, ha minden nap eljátszottuk volna. Az elején szó szerint pucérnak éreztem magam a fényképezőgéppel szemben, pedig a sárga blúzom volt rajtam, és a kedvenc farmerom. A smink maszkot vont az arcomra, még a megszokott mozdulataimat sem találtam. Annyira nem, hogy zsebre raktam a kezemet. Pedig általában laza vagyok, mégis elfelejtettem, hogyan dőlök spontánul előre, mikor csak úgy automatikusan teszem.
Ismerjük azt az érzést, amikor eszünkbe jut, hogy tulajdonképpen állandóan lélegzünk? És hirtelen elfog bennünket a kétség, hogy vajon jól csináljuk-e, mi van, ha kihagyjuk, mi van, ha elfelejtjük? Pontosan ilyen érzés volt nekem a fotózás. Sok, számomra általában természetes pózról feltételeztem, hogy én azokat csak furcsán tudom megcsinálni. A beállítások közben egy, a légzésére betegesen figyelő, dülöngélő kiscsikó lettem, akit előtte alaposan kimázoltak. Mintha nem is az én testem lett volna, amelyik beállt, hirtelen olyan súllyal szakadt rám az emberségem, mint még soha. Az én lélegző, korán őszülő, görnyedésre hajlamos, bolyhos hajú, mindent agyon- és túlgondoló emberségem.
Ilyen állapotban a mosoly inkább grimaszra hasonlít, és a szemekben visszatükröződik a „mikor lesz már vége ennek“ érzése. Így nem is csoda, hogy eleinte roppant kínosnak éreztem az egészet. Aztán úgy a harmincadik kattintásnál valami bennem is kattant. Eszembe jutott, hogy tinikoromban fogszabályozós voltam, beszélni is alig mertem, nemhogy mosolyogni. Hogy nem igazán gondoltam magamat szépnek, és amikor lányos szoknyát kellett venni, mindig világvége-hangulatba kerültem. Ha annak a kislánynak ott és akkor meg tudtam volna mutatni, hogy ez leszel te (vagyis: ez is te leszel), és azért csinálják rólad ezt a képet, hogy a következő regényed borítójára kerüljön – az a kislány azt mondta volna, hogy tiszta őrült vagyok.

 

„Szeretem, hogy az érzelmektől pirosodik ki az arcom (vagy akár egy korty bortól). Szeretem a hajmosások utáni zsákbamacskát: melyik hajtincsem dacol majd a hajlakkal? Szeretem, mikor fogmosás közben a párnacsíkokat számolom az arcomon... Ám szeretek tökéletes is lenni! Az kapja fel a vasvillát, aki ne szeretne egy varázslat részese lenni. Kisminkeltek, lefotóztak. Vajon mit szólok hozzá?"

Ezen aztán őszintén elmosolyodtam, és néhány percnyi kínlódás után kezdtem jól érezni magamat a szerepemben. Magyarul: már nem agyaltam azon, hogy görcs húzza a lábam, az ajkam rángatózik, és hogy a szék, amelyre ráültem, egyáltalán nem tűnik stabilnak alattam. Ezeket mind elfelejtettem, ráadásul a fotós hölgy is nagyon aranyos és kedves volt. Lehetetlen lett volna feszültnek lenni a társaságában, főleg, miután az ő embersége is felszínre került egy pici doboz tejberizs képében, amit én is nagyon szeretek.

Igazából most se gondolom magamról azt, hogy szép vagyok
Furcsa is lenne, ilyen előzmények után. Inkább azt gondolom, hogy elégedett vagyok magammal, és hogy fantasztikus volt a sminkem, és fantasztikusak lettek a képek. Először alig ismertem magamra. Aztán ahogy többet bámultam a fotókat, megláttam a hibákat is, melyekkel minden reggel találkozom a tükrömben. Azt a három szál lázadó szemöldökszőrt (mindig különcködnek, de már hozzám nőttek, szó szerint), az anyajegyemet a szemem alatt, a babahajakat (megállíthatatlanul nőnek), a nevetőráncokat a szám körül és az íriszemet, amelyik belülről sárga színű. (A Star Wars-rajongó unokahúgom és unokaöcsém szerint azért, mert félig Sith vagyok.) Ez vagyok én, és ezt egyetlen fotón se lehetne letagadni.
Bár azért sokat fejlődtem a „háttérbe húzódós“ korszakom óta. Szerintem mindenkire ráférne egy ilyen smink és egy ilyen fotózás, ahol belül száz százalékosan emberinek gondoljuk magunkat, sőt, minden egyes kattintásnál nő ez a százalék, de amikor meglátjuk a végeredményt, azt mondhatjuk, hogy: Hmmm! Annyira azért nem vészes a dolog. A jó smink és fotó magabiztosságot ad. (Főleg, ha láttára tökidegen férfiak szerelmet vallanak az Instagramon, és megkérik a kezünket.) És igazán becsülöm a sminket és azt a sok apró háttérmunkát, mert ezek nélkül nem mertem volna azt mondani magamról, hogy okésan nézek ki.
Mostanra kezdek beletörődni, hogy felnőttként úgy kell önmagamnak lennem, hogy néha megmutatom az arcom. És ez nem annyira ijesztő, mint ahogy azt a sminkelés előtt bármikor is gondoltam. 

Király Anikó
Fotó: Krisztina Szalmas Photografy

Kapcsolódó írásunk: Vizes hatás
Kapcsolódó írásunk: Kis sminkiskola az Új Nővel
 

web-bannerek-instagram.jpg

Új Nő csapata