Barbi és a viza

A királyok hala, a halak királya Azt mondjuk, ma már nincs nagyhal a Dunában. Ilyenkor a vizára gondolunk, a valaha élt legnagyobb édesvízi halra. A viza vándorló hal, a Fekete-tengerből jött fel a Dunán ívni. Tőle származik a legdrágább kaviár, a Beluga kaviár. Az idősebbek még emlékeznek rá, hogyan néz ki ez a nagyhal, ám sokan már elképzelni sem tudják. Mióta Romániában megépítették a Vaskapu erőművet, a viza nem tud felúszni hozzánk. Ám nemrégiben kiderült, ismét megcsodálhatjuk a vizát – mégpedig Farkasdon, Szaksz István halneveldéjében. 

Luigi és Marcsi,
avagy a két viza története – talán így is kezdhetnénk a mesénket, merthogy halgazdánk el is nevezte a „jószágokat”. Azt mondja, neki ezek a házi kedvencei. S bár halneveléssel foglalkozik (mindenféle más halat tenyészt eladásra), kedvenceihez hozzá nem nyúlna, annyira a szívéhez nőttek. Passzióból tartja őket, és nem tudna megválni a vizáitól, ám szívesen megmutatja őket, ahogy a többi uszonyost is. 

 

Szép címlaplányunk, Barbi megtanulta házigazdánktól, hogyan jó tartani a vizát: mindig vizes kézzel kell megfogni, a nagyujjat belemélyesztve a kopoltyúba. A viza vándorló hal. Még nem is olyan régen Pozsonyig jött fel hozzánk a Dunán

 

– Sok hal van a medencében, nehéz elcsípni a vizát – mondja István, miközben bősz halászásba fog. Ám Luigi csak nem akar a hálójába ugrani. Jön a többi tokhal is – a „ruszkik”, ahogy ő mondja (ezeknek a becsületes latin neve egyébként Acipenser gueldenstaedtii, vagyis vágótok), majd egy és még egy... 
 

– A hal testén a pikkelyt vékony hártya borítja. Soha nem szabad száraz kézzel hozzá érni, mert ezzel a megégéshez hasonló sérüléseket okozhatunk neki, és penészedni kezdhet a felsértett bőre. Mindig vizes kézzel kell a halat kihalászni – magyarázza. Közben a kezébe akad a viza, és már mutatja is. 

– A vizát úgy lehet megkülönböztetni a többi toktól, hogy neki van a legszélesebb szája, a jobb oldalától egészen a bal oldaláig húzódik. A többi tokhalnak kisebb a szája. Ez a példány hároméves, és egy méter hosszú. Egyébként nagyon gyorsan nő a többi halhoz képest. A legidősebb vizám húszéves volt és kétméteres. Ezeknek a tokféléknek az életkora és nagysága sok tényezőtől függ, főképp, ha fogságban élnek. Sok múlik azon, hogy milyen eledelt kapnak, és milyen gyakran. A napi tízszeri étkezés ideális a számukra, két-három óránként igénylik a táplálékot – magyarázza a halgazda. A viza védett hal, halászását ma büntetik, ám tenyészetből vásárolható. Húsa nálunk nem annyira keresett, a nagy vizavadászatok mára feledésbe merültek. Magyarországon más a helyzet, ott jobban ismerik a vizát. Pár éve még a Dunába való visszatelepítéssel is megpróbálkoztak, ám a Duna vize szennyezett, és a viza érzékeny jószág: a tiszta vizet szereti. Emellett lefelé még csak el-elevickél a tenger irányába, de vissza nem tud jönni a vízi erőművek miatt.

 

 

Édesvízben
A viza a farkasdi haltenyészetben édesvízben él, nagy nyugalomban a többi tokhallal együtt. A viza alapvetően sós vízben él, édesvízbe csak ívni jár (ám fogságban ezek a halak nem ívnak). Halgazdánk oldott oxigént enged a medencébe, hogy kedvencei az állóvízben is életben maradjanak. 
 

– Ezek a vizák, amelyek itt vannak nálam, megszokták az édesvízi életet. A vízre persze ügyelni kell, hogy a pH-érték, vagyis a kémhatás 7 és 8 között mozogjon, a hőmérséklet pedig akkor ideális, ha nem emelkedik 22-25 Celsius-fok fölé. Minden egyes pluszfokkal csökken a víz oxigéntartalma – ecseteli István, majd megmutatja, hogyan látják el a tartályok a medencéket oxigénnel. A nap 24 órájában felügyelni kell a halakat (ezért halgazdánknak szabadideje igazából nincs is). Ha az oxigénellátás leállna, a halállomány fele egy órán belül elpusztulna. Istvánnak bőven van tapasztalata, hiszen majd három évtizede foglalkozik halakkal. 

– Mindez véletlenül indult. Akváriumi halakkal kezdtem, mint a többség. Ám igazából a nagyhalak izgattak. Az alaphalállományt egy idős bácsitól vásároltam. Egészségügyi problémák miatt az állomány fele mindjárt el is pusztult, amiből fel kellett állni. Szóval, megfizettem a tanulópénzt. Először az apósomnál alakítottunk ki halnevelő medencéket, majd szemben megvásároltuk ezt a telket a házzal. Ment minden, mint a karikacsapás: a ház még a nevünkön sem volt, az első tó már elkészült – emlékszik vissza. 

Szaksz István száz évig akar élni, hogy lássa felnőni a halait. Arra vágyik, hogy élete végéig bírja a velük való foglalkozást. A fia masszőr, a lánya állatorvosnak tanul – majd egyszer ők veszik át a farm irányítását. Bizakodik. Bár talán inkább az unokák... – Ha halászokkal beszélek, mind azt mondják: Nem a fiad és a lányod veszi át a szakmát, hanem majd az unokád. 

Aranypontyok, aranykárászok úszkálnak az egyik medencében, amerre vezet bennünket. 

– Lehet kívánni tőlük? – kérdezem. 

– Mindig kívánok – feleli. – Mit kíván? – faggatom tovább. – Azt, hogy jó helyre kerüljenek, nekem az elég.
 

Angyal Sándor

 

 

1. Bús halászok

Ma már kevesen tudják, hogy a csallóközi halászok annak idején vizára halásztak. Híres vizafogó hely volt felénk Gúta és Szap!
A vizák a tengerből úsztak fel a Duna ágvizeibe, itt ívtak a dunai kavicspadokon. 

Századokkal korábban legendás volt a Duna halbősége. Azt mondják, ha valaki vödröt merített a folyóba, alig volt benne víz a sok haltól. Bezzeg most! A középkori feljegyzések arról számolnak be, hogy májusban a vizák tömegesen úsztak fel a Fekete-tengerből a Duna ágvizeibe ívni. Leírások szólnak arról, hogy a Csallóközben milyen hatalmas vizákat fogtak, akár négyszáz kilósakat is. A középkorban megfigyelőállomások álltak mindenfelé, és a halászok jelezték egymásnak: készülj, itt a viza! S amikor elértek hozzánk, a halászok már serényen készítették a „feneketlen” vesszőkosaraikat, hogy azzal fogják ki a hatalmas halakat. Ezeket a vizafogó kosarakat vejszének hívták. A víz fenekén beleverték az iszapba, és ha a viza beleúszott – többet nem úszott ki belőle, mert labirintusra hasonlított. 
 

Hová tűnt a viza?
A Vaskapu szoros a Kárpát-medence egyetlen kifolyása a tenger irányába. Romániában 1972-ben megépült a Vaskapu erőmű, s ezzel vége is szakadt a vizák lehalászásának. Az értékes halak azóta nem tudnak felúszni ívni a Dunába. Először hallépcsők megépítésével próbáltak a vándorló vizákon segíteni, ám a tokhalra nem jellemző, hogy ugrálna, mint a lazac, ezért alig akadt olyan példány, amelyik eljutott a tengerig.

Azóta búslakodnak a dunai halászok, mert nincs „nagy hal” a Dunában.

 

2. Tavakba telepítették
Legenda szól arról, hogy Mátyás király szerfelett szerette a vizát. Olyannyira, hogy a Dunából kifogott vizákat tóba telepítette, ám nagyhalunk nem sokáig bírta ki az állóvízben. Akkor még nem tudták, hogy oldott oxigént kell neki adagolni az életben maradáshoz. (És persze akkoriban még kompresszorok sem léteztek, amelyek a gázsűrűséget biztosíthatták volna.)

A viza életkilátása meghaladja a száz évet, a legnagyobb példány, amit kifogtak, hétméteres volt.