A szakítás ajándék

Márti ajándékot adott a barátjának: szakított vele. Van olyan eset, amikor rosszabb, ha mi küldünk el valakit, mintha minket küldenének el. Ez olyankor szokott előfordulni, amikor a másik semmi rosszat nem követett el, szeretjük – éppen csak tudjuk, hogy jobb lenne nélküle. Meg neki is jobb lenne nélkülünk. Ilyenkor szoktuk megajándékozni a másikat a szabadsággal. Csakhogy ez az ajándék első pillantásra rossz ajándék. Senkinek se kell.

Nem baj. Egyszer majd a másik is hálás lesz érte.

Lehet, hogy Évának is jó oka lenne a szakításra. Nemcsak egy oka, hanem kettő, három is. Sőt négy. Aztán még egy ráadásnak. Mégis habozik. Mert még mindig szereti Őt. Ilyenkor szoktak felbukkanni az ilyen kérdések: mit akarok még? Nem elég, hogy esténként hozzábújhatok a tévé előtt? Ilyenkor nehéz bármit is tenni. Vannak nők, akiknek elég, hogy a férfi ott fekszik a rekamién. Már ettől is telerakják a hűtőszekrényt finom falatokkal, és vég nélkül mossák az izzadt pólókat. 

Tegyük fel, hogy van olyan nő, aki úgy dönt: inkább lesz egyedül. Senki sincs a láthatáron, ölelő karok sincsenek a közelben. Mégis úgy határoz, szélnek ereszti kedvesét, véget vet az unalmas biztonságnak, és beleveti magát az izgató bizonytalanságba. Hogyan kell szakítani? Mi történik, ha megtesszük az első lépést? Először is: Minden szakítás bután kezdődik, de ha úgy gondoljuk, hogy ez a kapcsolat kimúlt – nincs mit habozni. Ezt később majd a másik is belátja. Másodszor: Alighogy kimondjuk, „Dani, jobb lenne szakítani”, már vissza is akarjuk szívni. Ha visszacsináljuk, akkor még nyolcszor-tízszer neki fogunk rugaszkodni. Ez a csiki-csuki persze senkinek sem jó.

Aki már volt hasonló helyzetben, tudja, miről van szó. Márti mindig megkönnyebbült, amikor kimondta a szakítást jelentő mondatot. Végre azt a filmet nézheti meg, amelyiket akarja, végre nem kell a tévé mellett elaludnia, végre kinyújthatja a kezét-lábát az ágyban. Végre, végre, végre...

Egy-két hét után azonban megjelenik a lelkifurdalás. Mindig megérkezik. Akkor is, amikor azt hisszük, a sok ismétlésben a lelkifurdalás kifulladt. A lelkifurdalás az az iszonyúan kellemetlen lelkiállapot, amikor az ember folyton azt kérdezi magától: Valóban jól tettem? Ez volt az egyedüli megoldás? Az önvád minden alkalommal erősebb, és Márti egyszer csak elfelejti, mennyire unatkozott a barátja mellett, mennyit veszekedtek, szinte semmiben nem értettek egyet... Keserű könnyeket hullat a vánkosára, és úgy belefúrja a fejét, hogy nem bír lélegezni. S mivel levegő nélkül nem élhet az ember, fogja a mobilját, és egy kétségbeesett SMS-t ír exbarátjának. Újra összejönnek, újra veszekedni kezdenek, és újra szakítanak.

Miért tér vissza az, aki szakított?

Azért, mert az, aki szakít, paradox módon még szereti a másikat. Az viszont, akit elküldenek, csak gyűlöletet érez. Ebből lesz aztán egy nagy igazságtalanság! Az elküldött sokkal hamarabb tisztázza magában az új „felállást”. Otthagytak, elhagytak, újra kell kezdenem mindent! Snitt! Erre legyünk felkészülve, és ne hagyjuk, hogy a lelkifurdalás győzzön. Egy kiégett kapcsolatot nem szabad felmelegíteni. Tudjuk, hogy fáj, gyászoljuk meg az exkedvest, de ezzel legyen vége. Hiszen ha összeillettünk volna, akkor még mindig együtt lennénk. Ennyi.

Nem igaz, hogy a szerelem mindenható. Szeretni bárkit szerethetünk, de együtt élni csak kevés emberrel tudunk. Nem újság, amit mondunk, csak emlékeztetni akarunk egy általános igazságra: igazán jól csak azzal (általában a hasonlóval) tudunk meglenni, akivel azonos az érdeklődési körünk, akivel azonosan képzeljük el a jövőt, és akivel – már bocsánat a régimódi szóhasználatért – azonos az értékrendünk. Ha nem így van, akkor a másik állandóan a szemünkre fogja hányni, hogy bármit tesz, nekünk semmi se jó. Végül meg is fogalmazza: „Neked egészen más pasira van szükséged.” Micsoda igazság! 

A szakítás fázisai

„Vissza akarom csinálni.” Ez az első dolog, ami eszünkbe jut. Nem ez a legrosszabb. Sokkal veszélyesebb az a fázis, amikor kimondjuk: „Én tehetek az egészről.” Amikor megjelenik a bűntudat. Na ez az a pont, amikor gyorsan szedni kell az irhánkat, különben belesüppedünk, mint egy posványba, és összetörve, lenullázott önbecsüléssel kecmergünk ki belőle. Az önfenntartás ösztöne szerencsére működik bennünk, és végül eljutunk oda, hogy kijelentjük: „Nem igaz, mindenről te tehetsz, te szemét!” Ez az időszak rövid, de iszonyúan fájdalmas, éppen ezért jól az emlékezetünkbe kell vésni. Ezekben a napokban lesz láncdohányos az, aki dohányzik, kezd konyakozni az, aki azelőtt csak mértékkel ivott. Nem baj, ezt a pár napot a gyomrunk is, tüdőnk is kibírja. Lassan rájövünk, hogy nem kell mindent egyszerre letudni, mehetünk szép lassan is előre. Lassan talán felkel majd a nap… Hogy sírunk közben (és – válásnál – ezt a gyerekeink is látják)? Nem baj. Így tanulják meg, hogy ilyen a szerelem: néha fáj.

Jaj, fiam, fiam!

Linda szokta mondogatni: – Amikor eszembe jut a régi barátom, ezt szoktam mondogatni neki, ahogy a nagymamámtól hallottam. Nem kedvesemnek titulálom, hanem rakoncátlan gyereknek. Mert gyereknek ilyet akartam volna, játékosat, szoknyavadászt, de mindig elbűvölőt és udvariasat. Olyat, aki felmérgesít, és észbontó ötleteket talál ki, hogy megbékítsen. Ha így gondolunk régi barátunkra, mindig szeretni fogjuk anélkül, hogy vágyódnánk utána.

Ne engedjük, hogy ilyen mondatok szülessenek meg a fejünkben: „Mindent megteszek, csak hogy együtt maradjunk.” Az embernek nem szabad túlságosan igyekeznie, hogy fennmaradjon egy kapcsolat. Ha túlságosan kell igyekeznie, akkor ez a kapcsolat nem az igazi.

Tudjuk, mi következik abból, ha hagyjuk magunkat meggyőzni olyasvalamiről, amiről magunk nem vagyunk meggyőződve. Magunk se fogunk hinni magunknak, és a szakítást nem tudjuk megakadályozni, csak egy kicsit messzebbre toljuk.

Még egy felfedezés

A szakítás után a megbánás és a visszacsinálás vágya hullámokban jelentkezik. Ha megkeményítjük magunkat, és nem telefonálunk, nem SMS-ezünk, nem válaszolunk a kétségbeesett üzenetekre, akkor a fájdalom lassan enyhülni fog, a lelki hullámverés is gyengül. Csak az a baj, hogy több hullám követi majd egymást. Néhányszor meg kell merítkezni a bánatban, hogy a hullámok lassan visszavonuljanak. 

A legtöbb nő minden szakítás után a világ leggonoszabb teremtésének érzi magát. Ilyenkor szokott segíteni a volt kedvesnek írt levél. Ne hánytorgassuk fel, hogy többet volt a barátaival, mint otthon, hogy soha nem figyelt oda, amikor a barátnőkkel megtárgyalt témákat neki is elmondtuk... Próbáljuk röviden és érthetően leírni, miért döntöttünk a szakítás mellett, mik a további terveink az életben, mivel szeretnénk foglalkozni. A szakítás négy fő oka – a veszekedések, az unalom, az elidegenedés, a hűtlenség – annak a következménye, hogy az adott életszakaszban, fázisban másra volt szükségünk. Mi most kezdtünk igazán dolgozni, egy ideig még a munkánkkal akarunk foglalkozni – szemben vele, aki már a családalapításra gondol. Semmiképp se értettük volna meg egymást. Idővel mind a ketten megtaláljuk a párunkat, ő is talál olyan lányt, aki családot és gyerekeket akar – éppen most. 

Ne sajnáljuk az exet

Az „áldozat” sokkal hamarabb túl lesz a dolgon, mint gondolnánk. Hogy miért? Mert a történtekért nem ő viseli a felelősséget. Ő csak elszenvedte. És ha fél év múlva találkozunk vele a városban, ahogy kézen fogva andalog egy lánnyal, nekünk pedig senkink sincs, ne szomorkodjunk, hanem mondjuk ezt: „Én akartam így. Én láttam, hogy mi a baj köztünk, és én terveztem el, hogyan oldom meg ezt a problémát.” És örüljünk, hogy volt erőnk megtenni ezt a nehéz lépést. A kedves pedig, ha az új lány engedné, hátrafordulna, és ezt mondaná: „Négy hónapja járok ezzel a klassz lánnyal. Köszi!”

Szakítani kell, ha a kapcsolatban megjelenik:

A veszekedés
Mindenen összekapnak, mert azt hiszik, hogy az elvárások folytonos ismétlésével bekövetkezik a változás. Ha csakugyan bekövetkezik, veszekedjenek nyugodtan tovább. Ha azonban a kifogások mindegyre ismétlődnek, de nem hoznak eredményt, a veszekedés semmire se jó.

Az unalom
Az idő múlásával minden kapcsolat egy kicsit unalmasabb lesz. Erre mindenki felkészült. Nagyon unatkozni együtt nem szabad. Kérdezze meg magától: mikor örülök jobban, amikor reggel munkába megyek, vagy amikor este hazajövök?

Ha megkönnyebbül, amikor partnere elmegy otthonról, mert úgy érzi, végre egymaga lehet a lakásban, akkor unatkozik mellette. Méghozzá nagyon. Ez az ágyban is megmutatkozik. 

Az elidegenedés
Gyakran kezd beszélni olyasmiről, ami érdekli, de sose kap választ? Együtt nincs miről beszélgetniük? Úgy érzi, hogy életük fontos dolgai házon kívül intéződnek el? Még azt sem veszi észre, hogy már második éve angolul tanul?

A hűtlenség
Manapság azt tartják, hogy a hűtlenkedés normális. Nem igaz: az ismételt és kezdeményezett hűtlenség nem normális. Azt jelenti, hogy a kedvese számára már nem kivételes, nem az egyedüli. A hűtlenség nem a kedves jellemének, hanem a kapcsolat minőségének a mutatója!