Amikor azt érezzük, hogy a világ összeesküdött ellenünk, hajlamosak vagyunk arra, hogy otthon, a párunkon vezessük le a feszültséget. Vigyázat, a játék veszélyes!
„Rosszkedve van! Kinek másnak, talán nekem? Én nem vagyok rosszkedvű. Ezt csak ő képzeli be magának. Na jó, bevallom, morcos vagyok, mert megint elfelejtett szemeteszsákokat venni. Soha nem csinálja meg azt, amire megkérem...” És még tovább folytathatnánk a sort... Ismerős a helyzet?
Fáradtan esünk be az ajtón: a főnök aznap letolt bennünket, az eladó a szupermarketben jó pár kiszáradt szalámiszeletet is becsomagolt a frissek mellé, az előttünk haladó autós túl későn jelezte letérési szándékát, és csaknem belehajtottunk. És akkor ott áll a párunk az ajtóban, és gyanútlanul azt kérdi, hogy jó napunk volt-e. Jó? Átkozottul rossz! Alig állunk a lábunkon, a főnökünket a pokolba kívánjuk, és akkor ott áll a párunk széles mosollyal az arcán. Ki „szívja meg”, ki kap a pocsék hangulatunkból? A felettesünk nem, mivel legfeljebb a fantáziálás szintjén merünk szembeszegülni vele. Az eladó nem, mert túl későn vettük észre, hogy mit sózott a nyakunkba. És a kis híján balesetet okozó autós sem. Tehát a párunk az áldozat, é s még azt gondoljuk, hogy az ő rosszkedve miatt van elrontva esténk.
„Soha nem csinálom meg, amire megkértél?” – kérdez vissza egyszerre meglepetten és felháborodottan a férjünk, majd elkezdi sorolni, mi mindent végzett el aznap: elhozta a gyereket az óvodából, a ruhákat a tisztítóból, és szemeteszsákot is próbált venni, de nem talált a kívánt méretben. Vagyis tiszta a lelkiismerete, de most már ő is rosszkedvű. Nekünk pedig most már a vacak hangulatunk mellett lelkiismeretfurdalásunk is van, hogy minden ok nélkül leszidtuk a férjünket. Kimondjuk-e: „Ne haragudj, szörnyű napom volt, nem úgy gondoltam.” Néha talán. De sokkal gyakoribb, hogy veszekedéssé fajul a dolog, és jönnek a kölcsönös vádaskodások.
„Ha kiszálláson vagyok, lustaságból a mosodába viszed a szennyest, miközben én spórolni próbálok, és magam mosok mindent” – lendül támadásba a feleség. „Igen? És ki vette a mosógépet? Ki fizeti a bejárónőt? Én!” – kontrázik a férj.
„A bejárónő hetente egyszer jön. A többi napon én takarítok, mosok, vasalok. Én úgyis csak egy cseléd vagyok neked, lábtörlőnek használsz” – jön a válasz. Ahelyett, hogy elemeznénk érzéseinket, és megkérdeznénk magunktól, miért is rossz a hangulatunk, a másikat hibáztatjuk azért, mert kutyául érezzük magunkat.
John Dollard és Neal E. Miller amerikai kutatók felállították az úgynevezett frusztráció-agresszió hipotézist, ami alátámasztja azt, amit naponta átélünk: ha sok frusztráció éri az embert, előbb-utóbb agresszíven fog viselkedni. Mivel jól nevelt, nem a nehézfejű kollégájával fog kiabálni, és nem is a lassú banki alkalmazottat fogja siettetni, mert várja a gyereke az óvodában, hanem a saját gyerekét – aki az óvónővel már az ajtó előtt álldogál szomorúan – szidja meg, mert nem tette fel a sapkáját.
A szakemberek projekciónak nevezik azt, amikor „átvetítjük” a problémáinkat valaki másra, mert magunk nem akarjuk értük vállalni a felelősséget. Ha valaki mást teszünk felelőssé a gondjainkért vagy a pocsék hangulatunkért, megkönnyebbülünk. A probléma csak az, hogy csak továbbadjuk a mérgünket – később bumerángként visszakerül hozzánk. A velünk szemben álló ugyanis tudja: ő nem tett semmi olyat, ami miatt haragudnunk kellene rá, így felhúzza magát, és kezdődik is a veszekedés. Vannak párok, amelyek szinte már rutinosan űzik ezt a veszélyes játékot: az egyik a másikat rendszeresen lelki szemetesládának használja. Persze, ez nem tesz jót egyikük önbecsülésének sem. Ahelyett, hogy egymáshoz simulnának, vagy nevetéssel próbálnák enyhíteni a feszültséget, bokszzsáknak használják egymást.
Csakhogy ez hosszú távon nem vezet semmi jóra – még a legrobosztusabb bokszzsák is elszakad egyszer... Utána gyűlöletet érzünk egymás iránt (jobb esetben csak rövid ideig), és önsajnálatba esünk... A másik számára előbb-utóbb világossá válik, hogy szörnyű napunk volt, ezért érezzük úgy magunkat, mint egy kapcarongy, és vigasztalásra van szükségünk. De nem biztos, hogy a kölcsönös vádaskodások és sértegetések után magához ölel bennünket, és azt mondja: „Dehogy vagy a cselédem. Te vagy a legdrágább kincsem. Meséld el végre, mi bánt, látom, hogy valami bajod van.”
Lehet, hogy veszi a kalapját, dühösen ránk csapja az ajtót, és akkor már nincs senki, akinek a vállán kisírhatnánk magunkat...
Tulajdonképpen fel szeretnénk venni a kontaktust életünk párjával, de a bonyolultabb utat választjuk ahelyett, hogy egyszerűen megkérnénk őt, hogy ma szenteljen nekünk több figyelmet, mert vigaszra szorulunk. Sokunknak ugyanis nehezünkre esik magunkról, a bennünket bántó dolgokról beszélni. Pedig meg kellene tanulni magunkról, nem pedig másokról beszélni. Nem máshol és másokban, hanem magunkban keresni a rosszkedvünk okát. Meg kellene tanulnunk meghallgatni a másikat ahelyett, hogy rögtön támadásba lendülünk, és alaposan lehordjuk. Felesleges hangos, erőt rabló vitákba keveredni ahhoz, hogy visszataláljunk a párunkhoz.
Nagyon lobbanékony a természetem, és gyakran keresem a konfliktust – mondja a 28 éves Barbara. – Viszont a békülést is én kezdeményezem. Jóvátételként masszázzsal vagy egy finom vacsorával kényeztetem a párom. Szerencsére nem haragtartó.
– Gyakran elégedetlen vagyok magammal – vallja be a 27 éves Alica. – Ilyenkor elég egy megjegyzés, és rögtön felkapom a vizet. Sajnos, soha nem vagyok képes még ugyanazon a napon tisztázni a helyzetet. Csak másnap reggelre szánom rá magam, hogy bocsánatot kérjek.
– Bár még friss szerelmesek vagyunk, a barátom nemegyszer kénytelen volt elviselni a hangulatváltozásaimat – ismeri be a huszonéves Szandra. – Ha valami bajom van, foghegyről válaszolgatok, vagy sértődötten visszavonulok. De gyorsan rájövök, hogy ez nem szép tőlem. Ilyenkor valami kedves ajándékot adok kiengesztelésként.
