Karácsonykor elmerülünk a Hófehérke, a Hamupipőke, A kis gyufaárus lány megható történetében – az év többi napján pedig mi magunk vagyunk a főszereplői az ehhez hasonló történeteknek. A mesék világa közelebb áll a valósághoz, mint gondolnánk.

Ki ne rajongana a mesékért?
Meseszerető nemzet vagyunk. Sokan azt tartják, magyar nyelven szólnak a legszebb mesék (vagy éppen idegen mesék is magyarul szólnak a legszebben). Karácsonykor elmerülünk a Hófehérke, a Hamupipőke, A kis gyufaárus lány megható történetében, isszuk a magyar népmesék minden szavát – az év többi napján pedig mi magunk vagyunk a főszereplői az ehhez hasonló történeteknek. A mesék világa közelebb áll a valósághoz, mint gondolnánk. 

Emlékszünk még, mekkora sikere volt Jankovics Marcell feldolgozásában a János vitéznek? A Fehérlófiának? Vagy a Magyar népmesék rajzfilmsorozatnak? Természetesen más népekre is jellemző a mesék szeretete. A német rendezők sorra rendezik a legjobb Andersen- és Grimm-meséket. Amikor moziban vetítik ezeket a filmeket, hosszú sorok állnak a jegypénztárak előtt Norvégiában, Németországban. Lelkesen várjuk karácsonykor a legújabb amerikai mesefilmet vagy kitalált, meseszerű Christmas storyt…

Hamupipőke, a hetéra
Hogyan keletkeznek a mesék? A forrásmunkák szerint a történetek időtlen idők óta a nép ajkán fogalmazódnak meg. A mítoszok, mondák és legendák keletkezése az írásbeliség előtti időkre nyúlik vissza. A régi mesék nem a gyermekeknek, hanem a felnőtteknek készültek. A középkorban hivatásos mesemondók, történetmesélők, bárdok járták az országot, és némi fizetség ellenében történetekkel szórakoztatták a hallgatóságot. Az utolsó bárdok egyikével a 19. században még Lönnrot Illés finn orvos, a Kalevala történeteinek összegyűjtője és megszerkesztője is találkozott. De nem csak Európában termettek bárdok. Megvoltak a maguk mesemondói az amerikai indiánoknak, az eszkimóknak és Ázsia népeinek is. 

Úgy tűnik, a mesélés nem csak foglalkozás volt. A bárdok beleláttak az emberi lelkekbe, telepatikus és teleportációs képességekkel is rendelkeztek. A világrészek meséi első pillantásra részleteikben különböznek ugyan, de ha jobban megfigyeljük azokat, látjuk, hogy ugyanazok az események és fordulatok ismétlődnek bennük. 

Kevesen tudják, hogy Hamupipőke története először az ókori Egyiptomban, majd Rómában jelent meg. Kutatások bizonyítják, hogy Sztrabón görög utazó és földrajzi író is hallott egy hasonló történetről az ókor és az újkor határán. Ő egy sast említ, amely elorozta Rhodopé, a szép hetéra cipellőjét, és a fáraó előtt leejtette. Az uralkodót annyira elvarázsolta a kecses lábbeli, hogy elhatározta, a föld alól is előkeríti annak viselőjét, és feleségül veszi. A történet Kínában is feltűnik a 9. században. Véletlen egybeesés volna? Valószínűbb azonban, hogy ez a széles körben ismert és közkedvelt történet még régebbi. A szép lány története, aki elbűvöli a királyfit, közszájon forgott évszázadokon keresztül, több száz variációja született. Mi manapság azt a változatot ismerjük, amikor Hamupipőke hintója, szép ruhája és cipője három szem dióból varázsolódik elő. 

mese01.jpg

Piroska vagy Hamupipőke?
Minél több mesét olvasunk, annál inkább az az érzésünk, hogy ezek a történetek a mi életünket szimbolizálják. Archetípusos, alapvető igazságokat közzétevő mesék, ok-okozatos történetek, amelyekben a rossz megbűnhődik, a jó pedig elnyeri jutalmát. Erre azonban csak felnőtt fejjel figyelünk fel. Gyerekként együtt sírunk Hamupipőkével, amikor a gonosz mostoha a hamuba szórja a lencsét, és együtt rettegünk Piroskával, amikor az erdőben fogát vicsorítja rá a farkas. A mesék mélyebben rejlő síkjait csak akkor fedezzük fel, amikor tizedszer, századszor olvassuk fel azokat a gyerekeinknek… A mi életünk is meghatározott sémák szerint zajlik. A mintákat a családunkból vesszük, és nemegyszer azokból a mesékből, amelyeket gyerekkorunkban olvastunk.

Az is sokat elárul rólunk, hogy milyen meséket kedvelünk. A mesehősök a mitológiák hőseinek emberiesebb formái. A nők egy része a szorgalmas Hamupipőkével azonosul, másik részük a naiv Hófehérkével. A pszichológusok gyakran megkérdezik a betegeiktől, hogy melyik mesét szeretik legjobban, melyik mesehőst vagy mitológiai alakot tartják példaképüknek. 

Érdekes megfigyelni, hogy a mai fiatal felnőttek közül milyen kevesen ismerik a hagyományos meséket, a Grimm fivérek, Andersen, Benedek Elek meséit vagy Illyés Gyula gyűjtésében a magyar népmeséket. Ők már a tévében látott esti meséken és mesefilmeken nőttek fel. 

web-bannerek-hirlevel-02_1.jpg

Pedig a régi mesék milyen életszerű történetek! Vegyük például a Piroska és a farkas című mesét. Megjelenik benne az Áldozat, a Naiva, a Felszabadító, a Gonosz. Miért küldi az édesanya a farkasokkal teli erdőbe Piroskát? Miért nem figyelmezteti, hogy „ha meglátod a farkast, szaladj, ahogy a lábad bírja”? Miért beszél Piroska a farkassal olyan hangon, mintha a barátja volna? Miért tesz úgy Piroska, mintha nem ismerné fel, hogy a farkas gonosz? Miért lesz végül a furfangos és erős farkasból áldozat? 

Mai nyelvre lefordítva így mondhatnánk el a történetet: Az édesanya elengedi a diszkóba a kislányát, mert nem akarja tudomásul venni, hogy ott a fiatalok kábítószereznek, és megerőszakolják a lányokat. A fiatal lány flörtöl a fiúkkal, ezért nem csoda, ha végül áldozatul esik nekik. Végül azonban észrevesz egy erős fiút, aki védelmébe veszi, és megverekszik az erőszakoskodókkal.

Perrault Piroska és a farkasa a mese kevésbé véres változata. Nála a farkas egyszerűen bekapja a nagymamát és Piroskát is – és vége a mesének. Szó sincs jólelkű vadászról, a farkas hasának felvágásáról. Az életben is rengeteg Piroska-történet van, amikor a nők a férjhez menés reményében kikezdenek a farkassal, hozzámennek, aztán túljárnak az eszén, végül otthagyják felvágott hassal, és ellibegnek a vadász oldalán.

A szorgos és okos Hamupipőkék sok hányattatás után elnyerik a herceg szerelmét, feleségül mennek hozzá, beköltöznek a palotába, és boldogan élnek… Már amennyire. Hiszen cifra börtönbe vannak zárva, gúzsba köti őket az etikett, nem is szólva a sok irigy, gonosz, féltékeny udvarhölgyről, akik gyűlölik őket, mert elorozták előlük a herceget. Nem ugyanaz a történet ez, ami Károly walesi herceg szerencsétlen feleségével, Dianával megesett?

A kis hableány szindróma
Andersen meséje az egyik legkegyetlenebb történet a mesék világában. Nem a néhány vízbe fúlt tengerész miatt, hanem a kis hableány szívszorító pokoljárása miatt. Ő szeret, és mindent, a legvégén az életét is feláldozza a királyfiért – cserébe a semmiért. Lemond a vidám rokonságról, a halhatatlanságról, vállalja az örök fájdalmat, végül azonban a királyfi – ígéretét megszegve – hátat fordít neki, és boldogan él egy másik nővel. Hány mai lánynak ez a sorsa!

Bölcsességek tárháza
A mesék valójában útmutatóul szolgálnak az élethez! A legszebben ezt az egyik Grimm fivér fogalmazta meg: „A mesék mint őrzőangyalok kísérnek bennünket egy életen át, miután elhagytuk a szülői házat, és elindulunk az élet sűrűjébe… Éltetnek és táplálnak minket, mint az anyatej, amely finom és selymes, édes, mint a méz, és véd az élet hazugságaival szemben.” A mese a bölcsességek tárháza, amelyet őseink hagytak ránk örökül, hogy útba igazítsanak bennünket, amikor életünk fordulópontjaihoz érkezünk. A mese azt tanítja, és történeteivel igazolja, hogy a jóság jutalmat, a gonoszság pedig büntetést érdemel.

Sajnos, az emberi élet rövid, isten malmai pedig nagyon lassan őrölnek, úgyhogy ritkán érjük meg, hogy igazságot szolgáltassanak nekünk. De a mesében minden lehetséges… Amikor kicsik vagyunk, bátran szembeszállunk a boszorkánnyal és a gonosz sárkánnyal, de amikor megnövünk, gyakran a szolgálatukba állunk. Talán elfelejtjük, amit a mesékben olvastunk. Vagy talán nem is olvastunk meséket?

Ezért olvassunk. A gyerekeinknek és magunknak is.

Varga Klára

web-bannerek-hirlevel-01_6.jpg