A szülési szabadság a reklámképeken olyan, mint a földi paradicsom. Az ilyen reklámokat bizonyára olyan húszéves gyerekemberek tervezték, aki közelről még sose láttak kisgyereket. Mert az élet egészen más.
Kinyomom a hasam. Behúzom. Oldalra fordulok, kinyom, behúz. A hasamon két kocka, de olyanok, mint a zselatinos sütemények: remeg a tetejük. Mégis szépnek látom őket, mert „enyém sütik”. Egy öninterjú következik arról, hogyan pánikoltam be a szülés után, és kötöttem végül egy egészen jó kompromisszumot önmagammal.
Sokáig azt tartották, hogy minden a neveléstől és a családtól függ. Aki viszont nevelt már gyermeket, az tudja, hogy ez nem egészen igaz. Hiszen egyik gyerek hasonlít természetében a szüleire, a másik pedig annyira különbözik, mintha egyenesen egy másik bolygóról származna.
A tökéletes anya sose kiabál a gyerekével. A tökéletes anya órákig játszik vele, takarít, főz, mos és vasal, miközben haja belőve, dereka karcsú. Ilyennek képzeljük a tökéletes anyát. Sajnos, a legtöbb gyereknek pechje van – a sors nem ilyen tökéletes anyát adott neki.
Bármennyire hihetetlen és elképzelhetetlen, vannak kisgyerekes anyukák, akik unatkoznak. Ez derült ki két asszonyka párbeszédéből, amit természetesen kihallgattam, merthogy a zöldségesstand előtt sorakoztunk, ők is, én is, no, meg az ő fiókáik.
Kedves, kiegyensúlyozott: látszik, hogy révbe ért. Holocsy Katalin, a Komáromi Jókai Színház művésznője kicsit még örül is annak, hogy ezúttal nem a színészi hivatásáról kérdezzük, hanem a másik – talán még fontosabb – szerepéről: az anyaságról.
