„Egyformán szeretem mindegyiket"
Vagy mégsem?
Amikor világra hozzuk a gyerekeinket, azt hisszük, mindegyiket egyformán fogjuk szeretni. Leginkább a gyerekek gondolják ezt. Aztán minden másképp alakul. Szinte mindenkinél. Az egyik gyerekre pillantva észrevesszük, hogy ugyanúgy ráncolja a szemöldökét, mint gyűlölt zselízi nagynénénk. Igyekszünk nem gondolni rá, nem hibáztatni a gyereket, hiszen nem tehet róla. Az ellenérzés azonban bennünk marad, bár a gyerekünket ezután is igyekszünk úgy szeretni, mintha nem lenne ez a hasonlóság.
Sokszor nem ilyen egyszerű a helyzet. Julcsinak két gyermeke van, egy lány és egy fiú. A kislánnyal mindig jól kijött, mert születésétől kezdve ugyanolyan nyugodt és megfontolt, mint Julcsi maga. Más a helyzet a fiával, aki mindig vad és kezelhetetlen volt. Most mind a két gyerek serdülőkorú, a lánya változó hangulatai ellenére is kedves, a fia viszont egyre jobban hasonlít széltoló apjára, akitől Julcsi évekkel ezelőtt elvált. Julcsi nem szívesen vallja be, hogy a lányát jobban szereti. De sietve hozzáteszi, hogy ha a fia nehéz helyzetbe kerülne, ugyanolyan elszántan harcolna érte, mint a lányáért, még akkor is, ha egyébként gyakran az idegein táncol.
Julcsi nincs egyedül az érzéseivel. Sok szülő tapasztalja magán ugyanezt, de nem szívesen ismeri el. Blanka is észreveszi magán, hogy sokkal szívesebben tárgyal tizenhét éves nagyfiával, aki komoly és megfontolt, mint a széllelbélelt kisebbikkel, aki ráadásul két lépéssel a föld felett jár. Ebben az esetben talán nem azt kellene mondanunk, hogy Blanka az egyiket jobban szereti, mint a másikat, hanem azt, hogy alkatilag az egyik közelebb áll hozzá, mint a másik. Az idő múlásával lehet, hogy a kicsi is megváltozik, s azzal eltűnik a különbség a két gyerek között.
Ti nem szerettek engem
Amikor az egyik gyerekünk bárányhimlős lesz, úgy érezzük, ő a mindenünk, és az életünket is odaadnánk érte. A másikkal ugyanekkor kevesebbet törődünk. Hasonló a helyzet akkor, ha kislányunk, akivel elválaszthatatlanok voltunk, tizennégy éves korára akaratos, lila hajú, zöld körmű boszorkává változik, és meglepetve tapasztaljuk magunkon, hogy sokkal szívesebben beszélgetünk a bátyjával, aki éppen most vált megfontolt felnőtté. A változáson nem sokat töprengenek a szülők, mert reakciójuk teljesen természetes.
Vannak bonyolultabb helyzetek is. Éva esete ilyen. „Két lányom van. Az idősebbik, aki nyolcéves, nehéz természetű, befelé forduló, depresszióra hajlamos gyerek. Rendkívül sok törődést igényel, kifáraszt, szorongóvá tesz. Szemben vele a kisebbik egy mindig jókedvű, eleven, nyitott, talpraesett kislány. Tudom, hogy a nagyobbik több szeretetet, odafigyelést, pátyolgatást kíván, mégis nehezen tudom kielégíteni ezt az igényét, mert leszívja az energiáimat. Sokszor vissza kell fognom magam, hogy ezt ne tegyem szóvá neki. De ő érzi, hogy ideges vagyok tőle, s ettől még rosszabb lesz a helyzet.”
Mi a normális, és mi nem az?
Ha utánanézünk, a gyerekéhez kötődő problémás viszony miatt kevés szülő fordul szakemberhez. Pedig a pszichológus azt válaszolná, hogy ezek az érzések jogosak és természetesek. „A szülő ne tegyen szemrehányást magának. Az érzés nem akarati jelenség, egyszerűen van, anélkül hogy befolyásolhatnánk. Érzelmet nem lehet elrendelni, parancsolni. Aki ehhez folyamodik, a végén ellenkező hatást ér el – a feledésre szánt érzés mélyen begyökeresedik.”
Érzelmeink ellen nem erővel kell harcolni. Jobban teszi a szülő, ha végiggondolja, milyen jellemvonások, cselekedetek váltják ki benne ezeket az érzéseket, s lehet-e rajtuk valamiképpen változtatni. A gyakorlatban ez festhet úgy, hogy a jobban kedvelt gyerekkel spontánul foglalkozunk, a problémással pedig céltudatosan kitűzünk időpontokat, amikor csak vele törődünk, őt segítjük, irányítjuk.
A „mama fia” harmincéves lesz
A gyerekek könnyebben tolerálják az egymástól különböző szülői törődést, ha kialakul az a viszonyrendszer, hogy az egyik gyerek inkább az anyjához kötődik, a másik pedig az apjához. Természetesen csak addig, amíg a szülők nem kezdik kijátszani az „ő” gyereküket a másik ellen. A gyerekek legfájóbb emlékei közé tartoznak azok, amikor például az anya dühösen odavágja az apának, hogy „persze, a te aranyoskádnak mindent szabad”. A gyerekek az ilyesmit örökre megjegyzik, erre mérget vehetünk. Sőt az is előfordul, hogy olyankor érzik mellőzve magukat, amikor erről szó sincs. Vegyük például azt az esetet, amikor két kislány közül az egyiknek sima haja van, a másiknak göndör. Az anyuka a sima hajú lányának haját megnöveszti, mert könnyű a kezelése, a loboncos hajat viszont rövidre vágatja, hogy rendben tudja tartani. A lányok erre nem gondolnak! A göndör hajúnak örökké fájni fog, hogy az édesanyja neki nem engedett hosszú hajat hordani.
Míg a fenti esetben az anya hozzáállása teljesen helyénvaló volt, vannak esetek, amikor a szülő igenis kivételez az egyik gyerekkel, és háttérbe szorítja a másikat. Ilyenkor a gyerek szemrehányása és haragja jogos. Példa erre az az eset, amikor az egyik gyerek nem tudja beteljesíteni a szülő ambícióit, szemben a testvérével, akit a sikereiért folyamatosan dicsérnek, és példaképül állítanak. Konkrétan: a fiú jól tanul, egyetemre megy, és ebben a szülők minden módon támogatják. A kislány gyengébb tanuló, ezért legfeljebb az érettségiig élvezi a szülők segítségét, sőt, csak azzal a feltétellel, hogy elmosogat, és rendbe rakja a lakást (hiszen – úgymond – különben csak csavarogna). Túloz ez a példa? Sajnos, sok olyan család van, ahol ez a gyakorlat. A fiú az abszolút győztes, mert az anyja még harmincévesen is otthon tartja, kiszolgálja, és ugyanezt várja el a fiú barátnőitől is. Akik persze messzire szaladnak, amikor felismerik a helyzetet.
Tilos mondatok
Legyél te az okosabb!
Ez az elfelejtendő mondatok királynője, az elsőszülöttek réme. Mégis hányszor kicsúszik a szülő száján! Heni még negyvenéves korában is emlékszik, hogyan kellett odaadnia az utolsó szelet nápolyit a húgának, aki magát földhöz csapkodva ordított.
Miért nem tudsz olyan lenni, mint a nővéred?
Ugyan miért? Mert minden ember más. Az egyik gyerek reakciói tetszenek a szülőnek, a másikéi nem. Ez puszta véletlen, változtatni nemigen lehet rajta. Nem szabad a gyerek szemére hányni, de még összehasonlítgatni sem szabad a testvérével. Mert ha megtesszük, örökre megromlik a viszony a két gyerek között.
Pont olyan vagy, mint az apád!
Egy: a gyerek nem tehet róla. Kettő: biztosan vannak a gyereknek olyan tulajdonságai is, amelyek az anyára ütöttek.
A testvérednek mondom, te úgysem érted
Természetesen könnyebb megtervezni a szabadságot egy olyan gyerekkel, akinek teljesíthető kívánságai vannak. De a pszichológusok óvják a szülőket attól, hogy különbséget tegyenek a gyerekek között – mind a kettővel (hárommal stb.) egyformán kell bánni.
Nem szeretlek, mert rossz vagy
Ez az a mondat, amelyet sose szabad kimondani. Főleg nem akkor, ha csak az egyiknek mondjuk. Ha kényes helyzet alakul ki, inkább konkrétan mondjuk meg, mi az, ami a gyerek viselkedésében zavar bennünket, de ne zárjuk ki a szeretetünkből, mert az rettenetes érzés.
Varga Klára
