A csiklandozás a kötődés egyik legősibb formája. A közös hancúrozás, a nevetés és kergetőzés a legszebb gyermeki emlékeket szüli. Szakértők szerint azonban a csiklandozás egyfajta biológiai csapda is lehet, ahol a test kacag, miközben a lélek már menekülne. Hol húzódik a határ a játék és a „kínzás” között?
Szombat esténként apai vezényszóra indul a családi hancúrozás, zeng a ház a gyerekkacajtól, mi pedig elégedetten konstatáljuk: „Imádja a gyerek, ha csiklandozzák.” De biztos, hogy a nevetés minden esetben az önfeledt öröm jele? Nem arról van szó, hogy a csiklandozás önmagában rossz és veszélyes lenne, vagy hogy minden esetben kerülni kellene. Sokkal inkább arról, hogy a közös játék során oda kell figyelni a gyerek jelzéseire, határaira és arra, meddig őszinte a gyerekkacaj. Mert a nevetés nem mindig jelent egyet a valódi komfortérzettel.
A csiklandozás a legtöbb családban hozzátartozik az esti fürdés előtti programhoz. Egy-egy jól irányzott „támadás”, és máris harsog a ház a nevetéstől. Sokan a legszebb gyerekkori emlékeinket kötjük ezekhez a pillanatokhoz: menekülés apu elől, akinek már „tigrispózban” állnak az ujjai.
A csiklandozás önmagában nem bűn, sőt, a kötődés és a közös játék egyik legősibb formája. Sok emlősfajnál – a csimpánzoktól egészen a patkányokig – ez a játék fokozottan hozzájárul a bizalomépítéshez és a társas kapcsolatok erősítéséhez. A felszabaduló oxitocin, azaz a „szeretethormon” ilyenkor láthatatlanul is szorosabbra szövi a szülő és gyermek közötti érzelmi hálót. Ebben a biztonságos buborékban a kicsik észrevétlenül tanulják meg olvasni a nonverbális jeleket és tiszteletben tartani a testi határokat – feltéve, ha a játék valóban közös, és mindkét fél számára örömteli.
Mégis van egy árnyoldala, amiről ritkán beszélünk, pedig a gyerekek testi autonómiája szempontjából kulcsfontosságú.
Amikor a nevetés nem az öröm jele
A csiklandozás kettős érzetet vált ki az emberben, ezért nem mindig könnyű eldönteni, valóban jólesik-e annak, aki átéli. A nevetés, a vonaglás és a ficánkolás biológiai válaszreakció, és nem feltétlenül tükrözi a valós érzetet. Ez az a pont, ahol felnőttként könnyű félreértenünk a helyzetet.
A gyerek kacag, ezért azt hisszük, hogy élvezi a játékot ‒ valójában azonban a szervezete egyfajta „vészüzemmódba” kapcsolt.
Gondoljunk csak bele: felnőttként mit tennénk ilyenkor? Valószínűleg nem tűrnénk sokáig, és ellöknénk magunktól a másikat. Egy kisgyerek azonban kiszolgáltatottabb helyzetben van ‒ kevésbé képes kifejezni az érzéseit és megvédeni magát, s a játékos szorításból is nehezebben bír kiszabadulni. A játék során pedig óhatatlanul létrejön egy sajátos hatalmi helyzet. A csiklandozó kezében van az irányítás, ő az, aki reflexszerű mozgásra és hangokra készteti a másikat, míg annak szabad mozgástere beszűkül.
Érdekes megfigyelni, hogyan reagálunk felnőttként arra, ha a szerepek megcserélődnek. Gyakran ösztönösen hárítjuk, és rossz néven vesszük, ha a gyerek próbál minket visszacsikizni. És erre gyakran egy még intenzívebb csiklandozással válaszolunk, hogy visszavegyük az irányítást. Ez az alá- és fölérendeltség is azt mutatja, hogy a csiklandozás sokkal több puszta játéknál.
A beleérzés művészete
A kérdés tehát nem az, hogy szabad-e csiklandozni, hanem az, hogyan csináljuk, és kellő tisztelettel tesszük-e. A csiklandozás ugyanis az intimitás egyik legérzékenyebb formája, egy olyan testi kontaktus, amely pillanatok alatt átcsaphat invazív élménnyé.
Ilyenkor válik igazán fontossá, hogy az ártalmatlan játék közben odafigyeljünk a gyerek jelzéseire. Ha a gyerek elhúzódik, megfeszül, vagy nevetése már kényszeresnek tűnik, az egy néma „megálljt” jelent.
Ugyanez érvényes akkor, ha ki is mondja, hogy elég ‒ pedig közben még fülig ér a szája. Valójában ilyenkor tanítjuk meg neki, hogy a szava döntő erejű, a határai szentek, és joga van kontrollt gyakorolni a saját teste felett.
Nem a játék a baj, hanem a figyelem hiánya
Nem ritka eset, hogy egy-egy csikizés sírásba, sőt, kisebb sérülésbe torkollik, amikor a gyerek védekezésből akaratlanul megüti vagy megrúgja a másikat. Kisebb gyerekeknél az is előfordul, hogy csiklandozás közben annyira elveszítik a kontrollt, hogy bepisilnek ‒ ami különösen megalázó lehet számukra, főleg, ha a környezetük még nevet is rajtuk.
Félreértés ne essék, nem a közös hancúrozást kell démonizálnunk. Épp ellenkezőleg: szülőként keressük a kapcsolódást, vágyunk a közelségre, és mi magunk is töltekezünk a gyermeki kacaj erejéből. A lényeg a finomhangolás. Hogy megtanuljuk észrevenni azt a hajszálvékony határvonalat, ahol az önfeledt nevetés átfordul kellemetlen érzésbe.
Minden játék csak addig játék, amíg a résztvevők jól érzi magukat benne. A csiklandozás akkor marad önfeledt szórakozás, ha átadjuk a gyereknek az irányítást. Amikor tudja, hogy bármikor megállíthatja.
Hogyan lehet „jól” csinálni?
Ha csiklandozunk, tegyük finoman, és folyamatosan kérdezzünk: „Mehet még?” Tartsunk közben szüneteket, hogy a gyerek levegőhöz jusson és jelezni tudjon. Ha pedig bizonytalanságot látunk az arcán, váltsunk inkább ölelésre vagy más típusú ölbéli játékra. A lényeg nem a módszerben rejlik, hanem abban, amit tudat alatt jelzünk a gyerek felé: „Figyelek rád, tisztelem a határaidat, és akkor is hallak, ha épp nevetsz.” Mert végső soron a biztonságos kötődés alapköve nem a nevetés mennyisége, hanem a tudat, hogy a gyerek jelzései a szülőnél mindig válaszra találnak.
Érdekesség
Bár ma már furcsán hangzik, a csiklandozás erejét a történelem során kevésbé barátságos célokra is használták: büntetésként vagy kínzásként is alkalmazták. Már az ókori rómaiak is éltek vele, amikor a kisebb bűncselekmények elkövetőinek talpát sóval kenték be, majd kecskékkel nyalatták le. Későbbi korokban is előfordult, hogy a csiklandozást megalázásra és a kontroll elvesztésének kikényszerítésére használták, éppen azért, mert egyszerre vált ki önkéntelen nevetést és teljes testi kiszolgáltatottságot.
