Karinthy Frigyest a nagy hírű Olivecrona svéd professzor operálta meg agydaganata miatt. Az „Utazás a koponyám körül” c. könyvében az író így emlékezik Olivecrona első vizitjére: „Nem vizsgál, nem is kérdez ki… furcsán hat rám, hogy betegségemről nem beszélünk… Kicsit megalázónak érzem, hogy állapotomról való saját véleményemre nem kíváncsi…” – panaszolja Karinthy. Mindez közel száz évvel ezelőtt, 1936-ban történt. 

Nos, azóta sok víz lefolyt a Dunán, az orvostudomány óriási lépésekkel haladt előre. A Karinthy korában már létező röntgenvizsgálatokat olyan modern módszerek egészítik ki, mint a CT (computertomográfia) vagy MRI (mágneses rezonancia), számos új gyógyszer (antibiotikum, kemoterápia) segíti a gyógyulást. Egy dolog azonban – legalábbis egy „becsületes” levélírónk panaszából ítélve – nemigen változott: a Karinthy által is nehezményezett „bánásmód”. Sajnos, ez nemcsak a legmagasabb – professzori, klinikai – szinten tapasztalható, hanem az egészségügy alacsonyabb szintjein is, olykor-olykor a nővér-beteg, ápoló-beteg szinten is. Persze, mindenki tudja, orvos- és nővérhiány van – és egyre inkább lesz –, a túlterhelt egészségügyi dolgozóknak nincs idejük a „lelkizésre”, a magyarázásra. Így fordulhatott elő, hogy levélíró betegünk nem éhgyomorral érkezett a hasi MRI-vizsgálatra. Kinek kellett volna őt felvilágosítania? Nos, manapság minden komolyabb szakorvosi vizsgálatra ún. orvosi beutaló kell. Ha a család – gyakorló/körzeti – orvosa a beteg panaszai és alapos, ún. fizikális (testi) megvizsgálása után arra a következtetésre jut, hogy szakorvosi konzíliumra van szükség, beutalót ad betegének a tervezett vizsgálatra.  Sajnos, ismét csak a túlterheltség, de olykor az orvos „laza” hozzáállása miatt is, ez a „beutalás” túl rövidre sikerül. Ennek pedig szinte mindig a beteg issza meg a levét. A beutaló orvosnak ugyanis kötelessége lenne betegét felvilágosítani: milyen vizsgálatra küldi, ott mi fog vele történni, mi várható a vizsgálat eredményétől, stb. A felvilágosító beszélgetés azonban ne legyen az orvos monológja, hanem oly dialógus (párbeszéd), amelyben – mint Karinthy írja – az orvos kíváncsi a beteg saját véleményére is! A beteg által feltett kérdésekre válaszolni kell: éhgyomorra kell-e mennem; fájdalmas-e a vizsgálat, és ha igen, kapok-e előtte fájdalomcsillapítót; mivel cukorbeteg vagyok, vigyek-e magammal ennivalót; bevehetem-e a vizsgálat előtt a szokásos gyógyszereimet? E beszélgetésre fokozottan szükség van a szlovák (szak)nyelvet nem tökéletesen ismerő beteg esetében. Csak az így felvilágosított beteg tudja magát külön szorongás, stressz nélkül – elég megterhelés már a betegség önmagában – alávetni a néha bizony fájdalmas, fárasztó, kellemetlen vizsgálatoknak. A lelettel körzeti orvosához visszatérő beteggel pedig újra el kell beszélgetni: közösen megvitatni a szakvizsgálat eredményét, a szakorvos ajánlatát (műtét?, kemoterápia?). Ismétlem: a beteg felvilágosítása, „megnyugtatása” elsősorban a beutalót megíró orvos feladata! Tekintse ezt olyan időbefektetésnek, amely sokszorosan megtérül betege bizalmának növekedése révén.
Dr. Kiss László

Új Nő csapata
Cookies