Témánk: a gyerek. Mi a jobb számára: ha egy rossz házasságban nő fel, vagy ha elvált szülők gyerekeként egy mozaikcsaládban?
Dr. Fischer Eszter Berlinben élő magyar pszichológussal beszélgettünk.
– Kétségtelen, hogy a gyereknek az a legjobb, ha szerető házasságban nő fel, ha szülei együtt maradnak. Csakhogy ezt nem lehet megrendelni! Ha rossz a kapcsolat, az nem jó a gyereknek. Ha a gyerek miatt marad együtt a család, az feszültséggel jár, és sokszor a gyerekeken csapódik le, mert a szülők valahol számon kérik tőlük, hogy az áldozat őmiattuk volt. Ha a szülők elválnak, és létrejön az „új” mozaikcsalád, a gyerek akkor sérül a legkevésbé, ha ápolhatja kapcsolatát a szüleivel. Ha látja, hogy nem őt hagyták el, hanem csak a szülők kapcsolata romlott meg. Jó, ha barátias, jó viszonyra tud lépni szülője új partnerével, és a két család együtt tud működni.
– Kovácsolódhat-e a mozaikcsalád „igazi” családdá? Mi a dolog a buktatója, mi az, amire oda kell figyelni, mi az, amivel számolni kell, mi az, ami megelőzhető?
– Kovácsolódhat, de tudomásul kell venni, hogy soha nem lesz olyan, mint a – szociológiai kifejezéssel élve – magcsalád. De egy jó mozaikcsalád is család, és ha jól működik, akkor abban nagyon jól lehet élni. Először is időt kell hagyni mindenre. Ne akarjunk azonnali eredményt elérni, hiszen hosszú időt vesz igénybe, amíg kiépítünk egy jó kapcsolatot társunk gyerekével. Tekintettel kell lenni a gyerek másik szülőjére is, mert ő is létezik, és mindig hozzá fog tartozni az életünkhöz. Meg kell viszont tanulni szabályozni azt, hogy milyen módon folyhat bele az életünkbe. Nehéz erre receptet adni, mert ez egyéni, mindenkinek magának kell kitalálnia. Fontos tanulság, hogy itt nincsenek bejáratott szerepek, mint egy átlagos családban! Nincsenek pontos sémák arra, milyen legyen a mostohaanya, milyen a mostohaapa. A mozaikcsaládnál ez sok mindentől függ. A mostohának nem lehet megparancsolni, hogy a más gyerekét szeretni kell. Azt viszont az elejétől tudomásul kell vennie: az a gyerek létezik, és nem tehet semmiről! Figyelembe kell venni az érdekeit. Beszélhetünk arról, mit ront el a férj, mit a feleség, de arról nem, mit ront el a gyerek.
A gyerektől ilyen értelemben nem lehet semmit se elvárni. Nem ő a felelős azért, ha a mozaikcsalád nem működik. Nem ő választotta: őt ebbe belekényszerítették. Sok mindent el lehet várni tőle, ami a napi teendőket illeti, csak azt nem, hogy szolgálja a családépítést. Mert nem az ő dolga!
– Mit tegyenek a felnőttek akkor, ha a gyerek elutasítja az új partnert? Merjenek belevágni például az összeköltözésbe, vagy adjanak a gyereknek hosszabb ismerkedési időt?
– Egy gyereknek – véleményem szerint – nem szerencsés megadni azt a hatalmat, hogy ő dönthesse el, kivel éljen a szülő. Ez neki sem jó, egy ilyen döntésnek túl nagy a súlya. Egyrészt részegítő hatású, másrészt nagyon visszaüthet rá. Ha egy gyereknek módjában áll megfúrni a szülő párkapcsolatait, minek következtében a szülő egyedül marad, ő ezt előbb vagy utóbb meg fogja bosszulni a gyerekén. El lehet várni a gyerektől, hogy vegye tudomásul: az anyja/apja ezt a férfit/nőt szereti, és vele akar élni. Ennyit, semmivel se többet! De jó képet nem kell hozzá vágnia! Mert itt kezdődnek a bajok: amikor a gyerektől elvárják, hogy fogadjon szót a szülő új partnerének, és szeresse őt. Ezt ne akarjuk tőle! Azt viszont igen, hogy az udvarias viselkedés szabályait betartsa. Azt persze nehéz elképzelni, hogy hosszú távon működőképes lehet egy párkapcsolat, ahol elemi ellenszenv van a gyerek és a mostohája között.
– Gyakran hallani, hogy az új kapcsolat a gyerek ellenállása miatt megy tönkre…
– Aki gyerekes partnerrel kezd, muszáj energiát fektetnie abba, hogy a gyerekkel kijöjjön. Két szélsőséges hiba tehet mindent tönkre. Az egyik, ha valaki buzgón beleveti magát a szülőségbe, és tökéletes szülő akar lenni. De abból is baj lesz, ha nem vesz tudomást a gyerekről, ha úgy tekinti: semmi közöm hozzá. Hosszú távon ez nem működik. Rossz hozzáállásnak tartom, mikor a felnőttek hajlamosak úgy venni a gyereket, mint egy csomagot. Cipelik őt egyik kapcsolatból a másikba, és elvárják tőle, hogy a szülő partnerét majdhogynem szülőjének tekintse, és mikor a kapcsolatnak vége, azonnal felejtse el. Ha a gyerek kiépített egy kapcsolatot, akkor jár neki, hogy az ő kapcsolatát is tiszteljék. Az ide-oda rángatott gyerek gyakori jelenség. A szülők nem szokták meggondolni, mit jelent a gyerek számára az, ha – mondjuk – 10 évig naponta találkozik valakivel, majd soha többé. Gyakori hiba az is, hogy mikor mindkét félnek gyereke van, akkor testvérekként próbálják kezelni őket, pedig nem azok: nincs közös előtörténetük, nem rokonaik egymásnak, nem úgy éreznek, nem úgy reagálnak egymásra, mint a testvérek
– Melyik a gyakoribb: az önfeláldozó nő vagy a gyerek szempontjait figyelmen kívül hagyó?
– Többféle csapda van! Gyakori csapdahelyzet az, amikor a gyerekes anya úgy érzi: rosszul bírja a magányt, és megterheli, hogy a gyereknevelés súlya az ő vállát nyomja. Amikor végre megismerkedik egy férfival, azt várja tőle, hogy segítse őt a gyereknevelésben. Miközben tehát párt választ, átadja párjának az apaság jogkörét is. Ilyenkor fifikus módon az történik, hogy a férfi elkezd apaként viselkedni, ami sokszor szigort jelent, s ezt a gyerekek nehezen viselik. Egyrészt azért, mert nekik egy idegen ne parancsoljon, másrészt a parancsokat nem enyhíti apai szeretet. Ilyenkor a gyerekek fellázadnak, s eljön a pillanat, mikor az anyák gyerekeik mellé állnak, mert ők is úgy érzik, hogy a férfi túl szigorú.
– De a férfiak ezt nem értik, hiszen ők csak kérést teljesítenek. Mert a nő ilyenkor nem azt mondja: bocsánat, tévedtem, mégis én nevelem a gyerekeimet, te ne szólj bele! Hanem azt: te továbbra is nevelj, de ne pont így. Itt a kiindulási helyzet a tévedés, hiszen az apaságot nem lehet átadni. Sajnos, a gyerekeit egyedül nevelő anyának – akár férjhez megy, akár nem – sok szempontból továbbra is egyedül kell nevelnie a gyerekeit, új férje nem tölthet be mellette apai funkciót. Ez nem azt jelenti, hogy nem tehet semmit! Támaszt nyújthat, tanácsot adhat, segíthet mindenben, de nincs neki „végrehajtói hatalma”. Nem büntethet, nem parancsolhat, nem dönthet. Tagadhatatlan, hogy a nők szokták ebbe belerángatni a férfiakat, ám a férfiak sem úgy állnak hozzá: drágám, szívesen feleségül veszlek, de a gyerek a te dolgod. Pedig ez volna a helyes! Van itt egyfajta törekvés is, hogy a gyerek édesapját kiszorítsák az életükből.
Meg kell mondani, hogy erről általában nagyon nehéz beszélni a férfiakkal. Annál is inkább, mert túl sok feladatot kapnak. Őket terheli az új család eltartása, ők fizetnek, és az adott pillanatban mégsem dönthetnek. Nem, mert nem az ő gyerekükről van szó! Ez a kérdés alfája és ómegája.
– Mi tehát a feladata egy mostohaszülőnek?
– A mostohaapák szigorúsága azzal magyarázható, hogy nem bírják elviselni: semmi befolyásuk nincs arra a gyerekre, amelyikkel együtt élnek. Ebben viszont tévednek, mert befolyásuk van. Ha jóban lesznek a gyerekkel, akkor tekintélyük lesz, és számítani fog a véleményük. Akkor azt lehet majd mondani, hogy anyád dönti el, hányra kell hazajönnöd, de szerintem jó lenne, ha kilencre itthon volnál. Ennyit! És valóban az anya fogja eldönteni, ahogy azt is, mi lesz a késés következménye.
– De ha tekintélye van annak a férfinak, akkor a gyerek tetszeni akar neki. Csak persze ez sokkal nehezebb, mint – mondjuk – büntetéssel fenyegetőzni. És vannak tabuk. Egy mostohaapának egyáltalán nem szabadna megütnie a gyereket (persze az édesapa is jobban teszi, ha nem üti meg). Ha szeretni nem lehet parancsra, akkor az is igaz, hogy bizonyos dolgokat viszont nem szabad szeretet nélkül csinálni. Mert a szeretet egyfajta iránytű az emberben: megmutatja, hogy a büntetés mikor túl szigorú. A szeretet a szigort „megenyhíti”. Azt szoktuk mondani, hogy a szülő legyen következetes, de nem baj, ha mégsem olyan nagyon az. Mert a következetességből gyakran lesz kegyetlenség. A szerető szülő megsajnálja a gyereket, megérti a szempontjait. De honnan érezné valaki, hol a határ, akiben nincs meg az elemi szülői szeretet?!
– Következő nagy problémakör, hogy tetszik, vagy sem, le kell ülni a volt partnerrel, a gyerek apjával vagy anyjával, és közös nevezőre kell jutni…
– Amint egy gyerek a világra jön, tudomásul kell venni, hogy neki két szülője van, és ezen a köteléken soha többé nem lehet változtatni. Sokan megteszik, hogy a gyereket elzárják a távol lévő szülőtől. Gyakran találkozom azzal: felejtsük el, hogy a gyerek máshonnan származik, felejtsük el a másik szülőt. Mindenkinek sokkal jobb, ha elfogadja: van egy másik szülő is! A mostohának nem kell azt hazudnia, hogy ő ugyanolyan, mint az igazi. A gyereknek nem kell lehazudnia féloldali származását. Különben is, ha már valakinek valakivel közös gyereke van, akkor annyi tisztelettel tartozik neki, hogy ne tekintse sötét gazembernek. Valamikor szerette, valamikor gyereket nemzettek! Jó esetben ez olyanná válhat, mint egy működő rokonság. Valahogy meg kell egyezni, mert a gyerek VAN! Persze vannak helyzetek, amikor ez nem megy. De sokkal jobb, ha sikerül legalább diplomáciai kapcsolatot fenntartani.
– Annál is inkább, mert a gyerek számára súlyos sérelem, ha az egyik szülőjét nem fogadják el. A gyerek azonosul a szüleivel: úgy érzi, ő maga az, akinek a fele nem kell. Ha annyira nem tudják az ő anyját vagy apját megbecsülni, hogy egy kávéra leüljenek vele, ezt a gyerek mindenképpen magára fogja venni. A gyerek azt nem veszi be, hogy „téged szeretlek, de az apádat utálom”! Nem kell azt állítani, hogy az apját szeretjük, de legalább respektáljuk. Hiszen pontosan tudjuk, hogy a gyerek tőle fogja kapni a vasárnapi reggelit. Az egészet úgy lehet elképezni, mint egy hidat vagy csatornát, ahol a gyerek összeköti a mozaikcsaládot. A szülő mindenképpen jobban jár, ha tudja, hova viszik az ő gyerekét. Mert a hatás ott van, és akkor már mindenképpen jobb a szemébe nézni. Különben is, nem olyan mumus az a volt nő vagy férfi. Mindenki lehet volt partner! Mindenki ex, miután egy kapcsolata szétmegy. Ez egy pozíció, nem jellemvonás! A baj az, hogy minden tanács, amit tudunk adni, csak akkor érvényes, ha a felnőttek már lehiggadtak. Ha már nem a düh, sérelem és harag mozgatja őket. Ezek olyan nagy erők, amelyekkel szemben hiába okoskodik az ember. Az indulatok elborítják a felnőtteket, nem látják, mi történik a gyerekkel. A tanácsra érettnek kell lenni! Ez egy mozaikcsalád sikerének feltétele: a múlt érzelmileg úgy legyen lezárva, hogy ne dúljon fel. Nemcsak a szerelmen, hanem a gyűlöleten is túl kell lenni, hogy maradjon energia egy új kapcsolat felépítésére.
Bernád Emese
