Az ember néha csak fut – előre, a cél felé, a saját határait keresve. Mások azonban futnak, mert az élet így tanította meg őket élni. Hodossy Péter és Heringh Veronika története nem csupán sportkrónika: a kitartás, a hit, a bizonyításvágy és a sors különös játékának lenyomata.
Két fiatal, akik a Csallóközből indultak, és mára maratonokon, kontinenseken, saját életük küzdőterén bizonyítják: minden akadály csak újabb rajtvonal. Betegség, család, munka, hétköznapi kötelezettségek – semmi sem állhat útjába annak, aki tudja, hogy az élet nem sprint, hanem hosszú, kemény, mégis felemelő futás. Mert aki hisz magában, az nemcsak célba ér – hanem közben megtalálja önmagát is. (Fotó: Dömötör Ede)
Hodossy Péter
Úgy tervezek, mintha örökké élnék, úgy élek, mintha holnap meghalnék. Ez Hodossy Péter mottója. A 30 éves fiatalember Csallóközkürtön él, maratonfutó – és világjáró. Benzinkutasként dolgozik.
– Kicsi koromban cukrot diagnosztizáltak nálam. Azóta inzulinozom magam. Mostanság is naponta négyszer. És mégis ennek köszönhetek sok mindent az életben, többek közt a sportot. Felnőtt fejjel már nem tűnik olyan tragikusnak, hogy gyerekként nem mehettem sehová az osztályommal, mert injekcióztam magam, és nem vállalták a felelősséget értem. Akkor viszont nagyon tudott fájni. Aztán mikor az ember fia Chicagóban sétálgat, rájön: ez a sors keze! Egykor a Tátrába sem mehettem el, most meg itt vagyok Chicagóban. Ha egészséges lennék, az talán kevésbé motiválna. Tizenévesen kezdtem biciklizni. Hetente háromszor Győrbe, aztán a Balatonhoz. 1996-ban pedig futni: a környező vidéket futottam be. Aztán egy barátom ötlete alapján elmentem a Budapest félmaratonra. 2003-ban találkoztam egy Szabó Béla nevű idősebb futóval. Ő már többször járt New York-ban a maratonon. Úgy éreztem: azt nekem is látnom kell! Szereztem vízumot, szponzort, felvettem a kapcsolatot egy dán inzulingyártó céggel. Életem első maratonját ott futottam! Bevallom, meghatódtam.
Eszembe jutott, fiatalon hányszor kérdeztem Istentől, hogy miért pont én vagyok cukros. S ott megjött a válasz: hát ezért. Én erre vagyok kiválasztva. Mindennek megvan a miértje, és a dolgok bizonyos idő után értelmet nyernek. A pechesnek vélt ügyből is ki lehet hozni a jót.
– A továbbiakban is ilyen szerencséd volt?
– Elmondható. Találkoztam az egyik kürti boltban az iskolaigazgatóval. Gratulált, és átadott nekem egy üzenetet a testvérétől, aki nem más, mint Horváth László, Torontóban élő diabéteszkutató. Ő azért örült nekem, mert nem elég, hogy a szülőfalujából vagyok, de még a kutatási területéhez is közel állok, én meg annak örültem, hogy megismerhettem egy ilyen nagyszerű embert, illetve újabb szeletét a világnak. Vendégül látott. Hasonló módon jutottam el Chicagóba: egy másik falubéli segítségével. Erre az útra Mikulás Dzurinda alapítványától kaptam támogatást. Tudnivaló, hogy a volt miniszterelnök maga is régóta maratonfutó. A következő állomásom Las Vegas volt, majd pár hét után Hawaii.
– Elég sok helyen megfordultál. Mi az, ami mindenhol jelen van, minden egyes versenyen?
– A tiszta sportszellem. Ellenpéldaként a focit hoznám fel. A labdarúgásban ugyanis eléggé áldatlan állapotok uralkodnak. Sok a bunda, sok a csalás. A pénz teljesen megrontotta ezt a nagyszerű sportot. Tisztelet a kivételnek. Engem egyszer nagyon csúnyán megrúgtak egy focimeccsen, operálni kellett a törést. Nos, a maratonfutásban nincs ilyen! Mindenki magáért csinálja, mert bizonyítani szeretne, mindenki magával, magáért harcol! Nincs értelme rivalizálni egy etióp futóval, aki 60 kiló tiszta izom, míg én 80 kiló vagyok.
– Edződ?
– Nincsen. A saját edzőm vagyok.
– Magyarként hogy érzed magad a színes kavalkádban, mondjuk egy New York-i maratonon?
– Büszke vagyok rá. Magyarságom ápolása fontos dolog az életemben. Szívesen olvasom Wass Albertet, hallgatom a Kárpátiát, és állítom, hogy Erdély a világon a legszebb hely. Minél szegényebb egy társadalom, annál odaadóbbak a benne élő emberek. A székely ember nem gazdag, de amije van, azt megosztja veled.
– Egyébként melyik volt életed legemlékezetesebb helyszíne?
– Egyértelműen Hawaii. Antirekordot futottam. Reggel ötkor startoltunk, már akkor nagyon melegem volt, és hétkor 30 fokot mutatott a hőmérő. Egy vulkánra kellett felfutni, aztán meg le, 85 százalékos páratartalom mellett. Olyan volt, mint egy fóliasátorban! 4:16 perc alatt tettem meg a távot, ami a legrosszabb időm. A legjobban Londonban teljesítettem, 3:13 perc alatt győztem le a távot. Egyébként egy chipes lekövető rendszer segítségével jegyzik az időmet.
– De hát ez fantasztikus eredmény, nem?
– Egy amatőrhöz mérten, akinek nincs edzője, illetve saját maga edzője...
A világ legnagyobb maratonjain néha 35 000 ember indul el a startpisztoly eldördülését követően. Olyankor is viszonylag elöl szoktam végezni.
„Többre vagy képes, mint gondolnád” Meglepetésként éltem meg találkozásunk pillanatát. Sportembert vártam, kissé robusztus, joggingos nőt képzeltem magam elé. Erre odalép hozzám egy csinos nő fekete kiskosztümben, fehér gyöngysorral a nyakában, hosszú, sötétbarna hajzuhataggal... Csak úgy áradt belőle az erő. Heringh Veronika 30 éves, Csallóközkürtön él családjával, egy hatéves kisfiú, Lacika édesanyja. A Bak jegyében született, jellemzőek is rá a csillagjegy fő vonásai: erős jellem, mely kitartó, céltudatos és családcentrikus. Első mondatunk az ő mottója.
– Miért éppen futás?
– Mindig is szerettem volna aktívan sportolni. A futás áll hozzám legközelebb. Ez a szívemből jön, és az ember azt képes igazán jól csinálni, amit a szívével csinál. Másrészt a futáshoz nem kell más, csak elszántság és egy jó futócipő. A családban én voltam a középső gyerek, hárman voltunk testvérek. Jobban meg kellett küzdenem a szüleim, főként apám figyelméért, és talán innen bennem a kitartás.
Heringh Veronika
– Mi ösztönzi a versenyzésre?
– A fiam születése után alakjavítás végett aerobikozni kezdtem, később pedig futni. A versenyeken a teljesítmény izgat. Vallom, hogy a részvétel a fontos: akkor is megyek, ha semmi esélyem. Eleinte csak 10 km-t, aztán félmaratont (21 km), végül pedig maratont (42 km) futottam. Kevés női maratonfutó van, a 16 tagú Csallóközi Marathon Clubnak csak 2 női tagja van. A versenyeken is kevesen vagyunk. A nőkből valahogy hiányzik a küzdésvágy. Eldöntöttem magamban, hogy kiállok, és megmutatom: egy nő is képes olyan elszántsággal futni, mint egy férfi. Megesett már, hogy jobb időt futottam, mint pár férfi futó! A Budapest Maratonon például, ahol 03:33:30 volt az időm. Mindemellett igyekszem versenyzés közben is nő maradni. A célba érésemet gyakran megörökítik, ezért nem bepottyanok, hanem beérek.
– Hol versenyzett eddig?
– Kassán, Budapesten, Pozsonyban, most voltam Bécsben a maratonon, de voltam Münchenben is. Vagy Győrben az egyik ipari park futóversenyén, ahonnét elhoztam a kupát. Részt vettem a Hegyek Ura elnevezésű terepfutáson Észak-Magyarországon, ahol kukoricaföldön át vezetett a pálya, gyakran hegynek felfelé. Megcsináltam, pedig allergiás vagyok a kukoricára! Egyébként a férjem sokat segít, igazi lelki támaszom, szinte minden versenyemre elkísér, közben fotóz, biztat. Az anyósomra is sok mindenben számíthatok, igazi nagyi, nagy segítségem a kisfiunk fölnevelésében.
– Mi történik verseny előtt?
– A felkészülés általában egy hónapos. Fontos a fizikai felkészülés, sokat aerobikozom, de fontos a lelki megerősítés is.
Az étrendemre is jobban odafigyelek: tejtermékek, fehér hús, rengeteg gyümölcs, zöldség, ásványvíz és csipkebogyótea – a vitaminpótlás végett – szerepel az étrendemben. Igyekszem a természetből erőt, energiát meríteni!
– Hogyan tudja összeegyeztetni a sok női szerepet, a háziasszonyt, a dolgozó nőt a futóéval?
– Igazából nekem együtt teljes a kép. Az egyik ráépül a másikra. Persze nem volt könnyű a kezdet. Most sem könnyű, de nekem a futás feltöltődés. Fontos számomra a családom, imádom a házimunkát is, szeretek például a kertben dolgozgatni, rózsabokraim vannak. A házban is rendet kell tartani, és hát van egy napi nyolcórás munkaidőm. Nem beszélve arról, hogy a munkahelyemen – egy gépgyárban, a Wolfcraftban dolgozom munkásként – is el kellett fogadtatni kissé szokatlanabb „életformámat”. A maratonfutás nagy igénybevétel, nemcsak testi, de pszichés értelemben is.
– Milyen a „futóközösség”?
– A beszélgetések témája legtöbbször a család, a hit, az egészség. Olyan vagyunk, mint egy nagy család. A hit együtt jár a bizalommal, és ha Istenre gondolok, az segít túljutni a mélypontokon futás közben. És az életben is. Hiszen lényegében az élet is egy nagy maraton. Nemdebár?
