Annyian keresték már. Hogyan lehet megmaradni egymás mellett évtizedekig, mikor a lángoló szerelem elmúlik, s mi is sokat változunk – sokszor egymás ellenében. Létezik-e egyáltalán jó házasság?
Jó házasság? Létezik egyáltalán ilyen manapság? Ismerőseim megdönthetetlennek hitt házastársi kapcsolata sorra megy tönkre – egymás után adják be a válópert. Én csak állok és bámulok, nem értem, mi történik. Ötéves házasság két apró gyerekkel, tizenöt éves három gyerekkel, kilencéves egy gyerekkel és a többi, és a többi. Az okok? Nem vagyok boldog... Ez a legsúlyosabb érv. Az ember ilyenkor elgondolkodik: mi lesz velem, mi lesz velünk tíz-húsz év múlva? Mi is a lakáson fogunk marakodni, és „beosztjuk“ a gyerekeket?
Valami reménysugár azért mégiscsak van. A nagyszüleim házassága szép és erős kapcsolat volt. Rajtuk kívül még két hasonlóan jó házasságot láttam: Kati néni és Pisti bácsi, valamint Marika néni és Zoli bácsi hosszú-hosszú kapcsolatát. Persze, manapság már ez se biztos. Manapság már azt is meg kell határozni, mi a jó házasság. Én azt hiszem, az a jó házasság, amelyben mindkét fél legalább hatvan százalékban elégedett. Nem boldogságról beszéltem! Elégedettségről. Ha házastársunk nem bánt, nem aláz meg mások előtt és hátunk mögött, ha megbízható, ha a mindennapi gondokat meg tudjuk vele beszélni, ha minden tőle telhetőt megtesz a gyerekeinkért, és ha nem gátolja egyéni szabadságunkat, normális határon belüli önkifejezési vágyunkat, valamint ha az ágyban sem csak magával törődik, azt hiszem, elégedettek lehetünk. Boldogság? Vajon mindenkinek jár? Én hiszem, hogy a természet úgy van megalkotva, hogy mindenkinek bőven jusson belőle.
A szerelem egy szép napon tényleg elmúlik, és habár ezzel a közhellyel mindenki tisztában van, mikor az ő életében következik be, rátör a hatalmas boldogtalanság. Úgy érzi, magányos, pedig házasságban él... Partnere unalmas fráter vagy zsörtölődő, sértődött nő. Lassan nincs kedvünk egymáshoz, nincs kedvünk a már jól ismert válaszokra. Mit lehet itt tenni? Elválunk, mert hajszoljuk a BOLDOGSÁGOT.
Nem ismerjük fel, hogy a boldogság bennünk lakozik. Lehet, hogy valaha társunkból, társunktól töltekeztünk. Fiatalabbak voltunk, vidámabbak, nem volt ennyi teher a vállunkon. Most itt az ideje valóban felnőnünk, és megtalálnunk a boldogságot a szívünk mélyén – az unalmas férjünk, vagy a házsártos feleségünk mellett. Ha nem találjuk ki, hogyan legyünk boldogok a problémáink mellett, bajban leszünk. Ne higgyük, hogy egy másik kapcsolat lesz a megoldás.
Szóval, hogy milyen volt a fentebb említett három jól sikerült házasság? Azt hiszem, elsősorban ki kell jelenteni, hogy a felek mindegyikben azonos közegből származtak (más-más intelligenciahányadossal, de azonos értékrenddel érkeztek a kapcsolatba).
A második fontos tényező, hogy mindkét fél tevékeny volt, ami azt jelenti, hogy nem kérdezgették egymástól: most mit csináljak? Ha munka volt, elvégezték, és kész. Az alapvető felállás mindhárom esetben a következő: a férjek voltak az aktívak, azaz ők intézkedtek, ők verték el a gyerekeket, ha az asszony nem bírt velük, ők szervezték a családot érintő komolyabb ügyeket (pl. ingatlan, autó stb. vétele és eladása), emellett az apróbb dolgokban besegítettek a háztartásba. A nők a háttérből irányítottak, azaz a férjek intézkedtek, de úgy, ahogy az asszony akarta. Hogy ezt hogyan érték el ezek az asszonyok? Fogalmam sincs, de az biztos, hogy mindhárman jó kedélyűek és értelmesek voltak. Férjükre büszkék. Ezek a párok mind sokat veszekedtek, de soha nem bántották meg egymást, sőt, még arra is vigyáztak, hogy ne sértsék meg a másik szüleit.
Néha arra gondolok, szüleink, nagyszüleink ideje egy másik világ volt, ránk már másféle szabályok érvényesek. Nem tudom, hol az igazság, és néha én is hajlamos vagyok azt hinni: egy „elveszett nemzedék“ tagja vagyok. Szerencsére alapvetően pozitív hozzáállásom mindig „helyre rak“: minden attól függ, hogyan akarom. Vállalom, hogy mindent megteszek a boldogságomért, vagy inkább megmaradok a tetszetősebb mártírszerepnél...
Jelige: Panni
Lehet, hogy pesszimistának tűnök, de sajnos azt kell mondanom: jó házasság nincs. Egészségügyi nővérként dolgoztam hosszú éveken át, sok nő fogadott bizalmába, mesélte el szomorú sorsát. A látszatra harmonikus kapcsolatokban, ahol a külvilág felé azt mutatják, náluk minden tökéletes – rendszerint az egyik fél boldogtalan, frusztrált, mert többet ad, mert alárendelt helyzete folytán kompromisszumokra kényszerül.
Sajnos az esetek nagy többségében a vesztes általában a nő, aki attól való félelmében, hogy elveszíti anyagi biztonságát, vagy egyszerűen fél a magányos öregségtől, szemet huny a férje hibái, esetleg félrelépései felett. Magába fojtja sérelmeit, bánatát – egészen addig, amíg belebetegszik.
Fiatalon, szinte gyermekfejjel ismertem meg a férjemet. A harmincas évei elején járt, gazdag pasi volt. Engem, a tapasztalatlan fruskát teljesen levett a lábamról. Mindent megkaptam tőle, figyelmes, kedves volt. Folyamatosan éreztem, szeretve vagyok. Talán túlságosan is sokat törődött velem, az örökös pátyolgatást terhesnek, fojtogatónak éreztem. Idővel egyre boldogtalanabb lettem. Nem tudtam, mivel töltsem ki a napjaimat. Legtöbbször vásárlással múlattam az időt, de egy idő után már ez sem okozott örömet. Furcsa érzés kerített hatalmába: mintha kialudt volna bennem a fény. Átéltem a napokat, de már nem tudtam megélni.
Hiába próbáltam beszélni a férjemmel („engedje meg”, hogy dolgozzak), ő mindig azzal érvelt, hogy neki nem fáradt, elnyűtt feleségre van szüksége, és hogy az én munkám és feladatom az, hogy szép legyek. „Irigykedjenek csak a többiek!” – mondogatta. Senki nem értett meg, hiába panaszkodtam. Még a saját édesanyám is azt vágta a fejemhez, hogy hálátlan vagyok. Hiába volt meg mindenem - évente többször is elutaztunk nyaralni -, én egyre boldogtalanabb lettem.
Pedig kislányként a szürke panellakás jellegtelen bútorai között gyakran álmodoztam gondtalan életről. Vajon milyen érzés lehet pillanatnyi felindulásból megvenni egy ruhát vagy cipőt? Teljesült a vágyam, de a sors fintoraként nem tudtam már örülni neki.
Elhatároztam, hogy tovább tanulok, de a férjem nem támogatott. Az átveszekedett esték után már nem volt kedvünk összebújni. Teljesen megromlott a kapcsolatunk. Amikor bejelentettem, hogy szeretnék elválni, egyetlen kikötése az volt, hogy a tőle kapott autót nem tarthatom meg. Ez volt a szabadságom ára, de nem bántam meg. Már tudom, a pénz, a jólét nem feltétlenül boldogít. A jó házassághoz fontosabb a lelki összhang, az, hogy hasonlóképpen gondolkozzunk, azonosak legyenek a céljaink, mert csak akkor tudunk együtt – s nem csak egymás mellett élni.
Harmincnyolc éves vagyok, és hiába próbálok optimista lenni, nem megy. Házasságom kudarcba fulladt, és szerelemről nem álmodozhatom, mert kinek kell egy nő, aki fogyatékos gyermeket nevel. Kislányom koraszülöttként látta meg a napvilágot, ráadásul a szülés közben agyvérzést szenvedett, és halmozottan sérült, szellemi fogyatékos lett. A férjem alig több mint két évig bírta velünk közös háztartásban, majd szó szerint elmenekült.
A beteg gyermek látványát, a lelki terhet nem bírta elviselni. Nem hibáztatom, csak felelőtlennek tartom. Szégyellte a kicsit, viszolygott tőle. Azóta sem tartja velünk a kapcsolatot. Anyagilag támogat ugyan minket, de mivel én nem tudok elhelyezkedni, a tartásdíjon kívül az egyedüli bevételem az ápolási pótlék. Szóval nehéz a helyzetünk. Pedig én is olyan boldog házasságról álmodoztam mindig, amilyen a szüleimé volt. Több mint negyven éve élnek együtt jóban-rosszban, nagy szeretetben.
Minden fontos döntést közösen hoztak meg, viták nélkül. Apám békésen hallgatja édesanyám hömpölygő szóáradatát, ő meg zokszó nélkül szedegeti apám után a szertehagyott ruhadarabokat és szerszámokat. Megtanulták szeretni – és elfogadni egymást. Nem akarták soha átnevelni vagy megváltoztatni a másikat. Látom rajtuk: ők nem csupán összetartoznak, de szinte már egyek. Szeretném, ha nekem is megadná a sors, hogy valaki olyan szeretettel, gyöngédséggel nézzen rám, mint amit az ő tekintetükben látok, mikor egymásra néznek.
Boldog, jó házasságban élek. Legalábbis a látszat szerint. Gyermekeink is büszkék ránk, mert a férjemmel soha nem veszekedtünk, harmóniában, békességben neveltük fel őket. Sikerült még előttük is eltitkolnunk, hogy a valóság egy kicsit más. Nagy szerelem volt a miénk, de mindenki így érez a kezdet kezdetén. Én is azt éreztem, hogy a mi szerelmünk a leglángolóbb, mi vagyunk a nagy kivételek, mert holtomiglan-holtodiglan imádni fogjuk egymást…
De sajna, nálunk is elmúlt a szerelem, és a helyébe szinte már karmikus szeretet lépett. A férjemmel hasonló a humorunk, soha nem unatkozunk egymás társaságában, és mégis…
A terhességeim alatt felszedett pluszkilók rajtam maradtak, így mostanra jelentős túlsúlyra tettem szert. Hiába próbálkoztam csodapirulákkal, koplalással, képtelen vagyok lefogyni.
A férjem pedig emiatt nem vonzódik hozzám. Őszintén megmondta, hogy nem kíván, képtelen rá. Már évek óta az ágy két szélén alszunk. Néha hiányzik az ölelése, a gyengéd érintések, a simogatás…
Ilyenkor az éj leple alatt kiosonok a konyhába, és bánatomban eszem. Másnap aztán bűntudatom van. A kolléganőim, a községbeliek, mindenki azt mondja: könnyű nekem, mert ideális a házasságom, én meg mosolygok, miközben belül üvöltök, s testem-lelkem fáj. Főleg azóta, hogy rájöttem: a férjem nem él önmegtartóztató életet. Nappal még el-elvagyok, csak ne lennének azok a hosszú éjszakák… Azt hiszem, sok „jó” házasság olyan, mint a miénk, ahol csillog a felszín, de borús, sötét a mély.
