Ilyenkor tavasztájt színes utakról álmodom. Katalógusokat böngészek, s közben eszembe jutnak az eddigi kirándulások. Kezdő újságíró koromban a szakma egy nagy öregje megkérdezte tőlem, hogy mik a terveim. Utazni szeretnék, Indiába készülök, válaszoltam. Nagyjából olyan könnyedén, mintha csak arról lett volna szó, hogy felülök a buszra, és irány Somorja. Most is emlékszem elnéző mosolyára, hiszen akkoriban még szocialista ketrecben éltünk.
Viszont észbontó naivitásomban én tényleg hittem abban, hogy csak némi pénz kell ahhoz az Indiához. Lett is Indiából Nagymagyar, Ipolynyék, Deregnyő, Nagykürtös, Ímely, és még sorolhatnám a helyeket, ahova újságíróként eljutottam. Persze India nem volt közöttük, de nem is sajnáltam, mert nagy felfedezések bűvkörében éltem: rájöttem, hogy rengeteg érdekes hely van a mi világunkban is. Igaz, nincs sok látványosságnak számító építmény, viszont itt is emberek élnek, s nincs a világon náluk érdekesebb.
Azóta már távolibb vidékeken is jártam. A templomok, múzeumok, kolosszeumok – bár a maguk módján mind csodálatos – összefolynak, az emberekre, a történeteikre viszont tisztán emlékszem. Nyári zápor Aix en Provence-ben. Egy kapualjba húzódva bámulom a siető embereket, az öltözetüket, gondolkodom, ki mivel foglalkozhat, hova igyekezhet. Mindenki más, a nők vállán stóla, de mindegyik másképp, a maga módján viseli…
Itt a divat nem öncél, hanem kifejezési eszköz. Dubrovnik főterén a szerbek ellen vívott csaták halottainak emlékszobája. A mundéron mintha csak tegnap száradt volna meg a vér, a falon sok-sok férfi képe, alattuk a név és az élet két végső dátuma. A szemem megakad egy rendkívül vonzó arcon. Odamegyek, s döbbenten látom, hogy egy távoli ikertestvérem. Ugyanakkor született, amikor én, s meghalt fiatalon. Hősiesen, de ez kit vigasztal…
Bracs szigete. Fiatal, zselézett hajú márványfaragó bájos szobrocskákat, nehezékeket készít és árul, márkás farmerja egyik szárában műláb. Az igazit gyerekként elvesztette, ugyanabban a délszláv háborúban, tőlünk egy kőhajításnyira. Idegenvezetők. Az egyik mindenhol eltéved, és hatalmas emeletes buszunkat benavigálja egy szűk sikátorba.
Mire kiérünk, a sofőr a feje búbjától a kisujjáig csurom víz, a sikátor végénél pedig ott vár ránk az utca apraja-nagyja. Gondolom, többórás beszédtémát szolgáltatott nekik a beszorult busz. Zdenko kifogyhatatlan sztorijai. Állítólag Julius Caesar azért viselt babérkoszorút, mert akkor már szerelmes volt Kleopátrába, de mivel koponyáján kevés volt a haj, oldalról vetett át belőle, s hogy a szellő vissza ne fújja, leszorította a babérkoszorúval (azt hiszem, manapság is elkelne néhány babérkoszorú).
Gábor idegenvezető csendes megjegyzése Bolond Lajos bajor királyról: talán nem is volt bolond, csak szeretethiányban szenvedett. S maga Lajos egy szomorú, tragikus ember, egy mesevilágba menekülő örök gyermek, akit nem szeretett az anyja. A többi csak kulissza…
Minden út emberekről szól. És színekről. Estefelé a tehenek Milka-színbe hajlanak az Alpokban. A bárányok mint nagy, gömbölyű mészkősziklák bújtak egymáshoz, s a zöld selymes füvön, ahol senki sem járt, végigsétált egy fekete macska…
Egy szó mint száz: utazzunk, mert amit átélünk, lassan az lesz a legelevenebb értékünk ebben a mindent elértéktelenítő világban.
