Egy aranylakodalmas pár esete
A legnagyobb hiba, hogy nem osztjuk meg egymással a gondolatainkat. Azt hisszük, hogy a másik tudja, mire gondolunk. Közben eszünkbe sem jut, hogy a másiknak esetleg valami egészen más tetszik, mint nekünk. A házassági tanácsadók mindig elmondják a bajba jutott pároknak a következő történetet: Az öreg házaspár mindig együtt reggelizett. Az öregúr ötven éve minden reggel fogta a kiflit, hosszában kettévágta, megkente vajjal, azután az alját odanyújtotta a feleségének. Kerek ötven esztendeig. Szeretetből. Az aranylakodalom után azt gondolta: „Ötven éve minden reggel a kisebbik kiflidarabot eszem. Mert szeretem a feleségemet. De egyszer, egyetlenegyszer az alját szeretném megkapni.” És egy reggel elvette. A feleségének adta a kisebbik darabot. Az asszony elmosolyodott: „Tudod, én mindig a kiflinek ezt a ropogósabb felét szerettem volna megkapni. De meghagytam neked, mert te ezt szeretted.” Sokatmondó történet. Hányszor megismétlődik ugyanez! „Tudnia kell, mennyire örülnék egy gyémántgyűrűnek! Egy icike-picike kövecske is elég, mint Liának van. Csak tudja! Hiszen én a ki nem mondott kívánságait is teljesítem!” Valóban tudnia kellene a kedves férjnek, hogy gyűrűre vágyunk? Ugyan miért? Mert olyan jól ismerjük egymást? Miért vagyunk ebben olyan biztosak? Hiszen ritkán kérdezzük meg egymástól: „Neked is tetszik?” Hiszen az örökös kérdezősködéssel csakhamar egymás idegeire mennénk.
A szexről ne is beszéljünk, mert azzal is bajok vannak. Bár a szexben éppen az a jó, hogy az egyik tudja, mi jó a másiknak. Valóban tudja? „Neki ez tetszik, tehát nem mondhatom meg, hogy én egyáltalán nem találom jónak. És ha úgy teszek, mintha tetszene, akkor legalább hamarabb túl leszek rajta. De dühít, hogy úgy kell csinálnom, mintha...” Ebből következik, hogy a pár olyasmit művel az ágyban, amiről azt hiszi, hogy a másiknak örömet szerez. És még úgy is tesznek, mintha tetszene nekik. Hogy a másik örüljön. Ki érti ezt?

beszelj02.jpg

Egy másik világból jöttem
Az első történet a túlzott empátiáról szólt. Sokkal gyakrabban találkozunk az empátia hiányával. Mintha két olyan ember ülne előttünk, akik egy másik bolygóról jöttek, más nyelvet beszélnek.
Más gond is van. Az egyik ember az érzelmek oldaláról nézi a világot, a másik az ész oldaláról. De ami racionálisan elfogadható, az érzelmileg nem. És fordítva. A házassági tanácsadó sokszor a tolmács szerepét tölti be. Újra és újra megkérdezi a párokat, hogy világos legyen, mire gondolnak. Gyakran látni, hogy mind a ketten ugyanazt akarják – csak másképpen fejezik ki.

A szülők csődöt mondanak
Amikor megszületnek a gyerekek, a szülők is visszamennek a saját gyerekkorukba. Gyerekkoruk történeteibe. A két szülő gyerekkori világát nem könnyű összeegyeztetni – mind a kettőjüknek más meséi vannak. Előbukkannak a régi fájdalmak, régi sérelmek, és gyerekeink életével akarjuk helyrehozni azokat. Éljék meg ők azt, amit mi nem élhettünk át, kapják meg mindazt, amit mi nem kaphattunk meg. Ráerőltetjük gyerekeinkre azt, amit nem is akarnak. Életbevágó dolgokat – és azt sem tudjuk, miért. Holott mi, felnőttek már tudjuk, hogy az élet nemcsak fehér vagy fekete – de a gyerekek nem tudják megkülönböztetni az árnyalatokat. Sok házassági tanácsadó úgy érzi, hogy az előtte ülő házaspár egyik tagja a Barcelonának, a másik a DAC-nak drukkol. Az elfogulatlan szemlélő számára összeillő pár, mert mind a ketten szeretik a focit. De ezzel vége, nincs több egyezés. A „közös dolgainkból” az én dolgaim, te dolgaid lesznek!
Aztán: Sok pár azért nem tud közös nevezőre jutni, mert nem is akar. De ott vannak a gyerekek, együtt szeretnének maradni. Kívülről úgy látszik, mintha összetartoznának – csakhogy mind a ketten más vezérfonalat követnek. Talán éppen azért, mert különböző volt a gyerekkoruk. Az egyik a focit akarja nézni, a másik egy szappanoperát. Mindenki ismeri az ilyen jellegű veszekedéseket, amikor semmiségek miatt huzakodnak. Belekötnek a másik minden szavába. Itt nem az egyetértésen, hanem a veszekedésen van a hangsúly, mindenki védi a maga igazát, hogy joga van azt tenni, amihez kedve van...
Pedig valamikor régen ezek a párok egyetértettek. Különben nem kezdtek volna járni egymással. Vagy nem is értettek egyet, csak szerettek volna egyetérteni... A valóságnál erősebb volt a vágy. Valami mást akartak látni a másikban, ami nem is volt igaz.
Gyakran vissza lehet menni erre az origóra. Sokszor nagyon nehéz összecsiszolni a két „más” világot, pedig a megoldás egyszerű. Vissza kell gondolni arra az időre, amikor még szerelmesek voltak egymásba. Amikor boldogan igyekeztek megérteni a másikat, amikor ugyanabban a percben pötyögték be a telefonba egymás számát…
Sokszor sikerül visszamenni. Mindig megvan a remény, ha mind a ketten akarják, hogy újra közel kerüljenek egymáshoz. Ha tisztelik egymást és önmagukat is. Sok eset azzal kezdődik, hogy valaki túlságosan szereti a másikat, és magáról megfeledkezik, míg végül elveszíti önmagát...
De ez már egy másik történet.
Varga Klára