Bretagne vadregényes tájaira ritkán téved el a hazai utazó. Messze is van (partjait a viharos Atlanti-óceán mossa), ismeretlen is vidékeinken. Pedig látnivalókban nem marad el se Párizs, se a Loire menti kastélyok, se a híres déli tengerpart mögött.
Hogy miért? Mindent megtudhatunk lapunk idei kirándulásán, melynek célpontja: Bretagne és a csodás Párizs!
Versailles
Aki Párizsban jár, aligha mulasztja el, hogy meg ne nézze a világhírű kastélyt, a francia szépségkultusz páratlan bizonyítékát. Versailles a Napkirály, XIV. Lajos életében a világhatalomnak számító francia királyság központja volt. Le Vau építész kezd hozzá az épület tervezéséhez, őt halála után Mansart váltja fel, de az ő élete sem elegendő a nagy mű befejezéséhez – a kápolnát már Robert de Cotte fejezi be.
A kastély díszes rácskerítése előtt a Fegyver tér terül el. A kerítésen túl hatalmas udvar található a Napkirály szobrával. Maga a palota méreteivel is elképeszti a látogatót. A homlokzati részben található a 73 m hosszú Tükörterem. Az északi szárnyban kaptak helyet a „nagy lakosztályok“ és a „kis lakosztályok“. A földszinti termek a 18. században készültek el.
A parkban található a magyarok számára gyászos emlékű trianoni palota, ahol az igazságtalan országfeldarabolás történt. Nem messze tőle megtekinthető a királyné, Mária Antónia kedvelt pihenőhelye, „parasztháza“ is a versailles-i parkban. A park egyébként gyalog szinte bejárhatatlan, viszont csodálatos, tele virággal és gyönyörűen rendben tartott örökzöldekkel. A kertben a Napkirály korában évente 150 000 virágot ültettek el a kertészek.
Rennes
Bretagne egykori fővárosa. Már 1551-ben breton parlament alakult itt, amely szakadatlan harcban állt a francia királyokkal Bretagne régi kiváltságainak megvédéséért. A francia forradalom idején Bretagne az ellenforradalmi „huhogók“ fészke volt... Rennes hangulatában ma is kissé komor. Ősi látnivalóiból egy 1720-ban bekövetkező hatalmas tűzvész alig hagyott valamit. Ma látható legszebb épülete az egykori parlament, ma az igazságügyi palota épülete.
A bretonok földjén
Bretagne Franciaország legnyugatibb része, majdhogynem sziget, holott csak félsziget. Különleges helyet foglal el az országban. Az 1500-as évekig önálló hercegség volt, máig él itt az autonómiára való törekvés.
Megmaradt a földrész ősi nyelve is, a kelta eredetű breton, amely egyáltalán nem hasonlít az újlatin franciára. Hogy is hasonlítana, mikor a bretonok a mai Nagy-Britannia kelta őslakosai voltak, s letelepedésük után a félszigetet Britannia Minornak (kisebb Britanniának) nevezték el.
A Bretagne-félszigetnek jellegzetes népviselete és egyedülálló szokásai vannak, mentalitása zordabb, karakteresebb, mint a könnyed franciáké. Aki itt jár, nem felejti el a sajátos breton kálváriákat, a titokzatos eredetű kőkolosszusokat (melyeket látva a brit Stonehenge jut eszünkbe!), a soha nem szűnő szelet, a viharos tengert, melyről Vad Partnak nevezték el a déli részt. A tenger misztikuma nyomja rá bélyegét a bretonok babonás hitére, amelyben elegyednek az ősi pogány elemek és a mély keresztény vallásosság.
A Quiberon-félsziget tövében látható a legtöbb megalitikus emlék. Ezen a partszakaszon találhatók a legnyugtalanítóbb kövek, amelyeknek eredete mindmáig bizonytalan. Ki görgette ezeket az óriási tömegű sziklákat a tengerpartra? Nem tudjuk. Carnac felé közeledve meg kell ismernünk a kövek nyelvét. Meg kell tanulnunk a neveiket: menhirnek mondják az álló nagy köveket, lech a neve az orsó formájúra csiszolt álló kőnek. A dolmen lapos kőtömb, amelyet a felállított kövek sorára helyeztek fel. A cromlech kör alakú kősor. Carnac környékén 24 km hosszúságban húzódnak ezek a kövek. A feltevések szerint 3-4000 évvel ezelőtt járt itt egy valószínűleg ázsiai eredetű nép, az hagyta ránk sajátos emlékeit.
A fő attrakció tehát Bretagne lesz, de látni sok minden mást is fogunk. Már első megállónk is királyi: Versailles, a Napkirály káprázatos palotája. Utána az egykori breton főváros, Rennes következik. Továbbhaladva a félszigeten, Carnac és Locmariaquer megalitikus kőemlékeiben, Dinanban, a csodálatos kisváros kanyargós utcácskáiban, St. Malo kikötőjében, majd kirándulásunk koronájaként a Mont St. Michel-szigettemplom látványában gyönyörködhetünk. Ezután Párizs felé indulunk. Majd két és fél nap párizsi tobzódás következik!
A Fréhel-fok és St. Malo
A romantikus Fréhel-fok olyan szép, hogy nem is lehet igaz, mondják azok, akik megállnak a 72 méteres vörös sziklafal tetején, és lenéznek az örökösen hullámzó tengerre. A látványt színesíti a csíkosra festett világítótorony és a tengerből kiemelkedő, Nagy Solymásznak elnevezett magányos szikla. A kilátás gyönyörű. Itt ízelítőt kaphatunk az Atlanti-óceánból! Gránitsziklákon emelkedő városfalak között húzódik meg St. Malo, a hajósok és kalózok városa. Története a normannok betöréséig húzódik vissza: ide menekült a lakosság a félelmetes „északi emberek“ elől. A város központja a vár, amely a XV. században épült, minden sarkán vaskos torony áll. Figyelemre méltó az egykori katedrális. Az óvárost falak zárják körül. Érdekes St. Malo kikötője: a hajók zsilipen át jutnak a belső kikötőbe.
Cancale és Dol de Bretagne
St. Malo, valamint a Bretagne és Normandia határán álló Mont St. Michel között a tengerpartot Smaragd-partnak nevezik. A kalózok városa felett található Cancale, a jellegzetes bretagne-i halászfalu, amely osztrigafarmjáról híres. Hazánkfia számára érdekes ez a hely, hiszen ilyesmit felénk nem látni. Utunkat a szárazföld irányában folytatva, Dol de Bretagne felé indulunk. Világhírű a városka katedrálisa és ódon óvárosa. A közelben levő Dol-hegy gránitsziget a szárazföldön: valamikor olyan lehetett, mint Mont St. Michel. Dol de Bretagne városka arról is nevezetes, hogy határában található az egyik legszebb bretagne-i kőóriás, a Menhir de Champ-Dolent.
Mont St. Michel
A pici szigeten épült ezeréves apátsági templomot a világ csodái között tartják számon: nem véletlenül lett a világörökség része. Ki ne látta volna képeslapon vagy filmen Szent Mihály hegyének különös körvonalait, amelyet az apátság templomai és várfalai szegélyeznek? A kis sziget egyetlen, 78 m magas, kúp alakú sziklatömb. Alján ott a tenger, amely apálykor annyira visszahúzódik, hogy száraz lábbal lehet átkelni a szigetre. Az apátságot több mint ezer évvel ezelőtt, 966-ban alapították. Ma ugyanúgy bencés szerzetesek lakják, mint régen, híres zarándokhely. Turisták százezrei keresik fel évről évre. Ezernyi látnivaló található itt: megvannak az első apátság maradványai, a vendégtermek, az óriási lovagterem.
Párizs, Párizs!
Párizsi barangolásainkat az ódon Cité műemlékeinél kezdjük. Az elsőség mindenképpen a Notre-Dame-székesegyházat illeti meg, melynek történetét Victor Hugo vetette papírra. Sokan vannak, akiknek emlékezetében máig elevenen él a szép Esmeralda és a rút Quasimodo megható története. Továbbhaladva az Igazságügyi Palota egyik belső udvarában emelkedik a Sainte-Chapelle-kápolna, amelyet a Szentföldről származó relikviák őrzésére építettek. A kápolna ablakai káprázatosak. A Citét és a szárazföldet köti össze Párizs legrégibb hídja, a Pont-Neuf. Sétánk során ellátogatunk még a Latin negyedbe, ahol Franciaország leghíresebb egyeteme, a Sorbonne áll. A Szent Mihály sugárúton szomorkodott a századelőn Ady Endre a Párizsba beszökő ősz láttán.
Párizst nem lehet elhagyni úgy, hogy az utazó ne lássa a Champs Elysées sugárutat, a Napóleon építtette Diadalívet, amelyet Remarque örökített meg híres háborús regényében, az Eiffel-tornyot vagy a Concorde teret, ahol a francia forradalom idején a hírhedt nyaktiló „működött“. És már meg is érkeztünk a királyi Tuileriák kertjéhez, amely a világhírű múzeumot és képtárat, a Louvre-t rejti, benne a milói Vénusszal, a szamothrakéi Nikével, a Mona Lisával és a csodás Canova-szobrokkal.
A Grand Boulevard a pompás és drága üzleteket, szórakozóhelyeket, de még ezeknél is pompásabb épületeket jelenti. Itt látható a Madeleine-templom, az Olympia, melynek színpadán Joséphine Baker, Edith Piaf, Gilbert Bécaud lépett a közönség elé, és itt van a világ egyik legnagyobb operája is. Sorolhatnánk tovább a látnivalókat, de akkor mi maradna idegenvezetőnknek, hogy bemutassa? A Párizsba készülő utas legfőbb feladata az, hogy kinyissa a szívét és eszét, hogy be tudja fogadni mindazt a szépséget, amely ebben a városban vár rá.
XIV. Lajos, a Napkirály
1643-ban XIV. Lajos került a trónra. Akkor ötesztendős volt, és az uralkodás időtartamát illetően máig is világrekordot tart. Ugyanis 1715-ig, tehát 72 évig uralkodott. És tényleg uralkodott. Persze nem gyermekként. Ám alig halt meg gyámja, Mazarin bíboros, aki Richelieu nyomdokait követve kormányzott, XIV. Lajos elhatározta, hogy egymaga fog uralkodni.
Megparancsolta, hogy alattvalóinak még útlevelet sem állíthatnak ki az ő jóváhagyása nélkül. Az egész udvar mulatott a rendelkezésen, úgy vélték, ez amolyan szeszélye csak a fiatal uralkodónak.
Azt gondolták, hamarosan megelégeli. Lajos azonban nem elégelte meg. Király lenni – ez többet jelentett számára annál, hogy a véletlen folytán királynak született. Nagy szerephez volt ez hasonló egy drámában, amelyet élete végéig alakítania kell. És aligha akadt ember előtte vagy utána, aki ezt a szerepet oly alaposan tanulmányozta, olyan méltósággal és pompával végigjátszotta, anélkül, hogy belefáradt volna. Az ünnepélyes színjáték, az úgynevezett lever, már reggel nyolc órakor kezdődött, amikor méltóztatott felkelnie.
A főkomornyikkal és az orvossal a család hercegi tagjai ekkor beléptek a király hálótermébe, ünnepélyesen térdelve nyújtottak át neki két nagy bepúderezett, lobogó sörényhez hasonlító fürtös parókát. Ő kiválasztotta azt, amelyikhez éppen kedve volt, drága hálóköntöst öltött magára, és leült az ágy mellé. Most már bejöhettek a legelőkelőbb főrangúak, a hercegek a hálóterembe, és miközben a királyt borotválták, beléptek a titkárai, tisztjei és egyéb tisztviselői.
Határtalanul mulatságos túlzások is voltak. Például a király ágya előtt mindenkinek meg kellett hajolnia, mint hívőnek az oltár előtt, akkor is, ha az ágy üresen állt. Ha az uralkodó kártyázott és beszélgetett, tiszteletteljes távolságban mindig egy raj udvaronc álldogált körülötte, és úgy figyelte ügyes, szellemes megjegyzéseit, mintha kinyilatkoztatások volnának. Valamennyi udvaroncnak az volt a célja, hogy a királyhoz hasonlóan öltözködjék, úgy tartsa kezében a botot, hordja kalapját a fején, úgy üljön, úgy lépkedjen, mint ő. Minden nőnek az volt a célja, hogy tessék neki. Ők is csipkegallért, drága kelméből készült suhogó, bő ruhákat és drágábbnál drágább ékszereket viseltek. Az élet tündöklő kastélyokban folyt, amelyeknek mindaddig párjuk nem akadt. Ugyanis a kastély- és palotaépítés volt XIV. Lajos nagy szenvedélye.
Párizs közelében palotát építtetett, Versailles-t, amely majd akkora volt, mint egy város, benne termek véget nem érő sora, mindegyik csupa aranyozás és damaszt, kristálycsillárokkal és ezernyi tükörrel, hajlított bútorokkal, bársonnyal és selyemmel, a falakon díszlő festményekkel, amelyeken újra meg újra Lajos volt látható, ahogyan Európa népei hódolnak neki, mintha csak maga Apolló volna. De a legnagyszerűbb mégsem a palota volt, hanem a park. Ugyanolyan ünnepélyes és cikornyás és játékosan mesterkélt, mint az egész ottani élet. Egyetlen fa sem nőhetett úgy, ahogy magától nőtt volna, egyetlen bokor sem tarthatta meg eredeti alakját.
Minden növényt megnyestek, és nyílegyenes lombfalakká, gömbölyű sövényekké, tágas pázsitokká, kacskaringós virágágyásokká, terekbe torkolló sétányokká szabtak ki, a sétányokon és tereken szobrokkal, tavakkal és szökőkutakkal. A fehér kavicsos utakon sétáltak le s fel a hajdanában oly hatalmas hercegek hölgyeikkel, és tetszetős, formás mondatokban szórakoztatták egymást, olyasmikkel, hogy miként hajolt meg a svéd követ.
