A természet örök

Vidám színielőadást láttam nemrég. A szemközti ház tetején tavaszi galambok gyülekeztek-tollászkodtak nagy izgalomban, jöttek-mentek, fölszálltak, leszálltak, apróztak jobbra, balra. Egy ideig eltartott a sétaparádé, azután huss, elszálltak, de ott maradt három fényes tollú példány. Egy közönyösen szemlélődő és két izgatott sertepertélő.

Ekkor kezdődött csak az igazi előadás! A két udvarló nyugtalanul jött-ment az unott kiasasszony körül.

Az egyik maga körül forgott, búgó, kerregő hangot hallatott, a másik kihúzta a nyakát, perdült egyet, a kisasszonyra pillantott, a másik fiatalember felé csapott a csőrével. Az szembeszegült, térült-fordult, a riválisa felé indult, kitárta a szárnyát, majd újra parádézott egyet a hölgy előtt. Percekig tartott a vicces bemutató, aztán a kisasszony megunta, kitárta fehér szárnyait és ellibbent. A két udvarló hoppon maradt. Érdekes volt, és egyszersmind megható. Pontosan olyanok voltak, mint mi kicsiben.

Tavaszodik. Ezt érzi a föld, a belőle fakadó növények és állatok. A feketerigók sebesen szaladgálnak a bokrok alatt, fürge szemük észrevesz minden bogarat, és ha ember megy el mellettük, rávillan a tekintetük. A balkonon kipattannak a vadszőlő rügyei, kibújnak az árnyliliom első halványzöld hajtásai. A ház előtt álló szomorúfűz vékony ágairól lemállik a szürkeség, sárgára, zöldre vált. (Ez az első biztos jele a tavasznak.)

Világos, napsütéses reggeleken a határban megcsillan a napfény a szántás selymes fényű barázdáin, ismerős földszag száll fel a fekete hantok közül.

Délutánonként már átmelegszik a sarjadó gyepszőnyeg a közeli erdő vidám tisztásán. A rügyező fák napfoltos lábainál megjelennek az első hírnökök. Nyílik a zsenge szellőrózsa, a sárga tyúktaréj, a salátaboglárka, vidám lila színével jelentkezik a fürtös gyöngyike, az árvacsalán, fehéren virít a medvehagyma, vékony zöld lándzsáit kidugja a gyöngyvirág. Nedves alkonyatokon bódító, karcos vadvirág-illatorgia szédít. Megállíthatatlan életerő tölt el mindent – a természettől elrugaszkodott embert is.

Ilyenkor vágyunk futni, futni a tavaszi szélben, kristályos patakok csobogását hallgatni, friss vizekben megmeríteni arcunkat, zsenge zöld salátákat enni, nagyokat lélegezni és kitenni arcunkat a nyers illatú, üde áramlatoknak. Mert a természet törvényei alól (szerencsére) mi sem vonhatjuk ki magunkat. Ilyenkor tör ránk a takarítási vágy, mindent kimosunk, lemosunk, átmosunk, a régi kacatokat kidobjuk, a port letöröljük, az ablakot kifényesítjük, a padlót feltöröljük. Lezuhanyozzuk és visszavágjuk a virágokat, friss földbe ültetjük, a vázákba virágzó gallyakat helyezünk. Este friss párnákba fekszünk, és hajnalban a trillázó rigókat hallgatjuk.

Hogy mégis mi a legjobb a tavaszban? Az, hogy biztos: a tél után mindig megérkezik, és nemcsak most, hanem jövőre is, azután is, a világ végezetéig.