Túléltük. Nemcsak a nyarat, hanem az első napot is az oviban. Már középsős lesz, de hogy ez a dolog az ovival folytatódni fog, az még nem volt számára teljesen világos. Vagy megfogható. 

Hiába mondogattuk a nyár vége felé, hogy jön az ovi, mindenki kezdi az új évet, az óvodások, az iskolások, és megint kézen fogva fogunk járni minden reggel. És lesz délutáni alvás is, de ezt, persze, csak óvatosan. 

Kicsik is jönnek, akiknél lehet nagyosabbnak lenni, megmutatni mi hol van, mit hogyan kell. Például kezet mosni. Nekik is lesz jelük az öltözőben. 

Ettől a nagyoskodástól a kis középsős megnyugodott. Az már valami.

Vasárnap este meggondolatlanul azt találtam mondani a fürdés előtti hisztit megelőzendő, hogy „Gyerünk! Irány a kád, holnap kelünk az oviba! Milyen jó lesz!”

Nem volt olyan jó. Már este abszolváltuk a fájdalmat, melyet a szünet utáni évkezdés képes okozni. Hiába minden, felsoroltuk, kivel fog újra találkozni, mit lehet majd játszani, újra emlegettük a hároméveseket is. Majd az unokatestvéreket, akik végigjárták az ovit, akik ugyanígy kezdik az iskolát. Elmondtuk, hogy jön majd az őszi, a téli, a tavaszi szünet, a húsvéti nyúl és majd a nyári szünet újra. Ám, hogy ez vár rá sok-sok évig, nem tette boldoggá. Csak reménykedtem, hogy nem kell újra „beszoktatni”. 

Valahogy eljött a másnap. Reggel már nem volt bömbölés, csak időhúzás. Ebből a tárgyból biztos kitűnőre vizsgázna. Annyi lehetőség van: nem akarok felkelni, fáj a hasam, segíts pisilni (azt meg hogyan?), nem ezt a ruhát akarom, a másikat, de nem tudom felvenni, ez nem jó bugyi, és még lehetne sorolni.

Végre elindulunk. Ismerős neki a helyzet, emlékszik, hol vannak a gödrök, a tappancsnyomok a járdán. Mosolyog. Odaérünk – új óvó néni – úristen, ebből baj lesz – nem, nincs sírás – szuper! Egyenesen az ő szekrénykéjéhez megy, levetkőzünk, búcsúzunk. Nincs vita.

ovi01.jpg

Telik a nap, nem jön a telefon, hogy valamit elkövetett volna. Vagy hogy mindenki ölre megy, harapdál, nyerít az oviban. Úgy látszik, a gyerekek lassan elfogadják a helyzetet.

Délután mégis van panasz. Nem aludt délután. Nem meglepő, otthon sem alszik. Minden időt ki akar használni. Játékra, futkosásra. Ez nem volna baj, de a többieket sem hagyta. Elsápadok, majd elbeszélgetünk, mondom, és gyorsan hazaslisszolunk.

Egy kicsit úgy érzi az ember, hogy ilyenkor őt és nem a gyerekét fedi meg az óvó néni. Nem szájaltam, mert tudom, hogy nem alszik el, és ha nem alszik el, akkor nehezen marad egy helyben.

– Anyu, csak tapsoltam! – vallja be otthon ártatlan szemekkel. És majdnem kicsúszik belőlem a nevetés. De muszáj erőt venni magamon, mert vége a szünetnek. Vissza a valóságba, ahol szabályok vannak, ahol másokra is figyelni kell, és főleg szót kellene fogadni.

(Pedig milyen aranyos lehetett!)

Végh Koncz Csilla

web-bannerek-hirlevel-01_1.jpg