Csontos Erzsébet számára a család az első. A második pedig Naszvad faluközössége, ahol egész életét leélte. Anyaként ragaszkodott hozzá, hogy lányai magyar iskolába járva vigyék tovább a család értékeit, ma pedig az unokáit is hagyományőrzésre tanítja. Nyugdíjasként aktív életet él: nemcsak a naszvadi Csemadok lelkes tagja, de az általa vezetett irodalmi kör előadásai már több európai országba is eljutottak.
Erzsébet (Naszvad, 69 éves) még ahhoz a generációhoz tartozik, akik az iskola után rögön munkába álltak, és onnan mentek nyugdíjba. Negyvenkét évig dolgozott az érsekújvári kórház műtősnőjeként ‒ mindvégig műszakokban, miközben férjével, Tiborral két kislányt neveltek. Ma tíz unoka boldogítja őket. Idősebb leányuk, Viktória Naszvadon maradt a családjával, Éva pedig Magyarországon alapított – szintén népes – családot. (Fotók: Dömötör Ede)
– Nem lehetett könnyű két kislány mellett az egészségügyben dolgozni.
– A férjemnek és a nagyszülőknek köszönhetően egész végig műszakokban dolgozhattam. Míg a lányok kicsik voltak, a férjem bevállalta az éjszakákat és a hétvégeket. Így könnyebb szívvel végezhettem a munkát, amit nagyon szerettem. Rátermettnek és kitartónak kellett lenni ehhez a szakmához, hiszen sokszor előfordult, hogy órákig talpon voltam – sokszor étlen-szomjan –, amíg a műtét tartott.
– Hol tanulta a szakmát?
– Az érsekújvári egészségügyi szakközépiskolába jártam, a gyakorlat után pedig Pozsonyban végeztem el a műtősnői képzést. Ezt követően az érsekújvári öreg kórház szülészet-nőgyógyászati osztályán kezdtem dolgozni. Mondhatni az iskolapadból egyenesen a műtőbe mentem. (Nevet.) Nyolc év után költöztünk át az új kórházba, ahol már az urológiai és a traumatológiai műtéteknél is segédkeztem. Így csináltam végig negyvenkét évet, innen mentem nyugdíjba.
– Hogyan lehetett ennyi ideig helytállni?
– Bírni kell a stresszhelyzeteket. Az éjszakai műszakban bármikor megcsörrenhetett a telefon, nekem pedig futnom kellett. Valaki ezt nem tudja kezelni, de engem a tudat, hogy a munkámmal másokat segítek, folyamatosan vitt előre.
Előfordultak olyan nem mindennapi balesetek, melyeket nem lehetett a tankönyvből megtanulni. Voltak, amelyek minket, tapasztalt szakembereket is meghökkentettek. De elköteleztük magunkat a hivatásunk mellett, így kizártuk a külvilágot, és csak a feladatra összpontosítottunk.
– Nem mondom, megesett, hogy „hazavittem” a munkámat, szoktam róla beszélni otthon. Végül valahogyan mindkét lányom követett a pályán.
– Nem riasztotta el őket az, hogy az anyukájuk sokszor nem volt otthon?
– Ezek szerint nem. Kislányként mindketten sportoltak. Viktória kézilabdázott, s mikor egyszer kiugrott a térde, gipszet kapott a lábára, és rehabilitációra kellet járnia. Ez utóbbi annyira megtetszett neki, hogy az egészségügyi szakközépiskola után rehabilitációs nővérnek és gyógytornásznak tanult. Közben férjhez ment, megszületett András fia, majd nemsokára jött a két kislány, Anna és Luca. De a főiskolát folytatni kellett. Gyakran előfordult, hogy amíg ő hallgatta az előadásokat és vizsgázott, én az épület előtt tologattam a babakocsit. (Nevet.) Így mire a lányom befejezte a főiskolát, már háromgyerekes anya volt.
– A másik lánya is az egészségügy felé fordult?
– Igen. Érettségi után Budapesten végezte el a képi diagnosztikai és intervenciós asszisztens szakot. Ez a kacifántos megnevezés a röntgenes asszisztens munkáját takarja, de ugye ma már van CT, ultrahang, MR, ezek mind képalkotó berendezések. Éva a vizsgáknál mindig a legnagyobb dicséretet kapta, azt mondták, van szeme a szakmához. Tizennégy év után most ment vissza dolgozni, ő is öt gyerek anyukája.
– Mit szólt a férje, hogy ennyi egészségügyis van a családban?
– Hát, szegény hallgathatta, ahogy mi hárman szakmázunk az asztal körül. Ő ebből kimaradt. Viccelődtünk is azon, hogy Éva CT-vel megvizsgálja beteget, innen betolják hozzánk a műtőbe, Viktória pedig talpra állítja a rehabilitáció során. Meg is történt, hogy otthon az egyik műtétről meséltem, mire Viktória felkiáltott, hogy „Igen, már talpra állítottuk az illetőt!”.
– Hogyan, mire nevelte a lányait?
– Igyekeztem őket önállóságra nevelni, mivel nem voltam mindig otthon. Úgy gondoltam, gyerekkorban kell megtanulniuk maguk körül a rendet. Befogtam őket a háztartásba, a nyári befőzések alkalmával együtt mostuk az uborkát és az őszibarackot, közben pedig jókat beszélgettünk. Látták, hogy az otthon készült ételnek és süteménynek van igazi értéke, a hazai ízek tartják össze a családot. Mindig mondtam nekik, hogy ha egyszer férjhez mennek, és nem lesznek jó háziasszonyok, engem fognak szidni, amiért nem tanítottam meg őket. (Nevet.) Ma mindketten annyira jól sütnek-főznek, hogy bőven túltettek rajtam. Büszke vagyok rájuk.
– Miben más az unokák nevelése? Mit vett észre mint nagymama?
– Sok minden más, több dolog vonja el a figyelmüket, mint amikor az én lányaim nőttek fel. Most nem olyan egyszerű odafigyelni arra, hogy a gyerekek a helyes úton járjanak, főleg, ha több lurkó is van a családban.
A lányaim nevelésében fontos volt a számomra, hogy kicsit szabadjára engedjem őket, ne korlátozzak mindent, de azért tudják, hol a határ.
– Viktória és Éva meg is köszönték, hogy ilyen nevelést kaptak. Soha nem gondoltuk volna a férjemmel, hogy ennyi unokánk lesz, mi is csak ámulunk és bámulunk, de le a kalappal a lányaink előtt, remekül kézben tartják a nagy családot.
– Milyen testvérek a lányok?
– Különböznek egymástól, viszont nem telik el nap, hogy ne beszélnének telefonon. Sokszor hallom azt családi ügyek kapcsán, hogy „mi már megbeszéltük”. Nagyon jó érzés, hogy ennyire ragaszkodnak egymáshoz. Éva családja Bicskén lakik, állataik vannak, még lovuk is. Viktória Naszvadon maradt, a nagyszülői házban él férjével és gyerekeivel. Az unokák között is szoros a kapcsolat, örülnek, ha együtt lehetnek, és büszkék egymásra.
– Nyolc éve nyugdíjas, de a férje szerint kevesebbet van otthon, mint amikor dolgozott.
– Ennek nemcsak a sok unoka az oka, hanem az is, hogy kiveszem a részem a helyi Csemadok életéből. Tinédzserkoromban műsorokban szerepeltem, és sokat jártam fellépni, szavalni, de ez abbamaradt a család és a munka mellett. Mindig mondtam azonban, hogy majd nyugdíjasan visszatérek az egyesülethez. Így is lett! Aktívan részt veszek az éneklőcsoportban, a Mécsvirág Irodalmi Körben pedig a kezdetektől jelen vagyok. Ez utóbbit ma már én vezetem, tizennégyen vagyunk a tagjai. Idén januárban ünnepeltük a tízedik évfordulónkat. A várostól a Naszvadi Napok keretén belül a Városi Önkormányzat ünnepi ülésén elismerésben részesült az irodalmi kör, s az oklevelet én vehettem át a polgármestertől.
‒ Milyen programokban vesz részt ez az irodalmi kör? Illetve honnan ered a név?
‒ Mécs László említi egyik versében a mécsvirágot, innen jött a név ötlete. Kezdetben csak a kedvenc verseinket szavaltuk, aztán csatlakozott hozzánk egy nyugdíjas férfi, akit annyira fellelkesített Mécs László verseskötete, hogy kutatni kezdte a papköltő hányatott életét. Majd Vecsey Lajos összeállított egy műsort a költő tiszteletére, ami a mai napig a repertoárunkban szerepel. Nagyon sok helyen felléptünk, a legtávolabbi hely a svájci Zürich és Bázel volt, de megfordultunk még Prágában, Bécsben az Art Sacra keretén belül, Jászón pedig a Mécs László Szabadegyetemen. Budapesten pedig öt templomban is előadtuk. A műsor versekből áll össze, melyek között dalok hangzanak el. Tehetséges énekes lányaink vannak, köztük Luca unokánk is, aki jelenleg a pozsonyi konzervatóriumban tanul klasszikus éneket.
– Ez a Mécs László-összeállítás ilyen sikeres?
– Igen. Persze mellette vannak kisebb-nagyobb műsoraink, de ezzel értük el a legnagyobb sikert. 2015 őszén pedig bemutattunk egy emlékestet egykori tanítónőnk, Bauer Katalin emlékére, aki Bauer Győző édesanyja volt. A tanárnő plántálta belénk a magyar nyelv és irodalom, különösen a versek szeretetét. A meghívott három Bauer fivér családjaikkal vettek részt az előadáson, aminek végén bejelentették, hogy egy alapítványt hoznak létre.
Azóta a magyar alapiskolánk három legeredményesebb tanulója minden tanév végén megkapja a Bauer Katalin-emlékplakettet, pénzjutalommal együtt. Sokat jelentenek a közösség számára az ilyen gesztusok.
– Bemutatná a naszvadi Csemadokot?
– Nálunk van az egyik legnagyobb Csemadok-alapszervezet, több mint 1500 tagja van. Működik itt éneklőcsoport, tánccsoport, citerazenekar, irodalmi kör. Tizenöt évvel ezelőtt alapították a Pettyem Tánccsoportot, az unokáim is itt táncolnak. Mi már előtte az éneklőcsoport tagjai voltunk a férjemmel. Mikor tízéves lett a tánccsoport, a szülők is betanultak egy koreográfiát, ami annyira jól sikerült, hogy azóta egy felnőtt Pettyem is létrejött. Viktória a férjével csatlakozott hozzá. Öt évvel ezelőtt felújítottuk a naszvadi lakodalmast, s mivel az éneklőcsoport és a tánccsoport is szerepelt benne, így a családból heten állunk a színpadon. Csodálatos, felemelő érzés volt.
– Mitől működik mindez Naszvadon?
– Az emberek sokat dolgoznak rajta, fontosnak tartják, hogy továbbadják az értékeket a következő generációnak. Ha a gyerekek ezt a hozzáállást látják a családban, és a szülők aktívan részt vesznek a közösség és a kultúra életében, akkor az ő érdeklődésüket is felkeltik. Ez egy természetes folyamat – vagyis annak kellene lennie, hiszen csak így marad meg a magyarságunk.
