Egy kis harcos és az édesanyja

Réka kisugárzása beragyogja a körülötte lévő teret. Igazi Botticelli-madonna: mandulavágású szemével és hosszú barna hajával az olasz nőket idézi. Réka temperamentumos és kendőzetlenül őszinte. A négy hónapos korababa, Zétény Attila édesanyja. Átélte a koraszülés minden nehézségét. Újszülött gyermekét sokáig csak az inkubátor üvegén keresztül láthatta. Aggódott, hitt és remélt. Mára beköltözött kis családja otthonába a babaillat, a hangos szuszogás és a testközeliség.
 

– Volt bármiféle előjele, hogy koraszülött gyermeked lesz?
 

 – Dehogy. Ezért is ért derült égből villámcsapásként. Problémamentes terhességem volt, a rendszeres orvosi ellenőrzéseken is mindent rendben találtak. Családunkban sem voltak koraszülöttek. A 32. hétben jártam, mikor észrevettem, hogy elment a nyákdugóm, azonnal rohantam az orvosomhoz. Ő kezdetben fertőzésre gyanakodott, törletet vett. Négy napra befeküdtem, infúziót kaptam, az eredményem negatív lett, így hazaengedtek. Egy hétre rá – napra pontosan, ahogy elment a nyákdugóm – szivárogni kezdett a magzatvizem. Rögtön összepakoltam, sejtettem, hogy egyhamar nem jövök haza.

 

Szent pillanat. Nem véletlenül fotóztuk Rékát Madonna-pózban: ez fejezi ki a legjobban a korai anya-gyermek kapcsolatot.
 

– Akkor már el volt készítve a kismamacsomagod? 
 

– Jaj, dehogy! Még az előző heti kórházi ottlétből kimaradt cuccokat pakolgattam a táskába.  Ne feledjük, hogy kora reggel volt. A párom épp munkában volt, így az édesanyám kísért el a kórházba (aki egyébként gyerekosztályos nővérke). Nagyon gyorsan történt minden. Beugrottam a patikába, és máris a mentőkocsiban találtam magam. A vajúdóba kerültem, fájásaim nem voltak, de a magzatvizem folyamatosan szivárgott. A 34. hétben a babák tüdeje még nincs kifejlődve, ezért tüdőérlelő injekciókat kaptam. Mondták, jó lenne, ha négy napot még kibírna odabent. Mintha a babám tudta volna, hogy mikor jelentkezhet: az utolsó adag után, a negyedik napon beindult a szülés. Hajnalban a falat kapartam, a doktornő mellettem telefonált: koraszülött baba érkezik! Gyors volt a szülés: Zétény 5 perc alatt a világon volt. Az előkészületekkel együtt tíz percig voltam bent, és azóta is örülök, hogy a fiam a természetes utat választotta. Megcsászároztak volna, mert félő volt, hogy a folyamatos magzatvízszivárgás miatt fertőzés léphet fel. 
 

– Milyen élményként maradt meg benned a szülés?
 

– Egy nappal korábban két másik sorstársam szült. A szülőszobáról kihallatszó hangok megrémisztettek. Ültem az ágy szélén a csokimat majszolva, és arra gondoltam: Nem akarok természetes szülést... Borzasztóan féltem tőle. Ehhez képest úgy érzem, hogy kifogtam a legemberségesebb orvost és nővérkéket. Miután megszületett a kisfiam, megdicsértek, hogy ügyes voltam, úgy szültem, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Mikor meghallottam, hogy a fiam felsírt, megnyugodtam. 2300 grammal és 43 centivel született. A kezembe foghattam, de utána rögtön elvitték.

– Hogy élted meg, hogy elválasztottak benneteket egymástól?
 

– Hárman voltunk a szobán, és egyikünk mellett sem volt ott a baba. A mellettünk lévő szobákban viszont ott sírtak a csecsemők. Szörnyű érzés volt ott ülni és várni, más csecsemők sírását hallgatni. Az ember ilyenkor csak úgy néz ki a fejéből, s próbál erős maradni. Nem lehet vele baj, biztosan nem...
 

– Szoptatni tudtál?
 

 – A koraszülött babák táplálásával sok anyuka küzd. Én tudtam anyatejjel táplálni, rengeteg tejem volt.  Egy kórházi elektromos mellszívót használtam, amely egy rendkívül jó találmány, könnyű vele manipulálni. Kezdetben 20 ml jött, aminek nagyon örültem. Minden három órában keltem, mintha regulárisan szoptatnék, és csak fejtem, fejtem... A végén a nővérek azon nevettek, hogy az egész osztályt el tudnám látni anyatejjel. Zétény talán két napig volt tápon, utána már az én tejemet kapta. Pénteken megjött a zárójelentésem: nőgyógyászati szempontból rendben voltam. Örültem, hogy átkerülök Zétény közelébe. Idegfeszítő volt a nélküle eltöltött öt nap. Nyilván többször átmentem hozzá, de a nővéreknek nem mindig tetszett a jelenlétem. Igyekszik az ember nem lábatlankodni, láthatatlanná válni, hiszen a nővéreknek bőven van munkájuk. Ám néha megrendített a nyers stílus, ugyanis volt, hogy megsimogattam a fiam hátát, s rám szólt az egyik nővérke: „Ezt ne csinálja! Magának tetszene, ha alvás közben a hátát simogatnák?!“ A szülés után felborul a női hormonháztartás, az anyuka érzékeny mindenre: a kórházban eltöltött egy hónap alatt lelkileg magam alatt voltam… S napi pár percnél több nem jutott nekem a fiammal. Nyeltem vissza a könnyeimet, s alig vártam, hogy végre összekerüljünk.
 

– Hogy sikerült a nagy találkozás?
 

– El tudod képzelni, mit érezhettem, mikor helyette egy orvos érkezett?! Közölte, hogy a fiamat elvitték az intenzívre, mert kihagyott a légzése. Teljesen leforrázott, fel sem fogtam a szavait. Kiderült, hogy bevérzés keletkezett az agyában, ami a koraszülötteknél gyakori jelenség. Antibiotikum-kúrát írtak elő neki, és MRI-vizsgálat következett. Ő ott feküdt az intenzíven, én pedig egy másik osztályon, egy másik szobában. Az intenzívre is hordtam utána folyamatosan az anyatejet, de szörnyű érzés volt őt kicsövezve látni. Szerencsére voltak olyan kedves nővérek, akik bevontak minket, anyukákat is a kicsik gondozásába. Fogd a kezét, ezt csináld vagy amazt…Végre hozzáérhettem a gyerekemhez! Sok mindent nem tud az ember csinálni, csak áll az inkubátor mellett, és nézi a gyerekét. Zétényen láttam, hogy még gyönge: éppenhogy kinyitotta a szemét, már csukta is vissza. Ilyenkor összezuhantam. Azonban tudtam, hogy a lehető legjobb kezekben van, hiszen a koraszülött-osztályos orvosok és nővérek munkája és szakértelme vitathatatlan.
 

– Volt támaszod, akivel megoszthattad a kételyeidet?
 

– A család persze izgult értünk, de a kórházban egyedül voltam. Párom közel egy hónapig mindennap bejött. Örültem annak az órának, mikor együtt voltunk, de ő utána hazament, én pedig újfent egyedül maradtam a gondolataimmal. Nem lehet baj, biztosan nem... Ilyenkor minden anya beszűkült tudatállapotban van. Nehéz időszak volt mindenki számára.
 

– Említetted, hogy mellszívót használtál. Ez könnyen ment? Hiszen az anyukák sokat küszködnek ezzel...
 

– A tejleszívás körülményes volt. A szülés után gond nélkül használhattam a mellszívó gépet a szobán. Mikor átkerültem a másik osztályra, megváltoztak a szabályok. Magam sem tudtam, mihez tartsam magam: az egyik nővér azt mondta, nem cipelhetem át a mellszívót, a következő nem csinált belőle gondot. Végül megelégeltem a hercehurcát, s rendeltem az interneten egy saját mellszívót.

– Mikor került melléd Zétény?

– Egy hetet a megfigyelőben – én ekkor még a női osztályon voltam –, egy hetet pedig az intenzíven töltött. Aztán egy nap kopogtattak, és betolták hozzám a szobába. Leírhatatlan érzés volt, hogy végre együtt vagyunk! A másik pillanatban azonban megrémültem: be volt neki kötve az infúzió, közben egy gép a szaturációját mérte (ez a hemoglobin oxigénnel való telítettsége). Szóval, betolták, és se szó, se beszéd, ott hagyták. Azt sem tudtam, mitévő legyek, hogy ne vétsek: miképp érjek hozzá, mire figyeljek. Nem tudtam, miként pelenkázzam, mert óvónő vagyok ugyan, és tudok pelenkázni, de egy alig 2 kg-os, pici baba volt a kezemben, akiből csövek lógtak ki. Az anyaság önmagában egy mélyvíz, hát még a koraszülőség! Ideges voltam, az első éjszaka alig aludtam, árgus szemekkel lestem a gépet: besípol, nem sípol, alszik, lélegzik…
 

– Arra gondolok, ahogy most itt látlak és hallak, hogy egy talpraesett, erős nő vagy.
 

– Nem hiába mondják, hogy a sors mindenkire akkora keresztet szab, amekkorát elbír. Sok harcot vívtam. Mint már említettem, az etetés is nehezen ment. Zétény tudott cumisüvegből enni, de mikor az intenzívre került, szondán keresztül etették, mert le volt gyöngülve. Mielőtt hazajöttünk volna a kórházból, a doktornő figyelmeztetett, hogy most már szoptassam, ne cumisüvegből etessem. Zétény nem vette el a mellem, idegeskedett rajta, a fejét dobálta, ordított. Fogalmam sem volt, mit csináljak.
 

– Otthon megváltozott a helyzet?
 

– A kórházban nem volt más dolgom, mint ellátni Zétényt és leszívni a tejet. Otthon azért más dolgokat is rendezni kell. Szerencsém van, mert a párom segít, amiben tud, valamit a nagymamák is besegítenek. Zétény, sajnos, nem tanult meg szopni, hiába próbálkoztunk, csak forgatta a fejét a mellemen. Azon kaptam magam, hogy dél van, de még nem ettem, nem ittam. A kórházban literszámra ittam a vizet, és minden három órában fejtem. Otthon végül elapadt a tejem, és azóta tápon vagyunk. Ám annak örülünk, hogy a fiam legalább két hónapig anyatejet kapott. Most négy hónaposan hét kiló. És egy csodababa!

 

 

– Feltételezem, vannak kötelező ellenőrzések...
 

– Koraszülött-ellenőrzésekre járunk, valamint szonóra, illetve neurológushoz. Koraszülötteknél nagyon gyakori a hypotónia, az izomgyengeség, illetve a hypertónia, az izomgörcsösség. A kórházban a rehabilitációs nővér megmutatta, hogyan tornázhatunk a Vojta-módszerrel.  Ez a fajta torna egy kívülállónak drasztikusnak tűnhet: tekergetjük-csavargatjuk a kicsit, aki visít, mert szabadulni akar. Zéténynek azóta rengeteget javult a mozgása, otthon napi háromszor tornáztatjuk. Zétény egy élénk, mozgékony baba, én tökéletesnek látom, ám a szakorvos nyilván jobban tudja, hogy nem úgy emeli a fejét, ahogy kellene. Hason is szépen kinyomja magát, és az átfordulás is megy neki. Mikor ott vannak a nagyik, mindig biztatjuk: „Gyerünk, fordulj át, mutasd meg, mit tudsz!”
 

– Mikor megismertünk téged, éppen a párválasztási szakaszodat élted. Nagyon romantikus a történeted. Igazi love story a tiétek a pároddal: az egy évbe még a baba is belefért...
 

– Én készültem a partnerszerepre, még tanfolyamra is elmentem! Megtanultam nő lenni, megtanultam, mi teszi a nőt királynővé, a férfit pedig királlyá, nem pedig egy bolyhos macskává.
 

– Sikerült megtalálni a királyodat?
 

– Igen! Attilával régebbről ismertük egymást, egy rendezvényen találkoztunk ismét. Ő épp a nyári szabadságát töltötte otthon, mert Írországban dolgozott. Ám hét év külföldi lét után hazavágyott. Mondtam is neki: saját maga miatt akarjon hazajönni, ne miattam... Valójában mindketten tudtuk, hogy miattam jön haza. A gyerekvállalás is tudatos döntés volt. A kórházban feküdtem, mikor Attilával az egyéves évfordulónkra emlékeztünk, és én már a karomban tartottam a közös gyermekünket. Egy négy hónapos kisbaba mellett nehezebb királynőként viselkedni, sokszor vagyok ingerült, a hormonjaim démontáncot járnak, de Attila megértő. „Az a szerencséd, hogy annyira szeretlek” – mondja mindig.

– Mi a legnehezebb az anyaságban?
 

– Az énközpontúságot el kell felejteni. Nem én vagyok a főszereplője az életemnek, persze csak kis időre. Nekem az első két hónap volt a mélypont. Emlékszem, ültünk Attilával a kórházi folyosón, ahol egy nagy táblára ki volt függesztve a kórházi osztályok elhelyezkedése. Néztem, néztem, és hirtelen azt mondtam a páromnak: a kettesről indultunk, mivel ott szültem, jelenleg a harmadik emeleten vagyunk. Mire innen kijutok, a négyesre kerülök. Ott volt a lelki betegek osztálya... Ám mára az életünk teljessé vált! Néha még mindig hihetetlen, hogy anya vagyok, és itt fekszik mellettem az én pici hősöm...
 

– Hogy győzöd egy csecsemő mellett a házimunkát?
 

– Mi, nők százfelé akarunk szakadni, mert mosni, főzni és takarítani kell. Pedig néha csak élvezni kéne a pillanatot. Akármennyire nehéz is, el kell nézni, hogy halmokban áll a mosatlan edény vagy porosak a bútorok. Mindig arra gondolok, hogy ezek a napok, percek már sosem jönnek vissza. 
 

– Hogyan ünnepelitek az első karácsonyotokat?
 

– Napközben meglátogatjuk a családot, de szenteste hármasban leszünk. Zéténynél nagyobb ajándék nem kell, ő a mi hétkilós karácsonyi csodánk.

Sallay Erika