Beteg az egészségügy. Nem megy szenzációszámba, ha valami hasonlót állítunk. Olvassák el figyelmesen az alábbi történeteket! A tanulságot nem nekünk, betegeknek kéne levonni. Várjuk olvasóink véleményét! A témát folytatjuk.

Kati története: Baleset ért a tornaórán, nagyon fájt a kezem. A barátnőmmel elmentünk a kórházba. A gyerekorvos elutasított, hogy neki már letelt a munkaideje (háromnegyed egy körül járt az idő). A körzeti orvos kijelentette: semmi köze hozzám. Átküldött a poliklinikára, ahonnan ismét továbbküldtek egy harmadik épületbe. Itt végre – jó egy óra várakozás után – megröntgenezték a kezem. Az ápolónő elfoglalt volt, keresztrejtvényt fejtett!

beteg-egeszsegugy-kezdo.jpg

A leletet megnézte az orvos (a folyosón), majd kijelentette: nem lát törést. Sajna nekem továbbra is fájt a kezem. Felhívtam a szüleimet, akik hazavittek. Otthon kezdődött minden elölről. Először irány az ügyelet. Ne tessék kopogni! – állt az ajtón. Nem kopogtunk. Bő félóra múlva jött egy asszonyság, ömlött az orrából a vér. Ő bizony bekopogott. Az ápolónő pedig kioktatta, hogy ott az ajtón a felirat. Végül átirányított a sebészhez. Ott ismét várni kellett (pedig a váróban beteg egy szál se). Amikor bekerültem, rám pirítottak, hogy hol jártam eddig. Majd kérték a röntgenfelvételt. Mondtam, nincsen. Mire: ki kellett volna kérnem! Végül ismét megröntgenezték a kezem, és kiderült, hogy eltörött a nagyujjam. Két óra várakozás után, úgy este fél tíz körül végre gipszet kaptam...

Marika története

Hónapokig betegeskedtem. Hetente legalább egyszer ellenőrzésre és különböző kivizsgálásokra jártam. Jó esetben egy, rosszabb esetben négy-öt órát várakoztam. Az egyik váróban kabátban is hideg volt, a másikban nem jutott ülőhely, a harmadikban nem hallottam a saját hangom (a harmincöt beteg mind egyszerre beszélt, némelyikük már hajnali hattól ott kókadozott). Végül teljesen legyengültem. Komolyabb bajt kizárandó (az orvos rákot emlegetett!), elküldtek egy komolyabb kivizsgálásra. Étlen-szomjan álldogáltam a rendelő előtt, amikor kiszóltak: hiába várok, nem jelentettek be. Különben is a beutaló olvashatatlan (ezt az ápolónő mondta), nem derül ki belőle, mi végre is küldtek.

De azért várjak, lehet, hogy ma sorra kerülök. Egy hét múlva azzal fogadtak: az egyik eredményemnek nyoma veszett. Majd „megnyugtattak”: ha pozitív lett volna, arra biztosan emlékeznének... Azóta is: se gyógyszer, se lelet. Mindennek három hónapja.

Juci néni története

Az 59 éves Juci nénit kórházba utalta a körorvos, mert egész teste feldagadt – szervezetét elöntötte a víz. Juci néninek – egy 25 évvel ezelőtti orvosi műhiba miatt – beteg a szíve, a mája, a veséje, és allergiás a gyógyszerekre.

– Egy hétig benn feküdtem. Ez idő alatt egyetlen injekciót kaptam. Semmi mást nem csináltak velem. Nem figyelték a tüdőmet, amely alatt állítólag 11 cm-rel állt a víz. Szívelégtelenséget állapítottak meg (ezt az egyik ismerős ápolónő súgta meg, mert az orvosom nem állt szóba velem), ehhez képest egyszer sem mérték meg a vérnyomásomat. Igaz, gyógyszert bőven kaptam – csak azt nem tudom, minek, hiszen a legtöbbre allergiás vagyok. Rosszul is lettem tőlük annak rendje és módja szerint. Mégsem ez fájt a legjobban – hanem az orvosok nemtörődömsége. Egyetlen szót sem szóltak hozzánk, betegekhez. Nem voltak emberségesek. A főorvost kétszer láttuk, gyorsan megvizsgált bennünket, aztán ment tovább a „dolgára”.

– Az volt az érzésem: elfekvőben vagyok. Pedig csak ennyit szerettem volna hallani: „Asszonyom, magának ez és ez a baja, ezt és ezt nem engedheti meg magának, erre figyeljen oda!” Hiszen egy jó szó néha már a gyógyulás kezdetét jelentheti. Az ápolónők már kedvesebbek voltak, de ők sem vitték túlzásba. Mikor kértük őket, engedjék le a redőnyt, amely egy fáslival volt felkötözve (egész délután a szemünkbe tűzött a nap), szárazon csak ennyit mondtak: nehéz lenne visszatenni. Az ágy recsegett-ropogott, valahányszor egyet fordultam. De oda se neki, a végére ugyancsak megedződtem. Két hét múlva aztán bejelentkeztem egy pozsonyi kórházba (szintén egy ismerős ajánlására). A legnagyobb meglepetésemre kiderült: nem szív-, hanem veseelégtelenségem van! Sőt, találtak egy optimális gyógyszert az alapbetegségemre.

elofizetes_uj_no_0.png

Éva meséli

– Rutinellenőrzésre mentem, és a doktor úr – csodák csodája, vagy mert éppen új gépet vásárolt, amelyen egy vizsgálat kerek száz koronába kerül – ultrahangos készülékkel is megnézte, mi a helyzet a belső szerveimmel. Egy kis gélt csorgatott rám, majd fogta a keresőfejet. Hosszan nézte a monitort, úgyhogy kezdtem kényelmetlenül érezni magamat. Homlokán egyre mélyültek a ráncok, majd szomorúan írni kezdett egy papirosra. A táskámban papír zsebkendő után kutattam, mert fedetlen testrészemen szétfolyt a gél (a száz koronáért törlőpapír nem járt). A doktor úr nem figyelt rám, amint zavartan és enyhe undorral húzom ragacsos testemre a ruhámat (sebaj, majd otthon lezuhanyozom).

– Nagy bejelentésre készült ugyanis! Mély lélegzetvétel után hozzám fordult, és a szemembe nézve azt mondta: ő egy őszinte ember, nem akar hazudni nekem, de már csak tíz-tizenöt évem van hátra. Gyógyíthatatlan betegségem van. Reszkető hangon kérdeztem, vajon mi bajom lehet, de kérdésemre nem kaptam világos választ. A néhány elmormogott latin szót gyorsan emlékezetembe véstem, miközben riadtan gyűrögettem a végítéletemet tartalmazó papírt. Nem is emlékszem, hogyan jutottam el a kórház kapujáig, mert csak az járt a fejemben: mire fecsérelhetem hátralévő évtizedemet? Hazatérve azonnal kisimítottam az orvosi jelentést, bekapcsoltam a számítógépet, és megnéztem az interneten, mit jelentenek azok a rémisztő latin szavak. Tényleg halálos beteg vagyok – állapítottam meg egy óra keresgélés után. Családomnak nem szóltam egy árva szót sem, ám két nap múlva el kellett határozni magamat.

Muszáj bejelentenem a nagy hírt, mert tapasztalni kezdtem magamon a betegség tüneteit. Lassan ágynak esem – gondoltam magamban. Aztán rám tört az elkeseredés. Ez nem igazság! – csorogtak arcomon a végső elkeseredés könnyei.

– Mikor aztán barátnőm meglátott áttetszően sárga (vagy zöld?) bőrrel, ijedt arckifejezéssel megkérdezte: mi a fene történt velem? Elpanaszkodtam neki sűrű bánatomat meg a tünetegyüttesemet. Szerencsémre. Mert a barátnőm máris tárcsázta orvos barátnője telefonszámát. Tekintve szorult helyzetemet, soron kívüli CT vizsgálatra mehettem, ahol éppúgy megvizsgáltak, mint az évezredes egyiptomi múmiákat. Az eredmény: negatív! És papírt is kaptam róla. Győzelemittasan, és immáron tünetmentesen vittem vissza a papírt az orvosomhoz. A doktor azt mondta, az ő gépe nem téved, a CT viszont nem tudja kimutatni az összes betegséget. Például az enyémet se.

– Újfent elbúcsúztam az élettől, hazaérve ágynak estem, reszkettem és sírtam. A családom és a barátaim azonban nem hagyták annyiban a dolgot. Minden követ megmozgatva új doktorokat kerestek, így újabb vizsgálatok következtek. Hajnali vérvétel, röntgen, ultrahang, CT, EKG, vérnyomás- és pulzusmérés, spirometria, déli vérvétel meg a többi kellemetlen és kevésbé kellemetlen vizsgálat. Két hétig jártam a kórházakat az alagsortól a legfelsőbb emeletig – de megérte! A diagnózis: negatív. Kialakuló depressziómon (meg az akaratommal megszüntethető túlsúlyomon) kívül semmi komoly bajom. És minderről papírt is kaptam. A tüneteim természetesen elmúltak. Ám biztos, ami biztos, most egy darabig nem megyek vissza a doktor úrhoz, nehogy megint meggyőzzön arról: igenis, gyógyíthatatlanul beteg vagyok!

beteg-egeszsegugy-belso.jpg

Ők hogyan csinálják?

Egyre többen – köztük sok egészségügyi dolgozó is – próbál szerencsét tőlünk nyugatabbra. Mi a helyzet ott? Két példa Ausztriából.

Zalabai Terézia egy bécsi geriátriai centrumban dolgozik.

– Nálunk külön osztályon fekszenek a szívbetegek, külön a bőrbetegségben szenvedők. A miénk a reaktiváló osztály – mondja. – Megpróbáljuk a betegeket megmozgatni. A fekvőket először ágyon ültetjük, később kivisszük a többiekhez, a társalgóba. Délután foglalkozások vannak, beszélgetünk az idősekkel vagy sétálunk velük a parkban. Amikor odakerültem, csökkentették a beteglétszámot. Most nyolc helyett hat ápolt van egy szobában. Állami, városi intézmény vagyunk, az alacsonyabb jövedelmű, szegényebb réteg számára. Ennek ellenére az intézet szép környezetben van, és mindent megkapnak az ápoltak. A gyógyszerellátással sincs probléma, és fogyóeszközökből sincs hiány. Józan megszorító intézkedések persze itt is vannak, mint mindenütt a világon. Egyébként minden körzetnek külön geriátriai központja van, és nem egyszerű az „átjárás” köztük, mert minden szövetségi államban más törvény van érvényben. Van például egy páciensünk, akinek a fia Burgenlandban él. És a bácsit nem tudták az ottani öregotthonban elhelyezni, mert bécsi lakos.

Zsuzsa szülésznőként dolgozik egy osztrák állami klinikán. A szanatóriumszerű intézményt zöldövezet veszi körül. – Az osztrákok tiszteletben tartják a páciens vallási hovatartozását. A zsidó kismamák például kóser ételt kapnak. Nehezen megoldható, de figyelembe vesszük a muzulmánok óhaját, hogy ne férfi vezesse le a szülést. Itt is szabad orvosválasztás van. A kismama elbeszélget a szülésznőkkel, orvosokkal, majd kiválasztja, hol szeretne szülni. A huszadik héten kezd gondozóba járni.

Közben bejelentkezhet szülésfelkészítő tanfolyamokra, kismamatornára. Vannak privát szülésznők, de velük is lehet állami klinikán szülni. Az osztrákok példásan törődnek a kismamáikkal. Ha indokolt, mintát vesznek a magzatvízből, elvégzik a Trippel tesztet, hogy kizárják a genetikai károsodást. Persze, minden szülészet más.

Hozzánk főleg elsőszülő német ajkú kismamák jönnek, akiket érdekel az alternatív szülés (amiért nem kell külön fizetni). Persze a mama és a baba állapotától függ, mit lehet: ha például nem jók a szívhangok, nem javasoljuk a vízben szülést. Epidurális érzéstelenítést is alkalmazunk, de inkább a természetes szülést ajánljuk, még a farfekvésnél is. Itt is lehet segíteni: az orvos kitapogatja, hogyan fekszik a baba, és megpróbálja kézzel megfordítani. A papás szülés mindennapos. A muzulmánoknál az anya, anyós vagy más nőrokon van jelen.

– Gyorsabban gyógyul a kismama, ha meleg, otthonos környezetben lábadozik, és a szerettei veszik körül. Van családi szobánk, és kör alakú ufóágyunk, amelyben a kismama és kispapa is kényelmesen elférnek. Homeopátiát és aromaterápiát is alkalmazunk, újabban hipnózist és akupunktúrát. Sőt, otthon is lehet szülni: ilyenkor a kismama kapcsolatba lép a hozzá legközelebb eső kórházzal, hogy probléma esetén hozzájuk fordulhasson. Ausztriában a szülésznők maguk is vezethetnek szülést. Ha problémák adódnak, hívják az orvost. A jelszó: mindent a kisamamákért! A klinikán a kismama a büféből is választhat ételt, ebédet pedig két menüből, az egyik húsos, a másik vegetáriánus.

– Ha valakinek terhességi diabétesze van, a diétaasszisztens megbeszéli vele az étrendet. Az anyuka kap mellkrémet, mellvédőt, van itt popsikrém, pelenka, babaruhák. Mellesleg: ha a kismama rendszeresen jár a terhességi gondozóba, a szülés után ajándékcsomagot kap, amelyben pelenka, gyerekjáték, ruha, kis takaró van... A csecsemőket nem választjuk el az édesanyjuktól. Ha a kismama nagyon fáradt, éjszakára felküldheti a babát az újszülöttosztályra. Ez persze nem gyakori. Azon vagyunk, hogy népszerűsítsük a szoptatást, hisz az anyatej a legjobb táplálék a babának. Kórházunk meg is kapta szoptatós plakettet. Van egy kiképzett nővérünk, aki ha a kismamának gondja van a szoptatásssal, segít. De mi is tudunk tanácsot adni, mert a kolléganőnk rendszeresen tovább képez bennünket. Az anyukák öt nap bentlét után brosúrákkal, telefonszámokkal felszerelkezve mennek haza. Szükség esetén utána is segítséget kérhetnek tőlünk. És léteznek családi védőnők, őket is lehet hívni.

Jády Mónika
Cookies