A pszichológusok nevén nevezik azt a csalafinta állapotot, amikor édes összebújások és tervezgetések töltik ki az életünket. Ez az időszak a megértő beszélgetésekkel és számos trükkel előkészíti a terepet... Hogy mire? Arra, hogy végre kezdetét vegye a szaporodás – házasságlevéllel vagy a nélkül.
A „nagy és mélységes” harmónia igazából a természet átveréseihez tartozik, a szaporodási hajlandóság megerősítése érdekében. A rózsaszín ködben megfeledkezünk a barátnőkről, akik ismernek minket, és sokat (ha nem mindent!) tudnak rólunk. Nagy hibát követünk el ezzel. A tapasztalt barátnők biztosan figyelmeztetnének bennünket arra, hogy nyugaton, az ég alján már gyülekeznek a sötét, súlyos viharfelhők...
Pár évvel ezelőtt ezt még nem hitték volna el, igaz? Hiszen senki sem hallgatta olyan odafigyelőn, megértéssel a problémáit, mint a férje. Órák hosszat képesek voltak beszélgetni. Csakhogy ez az idő már elmúlt. Igaz?
A férji érdeklődés lanyhulása észrevehetetlen, lassú folyamat. Nem mintha már nem beszélgetnénk egymással – ezzel igazán ok nélkül vádolnánk a férjeket. Az őket érdeklő témákról még mindig órákig beszélgetünk. A kedvenc focicsapat, a lehetetlen politika, a választások (mindenféle), a számítógép és más elektronikai cikkek ára és bajai, az unokák történetei, a barátok ivászata stb., stb. kitöltik a délután üres óráit, és ébren tartják a „viszonyt”.
A férfi csak arra a mondatra merevedik meg elutasítóan, amelyik így kezdődik: „Meg kellene beszélnünk...” Ilyenkor felugrik, mintha fél órája volna az Orient expressz indulásáig. S ha megérzi, hogy esetleg valamely lelki problémánkat akarjuk megtárgyalni vele, azonnal olajra lép. Ha jobb nem jut eszébe, a vécébe veszi be magát. Eleinte azt hittük aggódva, hogy valamiféle alattomos betegség támadta meg, amelyen csak az árnyékszéki üldögélés segít. Ma már tudjuk, hogy a vécé csak egyike azoknak a rejtekhelyeknek, ahová visszahúzódik a lelkizés (és a problémák!) elől.
Az odafigyelő, rivalizálástól, irigykedéstől mentes beszélgetés úgy gyógyítja a lelket, mint lázas beteget az állott vizes borogatás.
Márta elmúlt éve nem volt könnyű. Az elképzelhetetlen valósággá vált: lánya az unokákkal együtt elköltözött a szülői házból. Márta ott állt a megüresedett, öreg és lelakott családi odúban, és szótlanul méregette. Nem tudta, lesz-e ereje és pénze a lakás felújítására. Szeme önkéntelenül is a párját kereste: ez lett volna a megfelelő pillanat, hogy megtanácskozzák, hogyan tovább – már ha a férj otthon lett volna. De nem volt otthon. Ha meg otthon volt, Márta nem sok hasznát vette. Vagy a vécén ült, vagy a számítógépnél (ne zavarj, dolgozom!), vagy az újságokat bújta (ne zavarj, olvasok!). Mikor Márta valami konkrét kérdést szegezett a mellének, pánikszerűen kiabálni kezdett: „Az isten áldjon meg, hát nem látod, mennyi munkám van?! Nem tudsz kicsikét békén hagyni?!” Márta végül felújíttatta a lakást, amiért egyszer dicséretet is kapott a férjétől. De csak egyszer!
Az öndicséret büdös
A kedveskedő dicséretre az embernek olyan szüksége van, mint a falat kenyérre. Azonban se Mártát, se a többi nőt (általában) nem kényeztetik el dicséretekkel a családtagjaik. Elismerés nélkül nehéz élni. Ezt bizonyítja az asszonyok öndicsérgetése. Ha egy nőt nem dicsérnek, akkor megdicséri saját magát, ami nem éppen kellemes tulajdonság. Sári erre az élő példa. Lakása ragyog, a szőnyegrojtok vigyázzban, a fazekában finomabbnál finomabb ételcsodák főnek, gyerekeit példásan neveli, hiszen géniuszok (ha éppen megbukik valamelyik, akkor meg nem értett zsenik), a férje egy cukorfalat, kutyája, macskája ennivalóan okos és jól nevelt. Ilyen messzire jut az, aki érzelmileg sivár és ingerszegény környezetben él.
Az értékelő elismerés a női barátság jellemző vonása. Az igaz barátnő őszinte és igazmondó. Ha nem dicséri meg új nadrágunkat, akkor biztosak lehetünk, hogy nem áll jól, vagy nagy a fenekünk benne. Barátnőnk csak azért nem szól, mert nem akar megsérteni bennünket.
Egy jó barátnő gyógyír a léleknek. Barátnőinket a volt osztálytársnők, a szomszédasszonyok, kolléganők, gyerekkori ismerősök közül választjuk ki. Először is: a barátnő ne legyen pletykás! Azonkívül a jó barátnő figyelmesen tud hallgatni (meghallgatja a másik gondját-baját), és ha kell, tanácsot ad. Segít a karácsonyi ajándékok kiválasztásában, segít megrendezni a születésnapi partit, tippet ad, hogyan állhatunk bosszút az utálatos főnökön, azaz általában véve segít a nehéz élethelyzetek megoldásában. Ha kell, lépésről lépésre megtervezi velünk az ellenfél (rivális kolléga) „legyilkolását”.
A barátnők közül idővel kirostálódnak a csalfák, akik titokban örülnek a kudarcainknak. Elmaradnak azok is, akik belénk fojtják a szót: „Ez mind semmi ahhoz képest, ami velem történt!” Nem jó barátnő az sem, aki bánatunkra így felel: „Kérlek szépen, én ezt hallani se akarom, nekem is van gondom elég.”
A jó barátnő ezt mondja: „Te jó ég, mi van veled, szörnyen nézel ki! Gyere, főzök egy kávét. Ne keseredj el! Nem eszik olyan forrón a kását. Majd kitalálunk valamit.”
Ki az, aki biztosan hajlandó szót váltani velünk?
- az orvosi váróban mellettünk ülő beteg,
- a kutyáját ugyanott sétáltatóember, akitől minden probléma nélkül megtudhatjuk, hogy a kis fekete pudlit tartó asszonyt miért hagyta el a férje,
- a szomszéd asztalnál ülő részeg vendég, aki kérés nélkül elmondja válása történetét.
Kivel beszélgetünk kevesebbet, mint a férjünkkel?
- az orvosunk mellett dolgozó nővérrel influenzajárvány idején,
- a számítógépes szakemberrel gépjavítás közben,
- serdülő gyerekünkkel, ha megkérdezzük, mi volt az iskolában.
