Mióta az eszemet tudom, mindig is városban éltem. Hol lakásban, hol házban, anélkül, hogy különösebben foglalkoztatott volna az, hogy valójában miből is épült az adott lakóingatlan. Így a szalmabála-vályog kombinációval mint régi-új építészeti technológiával csak viszonylag későn találkoztam, a családalapítást követően, a férjem révén.
A vályog- és sárházakra sokan alacsony társadalmi státuszú emberek szükségmegoldásaként tekintenek. Ráadásul nemcsak ezeknek a lakóépületeknek kedvezőtlen a megítélése, de a bennük lakóknak is. Ilyen előítéletek mellett talán el tudják képzelni, milyen hatást váltott ki a környezetünkben, amikor a férjemmel vályogházba költöztünk.
A vályog helyben kitermelhető, természetes, tartós, rugalmas, erős anyag, nem bomlik, ráadásul a rovarok sem károsítják. Környezetbarát, újra felhasználható; más természetes építőanyagokkal jól kombinálható. (© VIPP 2020)
A kezdetek
A férjem egy klasszikus hajópadlós vályogházba született, majd később egy felújított sárházban nőtt fel. Ebbe a házba kerültem én is időlegesen, kezdetben egymagam, majd pár évre rá családként, hipp-hopp két kisgyerekkel. A környezetemben sokan féltettek, óvtak ettől a költözéstől. Érvek egész sorát hallgathattam végig arra vonatkozóan, hogy melyek az igazi, jól megépített ház ismérvei. Ebben a kategóriában a vályog- és sárházak labdába sem rúghattak.
Így egyáltalán nem meglepő, mennyire megdöbbent mindenki, amikor később úgy döntöttünk, saját vályogházat építünk – egy kis csavarral. De nem szaladok ennyire előre a történetben. Nem csupán várost, de országot is váltottam.
A falusi létbe való „zuhanással” kinyílt számomra egy sokkal életszerűbb, reálisabb világ, ahol elevenebb kapcsolatba kerülhettem a földdel mint az önellátás lehetőségével, illetve azzal, hogy hogyan és miként él együtt több generáció akár egy fedél alatt.
Ami a vályogház mellett szól...
A sorsunk felől aggódók előzetes felkészítése ellenére a lakóhelyváltást többnyire pozitív behatások kísérték. Télen költöztünk be, így egy pillanat alatt szembesülhettem a vályog rendkívüli hőtartó képességével. A vastag, 60 cm-es sárfalak komoly hőtartó tömeget jelentve őrizték a kályha melegét. Erre rásegített a ház optimálisan kialakított tájolása is, ami maximálisan kihasználta a téli nappálya adta lehetőséget. A nap kellemesen átmelegítette a helyiségeket a konyhától egészen a hálóig. Lényegében napkeltétől napnyugtáig fényárban úszott az egész ház. Ugyanez a nyári hónapokban pont fordítva működött. A nap ugyan magasabban járt, a túlnyúló tető és a ház elé ültetett szőlő azonban árnyékot adott, így a vastag falak nem melegedtek át, stabilan tartották a 20-22 fokot. A napi komforthoz ez nagyon sokat hozzátett.
A másik, azonnali pozitív élményem a ház megfelelően páradús levegője volt. A vályog bámulatos páraszabályozó tulajdonsága addig ismeretlen volt számomra. Szó szerint fellélegezhettünk: reggeli ébredéskor nem volt többé torokszárazság, eldugult orr. Nem kellett párásítani a kisbabánk szobájában sem.
Különböző vályogtéglák
A vályog nem allergizál, tehát nem párolog belőle semmilyen egészségkárosító kémiai vegyület: ártalmatlan kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Később utánaolvasva azt is megtudtam, hogy a vályogvakolat megköti a lakótérben keletkezett kellemetlen szagokat. Ezeket a kezdeti örömteli tapasztalatokat persze azon nyomban megosztottam a kétkedők táborával, akik legyintve megjegyezték, hogy ne legyek ennyire derűlátó. Várjak még egy kicsit, mert nemsokára úgyis megjelenik a házban kellemetlen lakótársként a penész.
...és ami ellene
Arról hallottam, hogy a vályog szereti a vizet, és azt is tudtam, hogy a rossz hőszigetelési megoldásokkal kéz a kézben járhat a penész megjelenése. A szigetelésnél a vályog esetében azonban nem a hő kint- vagy benntartása a cél, hanem a víz elleni védekezés. A vályogházak rossz megítélése alapvetően ennek köszönhető, pedig ez könnyen kiküszöbölhető szakszerű vízszigetelési megoldással. Anno a házat ebből a megfontolásból próbálták korszerűen felújítani, ami egy aljzatszigeteléssel valósult meg; a falak és a tető vízzáró szigeteléséhez azonban nem nyúltak. A nyirkosság, málladozó falak és vele a penész réme ottlétünk alatt a házban nem jelent meg. Megjelentek viszont mások.
Nincs menekvés!
Aki már járt valaha vályogházban, annak feltűnhetett, hogy a belső tér kialakítása finoman szólva sajátos. Itt konkrétan a szép sorban egymásba nyíló lakószobákra gondolok, amelyekben nem lehet „elbújni”. Transzparens benne minden és mindenki: a konfliktusok, súrlódások azonnal felszínre kerülnek. Hozzánk akkoriban előszeretettel járt mindenki, megfordult nálunk a család apraja-nagyja. Több generáció nyüzsgött körülöttünk, mindig volt indok és ok arra napközben, hogy kivegyék a szerintük jól megérdemelt részüket a családi életünkből. Ezen a ház már említett, számomra nem túl előnyös beosztása sem igazán segített, pedig a helyiségek mérete és belmagassága élhető volt, kellemesen tágas.
Csupán hajdanán az emberek nem töltöttek ennyi időt bent: a szobák inkább hálóként funkcionáltak, nem pedig pezsgő irodalmi szalonként. Akkortájt még több generáció élt és dolgozott együtt nap mint nap. Bevallom, hogy a térbeosztásból fakadó „átjáróház” kezdetben eléggé zavart még annak ellenére is, hogy ennek a felállásnak igenis volt plusz hozadéka kis családunk életében. Az egymásba nyitható szobák például komoly előnyt jelentettek akkor, amikor a kisgyerekeim elkezdtek kúszni-mászni, ugyanis egyszerűen nyomonkövethetővé váltak a házban. Főzés közben pontosan tudtam, merre járnak, ami biztonságot adott nekik is és nekem is.
Az elfogadásom vitathatatlan bizonyítékaként pedig a leendő szalmabála- és vályogházunk alaprajza szolgál. Hasonló térrendezést követünk és fogunk megvalósítani, mint eleink. Ha ezzel hozzájárulhatok ahhoz, hogy az életünkben felmerülő konfliktusokat a gyerekek egy biztonságos, nyílt és transzparens (lakó)környezetben megtanulják kezelni, akkor már megérte mindannyiunknak.
A vályogházban eltöltött közel 3 év meggyőzött bennünket arról, hogy valós az az elképzelésünk, miszerint vályogházban élni egészséges és környezetkímélő. Ezután azt kellett eldöntenünk: vagy veszünk valahol egy hasonló vályogházat a faluban és igényeink szerint lépésről lépésre felújítjuk, vagy felépítjük a saját, passzívház-szabvánnyal rendelkező vályogházunkat (ha létezik ilyesmi).
Ezt az elhatározásunkat tovább erősítette az is, hogy panellakásba kellett költöznünk, így szó szerint a bőrünkön tapasztalhattuk meg, milyen visszalépést jelentett életminőségünk szempontjából a váltás.
Vályogból panelba
A férjem és a gyerekek különösen szenvedtek tőle. A hozzászokás évekbe telt. A téli időszakban állandósult a száraz torok érzése, a megfelelő páratartalom érdekében ezért többféle eszközt kellett bevetnünk (pl. párologtató használata, teregetés). A mostanság oly divatos izoláció csodája idővel minket is elért. Ezzel azonban annyit értünk csak el, hogy a kinti kánikula percek alatt felmelegítette a lakást, és az épület nehezen tudta leadni ezt a plusz hőt. Napközben redőny használatával próbáltunk védekezni a hőség ellen. Az volt még a szerencsénk, hogy a tömbház tájolása legalább a lakószobákat megvédte a délelőtti tűző nappal szemben.
Felcsillan a remény
A fellélegzést ebből a helyzetből egy megvalósult telekvásárlás jelentette – és nem is akármilyen teleké! Pontosan azt a vályogházat sikerült megvennünk, melyben korábban a férjem felnőtt, és amelyben időlegesen már mi is éltünk pár évig családként. A házhoz ráadásul egy közel 20 áras hatalmas kert is tartozik, melyen a férjem már korábban kertészkedett: ismeri a földet, és képes kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. Hosszú távú célunk, az önfenntartó életmód megvalósítása ezáltal hirtelen elérhetővé vált. Az istenek a kezünkre játszottak, így az álmodozás helyébe hamarosan a tervezés és a konkrét megvalósítás léphetett. Ha minden jól megy, két év múlva már használatba vehetjük a saját ökoházunkat, amely élethosszig velünk formálódik majd, és akár több generáción át szolgálja a benne lakók kényelmét.
Lovász Krisztina
