Itt lelki sebek vannak, ideges, rebbenő mozdulatok és elkeseredés.

Kié a gyerek? Jó kérdés, mert igazából senkié. Az apa és anya mégis harcolnak érte. Ki nyer? Senki. A kínai krétakör-mese is ezt bizonyítja. A bíró krétakört rajzol, középre állítják a gyereket. Ketten harcolnak érte, s már majdnem széttépik. Akkor az egyik elengedi a kezét..., mert a szíve szakad meg érte. Az az igazi anya – szól a bírói ítélet, aki elengedte a kezét. Az szereti igazán.

apa-indito2.jpg

Mayer Gábor (31, silómester, Dunaszerdahely) egy fiatal apuka. Az ő esete is egy krétakör-eset. Másfél éve, hogy elvált, ám az ő története a volt nejével tovább folytatódott. Van ugyanis egy két és fél éves fiuk. Az elején leszögeznénk, hogy mi itt nem akarunk igazságot tenni. A krétakörből a gyereket nem lehet kitépni, mert akkor nem lesz meg az egyik keze. A gyerek ugyanis apából és anyából van, és nem csak apából vagy csak anyából. Ha az egyiket közülük nem látja, akkor az egyik felét elveszíti. Gábor története sem végződik happy enddel.

– Viszonylag rövid kapcsolat után házasodtunk össze – kezd mesélni először a válásáról. – Magamról állíthatom, hogy szerelemből esküdtem. Utólag nehéz megállapítani, hogy pontosan mikor is kezdődtek a gondok. Az biztos, hogy a feleségem viselkedésében a szülés után érzékeltem radikális változást. Lobbanékony lett velem szemben. A szülés utáni megváltozott hormonháztartásnak tudtam be ezt, ám egyre rosszabb lett a helyzet. Sajnálatos bevallani, de mostanra úgy érzem, hogy szisztematikusan likvidáltak a családból. A gyerek kellett, az apuka nem.

– Ami két ember között történik, abban egy kívülálló nehezen tesz igazságot. Nem gondoltál arra, hogy felkeressetek egy párkapcsolati tanácsadót?

– Az egész nem tartott olyan sokáig, hogy ilyesmit egyáltalán realizálni lehessen. Engem kilenc hónappal a fiam születése után, egy szombati napon a feleségem és a családja szó szerint kidobott a lakásból. Utólag kiderült, hogy rögtön hétfőn beadták a válási keresetet. Itt nem volt békítési kísérlet vagy javaslat: kész tények elé állítottak! Válási oknak mondvacsinált dolgokat sorakoztattak fel: játékfüggő vagyok, megcsaltam a nejemet a nászúton. Abszurd dolgok ezek: ahogy én, úgy ő is tudta, hogy ebből semmi, de semmi nem igaz. Legnagyobb bűnöm az volt, hogy dohányzom, de ez nyilván nem válóok. Nagyon sokan voltunk mi ebben a családban, szerintem az volt a gond! Mire a bíróságig eljutottunk, annyi megaláztatás ért, hogy én sem ragaszkodtam a házasságunkhoz.

– Kronológiailag hol tartunk?

– Ősszel született a fiam, júniusban költöztem el (vagy dobtak ki), októberben elváltunk. Nem egész fél év alatt megszabadultak tőlem! Többes számot használok, mert az egész család kollektívan lépett fel ellenem.

Mikor a szülők szétválnak, sokszor az apa elmarad. Vagy azért, mert lesz egy másik gyereke. Vagy azért, mert becsapják az orra előtt az ajtót.

– Térjünk át a közös gyermeketekre, hiszen van egy fiatok.

– A fiam tervezett gyerek volt, hatalmas boldogságot jelentett a megszületése. Élveztem körülötte minden teendőt. Hozzáteszem: munkanélküli voltam, mert feladtam a jól fizető pozsonyi állásomat, ugyanis a feleségem családjával közös vállalkozást terveztünk. Szóval, otthon talpaltam, 24 órás szolgálatban. Hébe-hóba levihettem a fiamat kocsikázni, ez volt a kedvenc időtöltésem, amikor végre kiszabadultam otthonról. A saját igényeimet háttérbe szorítottam. Senkinek nem panaszkodtam, mivel nem akartam családi konfliktust. Mégis az lett belőle! Válás után a gyerekelhelyezésről a bíróság döntött. A döntés úgy hangzott, hogy hetente egyszer, minden páros héten szombaton, és minden páratlan héten vasárnap jogosult vagyok a láthatásra. A láthatást persze nem kell szó szerint venni. Ez annyit jelent, hogy a bíróság által meghatározott időben magammal vihetem a fiamat. Először kilenc órától egy óráig, majd később, ha nagyobb lesz, kilenctől este hatig. Sajnos, eddig semmi ilyesmire nem került sor.

– Hogy lehet ez?

– Úgy, hogy a volt nejem nem adja oda nekem a fiamat! Egy anya a láthatást persze nem tagadhatja meg, ezért az én exfeleségem önkényesen eldönti, hogy hol, miképp és mennyi ideig láthatom a kicsit. De el nem vihetem! 2018 októberében volt a válóperünk, s azóta összesen kétszer vittem el magammal a fiamat, akkor is nagy cirkuszok közepette. Mással sem telt az első évem, minthogy folyamatosan a rendőrségre jártam, és feljelentést tettem ellene, mert nem respektálja és felülírja a bírósági végzést. Most már csak azért nem megyek a rendőrségre, mert becsülöm azt az időt – azt az egy órát –, amit a fiammal tölthetek.

– Egy órát?

– Van, hogy kevesebbet. Attól függően, mennyit bír ki a fiam és a volt nejem. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy az általa meghatározott helyszínen találkozhatunk csak: ez minden alkalommal egy játszóház. Ott engedélyezi a láthatást, az ő jelenlétében, egy semleges környezetben. Ahol persze mások is vannak, hogy még véletlenül se maradjak egyedül a gyerekemmel. Sőt, az ő látókörén belül kell maradnunk. Két-három méterrel odébb leül, kávézik, olvas: a fő, hogy lásson minket.

A kínai krétakör-mesében az igazi anya és a mostoha harcolnak a gyerekért. A bíró kört rajzol a földre, abba állítja a gyereket. Az lesz az igazi anyja, akinek elég ereje van kihúzni onnan: mondja. Az igazi anya azonban elengedi a gyereke kezét, mert nem akarja széttépni.

– Nem gondoltál arra, hogy élsz a bírói végzés által meghatározott jogoddal, fogod a gyereket és elviszed magadhoz?

– Az ellenkezés mindig kihozza a sodrából az exnejemet. Félek, hogy tettlegességre is sor kerülhet. Ezt pedig nem akarom. Nem a pofontól tartok – de két alkalommal ténylegesen elvittem magammal a fiamat. Először szerettem volna szűk családi körben megünnepelni a születésnapját. Négy óra után az előírtak szerint visszavittem, ám ő az autóban bealudt. Mikor a volt nejem kivette őt a kocsiból, sírva fakadt. Ezek után hivatalos úton ki lettem értesítve, hogy a fiam a nálam töltött négy óra alatt traumát szenvedett el. Az orvosi anamnézis alapján (amit, mint később megtudtam, a gyerek jelenléte nélkül, a feleségem elbeszélése alapján állított ki a gyermekorvos) a bíróság azonnali hatállyal, három hónap erejéig módosította a felügyeleti jogot. Azaz nem vihettem el a gyerekemet négy órára, ami egyébként csak egyszer történt meg.

– S nem fellebbeztél a döntés ellen?

– Már nincs jelentősége, mert azóta több tárgyaláson vagyunk túl. Nem szeretném, ha azt hinnék, hogy bosszúhadjáratot folytatok az exnejem ellen. Ilyen dolog mással is megesik, és lehet okulni belőle. Pontosan az a bajom, hogy a beadványokkal semmit nem érek el! Fellebbeztem a döntés ellen, de addig csűrték-csavarták az ügyet, hogy mire sor került volna a tárgyalásra, már nem is volt aktuális.

– Letelt a határidő? 

– Letelt a három hónap. Ez 2019 januárjában volt, de a fiamat azóta se kapom meg! Látni láthatom, de nem vihetem el magammal. Igényeltem volna, hogy váltsuk ki a napokat, a szombatot például a vasárnappal, mivel sokszor hétvégén is dolgozom. Ám nincs kompromisszum.

– Mi volt az utolsó bírói döntés?

– Dunaszerdahelyen dolgozom, saját tulajdonú lakással rendelkezem. Bebiztosítottam a lakhatást, megfelelek a gyermekvédelem kritériumainak. A legutolsó bírói végzés szerint az édesanyja köteles lenne a gyereket a kijelölt hétvégi napokon négy óra erejéig a lakásomra elhozni. Ez a mai napig nem történik meg. Tehát, hogy én egyáltalán láthassam a fiamat, kénytelen vagyok a volt nejem szabályai szerint játszani: elmenni utánuk, és az általa megadott helyen találkozni velük. Kiábrándító a helyzetem. A volt feleségem önkényesen felülbírálja a bírói végzést. Már csak azon az alanyi jogon is, hogy ő az anya és nála van a gyerek. Végrehajtási kérelmet is beadtam már az ügyvédem által, mindhiába. Évek óta pereskedünk.

apa-2.jpg

– Most a koronavírus alatt hogyan találkoztatok?

– Játszóházba, ugye, nem mehetünk, most a családi házuk udvarán láthatom a fiamat. Maszkban és kesztyűben, minden óvintézkedést betartva. Másfél méternél nem mehetek közelebb hozzá. Fedett helyre nem mehetünk. Ha mondjuk tíz perccel az érkezésem után elered az eső, akkor addig tart a láthatás. Szerencsés esetben másfél órát kibírunk az udvaron.

– A szüleid, akik nagyszülők, láthatják a fiadat?

– Szüleim tavaly augusztus óta nem látták. Ha magammal vinném őket a játszóházba, akkor én se láthatnám a fiamat. Erre is volt már precedens. A szüleim nem tiltakoznak: és ez áldozat az ő részükről, hiszen nagyon szeretik az unokájukat.

– Kisfiad most két és fél éves. Apának szólít?

– Igen, megtanítottam vele a megszólítást. Eddig nem ismerte ezt a kifejezést.

– Mit érzel most?

– Soha nem akartam rosszat a volt nejemnek! Tisztában vagyok vele, hogy egy gyereknek az édesanyja mellett a helye, de ugyanúgy apára is szüksége van. A magaviselete felém érthetetlen. Hazudnék, ha azt mondanám, tudom az okát. Végtelenül elkeseredett és tanácstalan vagyok.

– Ügyvéded mit tanácsol?

– Fogjam a gyereket, és éljek a láthatási jogommal. Ám én nem akarom, hogy a fiam tényleg sérüljön. A fiamra való tekintettel nem lépek.

– Az ajándékokkal mi a helyzet: szülinap, névnap, karácsony, húsvét...

– Volt nejem soha nem közli velem, mit vehetnék. Csak eldönti, mi az, ami átmegy a rostán. Ami neki nem tetszik, nem adja oda a gyereknek. Vagy otthagyja a játszóházban, vagy el sem veszi.

A fiam tervezett gyerek volt, hatalmas boldogságot jelentett a megszületése. Élveztem körülötte minden teendőt. Hozzáteszem: munkanélküli voltam, mert feladtam a jól fizető pozsonyi állásomat, ugyanis a feleségem családjával közös vállalkozást terveztünk.

– Mi tartja benned az erőt?

– Most a koronavírus alatt csak kéthetente láthattam a fiamat. Már nem zavart, hogy a volt nejem végig ott ült. Egy a lényeg: a fiam ne idegenedjen el tőlem. Úgy érzem, azt várják, hogy egyszer csak feladom. De sose fogom feladni, mert ő az én fiam!

– Férfiként, apaként, férjként hogy éled meg az egészet?

– Teljes kudarcnak. Nem akarok az áldozat szerepében tetszelegni, mert mindig kettőn áll a vásár. Annyira rossz volt a végén a viszonyunk, hogy megnyugvás is, hogy véget ért. A legrosszabb az egészben a tehetetlenség, hogy apasági jogaimat semmibe veszik.

– Ezek szerint nem érezted magad áldozatnak?

– De igen, az elején. Ha valaki büntetlenül elszenved valami bántást, akkor áldozatnak érzi magát. Mikor már tizedik alkalommal mentem a rendőrségre, kétkedve néztek rám, hogy „már megint” én vagyok az: de nem tudtam mást tenni. Nagyon megalázó a helyzet.

– Miért döntöttél úgy, hogy szeretnél erről beszélni? Megkönnyebbülsz, ad némi megnyugvást?

– Ellenkezőleg, felzaklat, és nem szeretek róla beszélni. Ideges és frusztrált vagyok miatta, emellett tehetetlennek érzem magam, de nem adhatom fel. Ahogy egy anya, úgy egy apa sem adhatja fel soha a küzdelmet a gyerekéért.

Fotó: Dömötör Ede

Kapcsolódó írásunk: Anyák úton

Sallay Erika