Reggelente, miközben az iskola felé ballagtam, rendre abban reménykedtem, hogy ha majd lemegyek a poros kis lejtőn, és befordulok az utcába, az iskola helyén egyszer csak egy üres telket találok, füstölgő téglahalmazt, mélységes krátert. És soha többé nem kell majd iskolába mennem. Ám az épület rendületlen állta az idők viharát – én meg az örök csúfolódást és kirekesztettséget.

Felnőttként már-már azt hittem, végleg sikerült eltemetnem ezeket az emlékeket, valahová a mélybe. Egészen addig, míg kezembe nem került egy tabudöntögető ifjúsági regény: Az osztály vesztese. Ma mennyire elterjedt az iskolai bántalmazás? – teszem fel a kérdést a nagy port kavart mű szerzőjének, Wéber Anikó tanárnak, újságírónak.

kikozosites2.jpg

– Pedagógusként rengeteg problémával szembesültem – mondja Anikó. – A legtöbb gondot az iskolai zaklatás okozta. Elképesztő volt látni, hányfajta módon képesek bántani egymást a gyerekek. Kérdés persze, hogy mit nevezünk erőszaknak. Azt, mikor az egyik diák lehúzza a másik sapkáját a vécén, és utána felteszi az egészet a közösségi oldalra? Vagy azt is, hogy mindennap úgy szólítja az osztálytársát, hogy te „Büdös”? A kisebb kihágások fölött a pedagógusok szemet hunynak. Pedig igenis beszélni, írni kell róluk. Volt, hogy egy fejezet írása közben elsírtam magam.

– Az embert az érinti érzékenyen, amit a saját bőrén is megtapasztalt. Neked vannak negatív iskolai emlékeid?

 – Testnevelésórákon, amikor a csapatkapitányok válogatták a gyerekeket, mindig én maradtam utolsónak. Bár a labdajátékok nem tartoznak az erősségeim közé, azért fájt. Hiába, kirekesztettek.

– Hány éves korban jelenik meg a gyerekeknél a tudatosan ártó szándék?

– Már óvodáskorban ott van a hajlam. Sokszor odajönnek hozzám az író-olvasó találkozók végén a szülők tanácsért, hogy mitévők legyenek, mert bántják a gyermeküket. Az internetes kommentekben is szerepel az óvodai bántalmazás. A jó ovikban persze a csúfolódás a csírájában el van fojtva. Anyukám óvópedagógus, sokszor beszél erről.

– A lányokra jellemző erős megfelelni akarás gyakran szorongáshoz vezet. A szorongásra hajlamos gyerekek pedig idővel bizonytalanná, gátlásossá válnak. Vagyis ideális áldozattá. Az iskolában miképpen próbáltad megoldani, ha már kialakult az agresszor-áldozat felállás?

– A gyerekek ösztönösen megérzik, hogy ki a gyenge, a sebezhető. Ki az, akin kiélhetik az agressziójukat, és ezáltal hatalomhoz juthatnak. A lányok között ugyanúgy vannak agresszorok, csak ők nem ütnek-vágnak, hanem csendes, verbális erőszakot alkalmaznak. Nehéz orvosolni a bajt, mivel mindez nem a pedagógus jelenlétében történik. Az áldozat hallgat, az „erős legény” pedig nem fog saját maga ellen vallani. Az osztálytársak meg lapítanak, mert tartanak az „erős mag” bosszújától. Rettenetesen nehéz hiteles képet alkotni arról, hogy igazából mi történik. A gyerekek „tanúvallomása” nélkül a tanár nem sok mindent tehet, eszköztelen. A szülővel való együttműködés fontos, ám pont azokat a szülőket nem lehet elérni, akiknek a gyerekével gond van. Általában csak az áldozatok szülei jönnek be.

Azt szoktam tanácsolni a kiközösített gyermek szüleinek, hogy keressenek olyan közösséget – szakkör, edzés –, ahol a gyerekük jól érzi magát, és meg tudja mutatni az erősségeit, ahol kortárs barátokat szerezhet. Ez önbizalmat, biztonságot adhat neki később az iskolai közösségben. Fontos a család feltétlen szeretete. Viszont, ha az egész csoport ellene van, akkor jobb a „kipécézett” gyereket átvinni egy másik iskolába.

– Mit tehet a szülő, ha kiderül, hogy az ő gyereke az osztály bajkeverője?

– A gyerekek agresszivitása többnyire valamilyen lelki sérülésre, frusztrációra vezethető vissza. Nem ok nélkül válik valaki zaklatóvá. Általában valamilyen negatív érzés vagy félelem transzformálódik agresszióvá. Az agresszió a gyerek védekezési mechanizmusa. Bántalak, hogy te ne bánts engem! De azt tapasztaltam, hogy ők maguk sem szeretik az agresszív énjüket. Ám az agresszor szerepébe könnyen bele lehet ragadni. Főleg, ha valakit „visszaesőként” felcímkéznek, hogy „problémás, rossz” gyerek. Az ilyen gyereket nem szidni kell, mert azzal csak még mélyebbre taszítjuk. Inkább segíteni kell neki. Csak akkor fog megváltozni, ha éreztetjük vele, hogy azért ő még nem egy rossz gyerek.

– Ha a gyerek otthoni példaként hozza magával az agresszív viselkedést, ha ő maga is verbális vagy fizikai agresszióban él, mennyire lehetséges a megoldás iskolai szinten?

– Sok múlik azon, hogy a szülők milyen példát mutatnak. Egy tanár nehezen győzi meg a gyereket, hogy legyen elfogadó a mássággal szemben, ha otthon a szülőktől mást hall. Ám a mostani gyerekek viselkedését jobban befolyásolják a közösségi hálók és a kortársak. Erre az egyik legaktuálisabb példa a Kék Bálna terjedése, ami már Magyarországot, Szlovákiát is elérte. (Ez, ugye, egy internetes „játék”, ami a fiatalokat öngyilkosságra készteti.) Az internetnek köszönhetően megszűntek a határok. Ma azok a trendek, amelyek New Yorkban, Tokióban megjelennek, azonnal elérhetőek az egész világon. Sokszor megkérdezik tőlem, benne van-e a könyvemben a megoldás az iskolai és internetes zaklatásra. Én erre mindig azt válaszolom: minden szituáció, gyerek és család más, ezért az iskolai agresszióra sincs egyetlen megoldás. Csak megoldások vannak. Lehet, hogy míg az egyik recept Jancsikánál beválik, addig Pistikénél nem. A könyvben éppen inkább azt szerettem volna megmutatni a gyerekeknek, hogy mit érez, gondol a gyerek, amikor bántják és piszkálják.

banatalak-indito.jpg

– Sajnos, az iskolai zaklatások és a szexuális zaklatások sokszor csak hosszú idő után, véletlenül derülnek ki. Miért nem mernek kiállni magukért az áldozatok, és segítséget kérni?

– A szégyen miatt. Az áldozat nem akarja, hogy mások is tudjanak a megaláztatottságáról. Hogy még otthon is az legyen a téma, hogy az iskolában ő a „nyomi“. Sajnos, ez egy ördögi kör, mert amíg valaki nem tanul meg kiállni magért, vagy éppenséggel önmagát hibáztatja a történtekért, addig könnyen válik céltáblává. Ám volt olyan kisdiákom is, akit rendszeresen csúfoltak, mégsem vált belőle szorongó gyerek, mert az otthoni elfogadó szeretet felülírta nála a rossz érzéseket. Az iskolai bántalmazások ellenszere a végtelen szülői szeretet. Ha valaki otthon érzelmi biztonságban él, akkor könnyebben kiáll magáért.

– Milyen oknál fogva sodródhat egy gyerek az osztályközösség peremére?

– Egy osztályközösség tükrözi a társadalmi felosztást. Nagyok a szociális különbségek, sok a hátrányos helyzetű gyerek. Kövér, cigány, csóró, lapátfülű, pápaszemes – csúfolják egymást mindenért.

Az agresszív viselkedésnek sokszor a gyerekek fáradtsága az oka. A felgyülemlett feszültséget azon adják ki, aki valami miatt a legsérülékenyebb. Abba „rúgnak” bele, akiről tudják, hogy nem fog „visszarúgni”.

Új könyvemben – amely a júniusi könyvhéten jelent meg – szintén az iskolai zaklatást boncolgatom. A gyerekek osztálykirándulásra indulnak, és a tanterem falai közül kiszabadulva lehetőségük lesz a rájuk aggatott címkéktől megszabadulni... Míg az előző regényben elsősorban a bántalmazott és bántalmazó diákok kerültek előtérbe, itt a harmadik résztvevő, a szemlélő kap nagyobb szerepet. A zaklatásnak ugyanis mindig van közönsége. Ha a nézők kiállnának az áldozatok mellett, csökkenne az iskolai agresszió.

Kapcsolódó írásunk: Rossz a gyerekem?

Jankovic Nóra