Mi, nők kegyetlen riválisai vagyunk egymásnak! Értelmetlen harcot vívunk azért, hogy kinek szebb a melle, kinek sármosabb a férje, vagy ragyogóbb az otthona…
Ha ötnél több barátnő ül le egyszerre beszélgetni, olyan érzésünk támad, mintha újra középiskolások lennénk. Főként, ha a szex a téma. A helyiség megtelik szexistennőkkel, akik párjuk minden kívánságát teljesítik, s közben ilyen kérkedő mondatok hangzanak el: „Ha kezelésbe veszem, a végén már nem is tudja, fiú-e vagy lány.” Vagy olyanok, amelyek a hölgyek vérmességét szellőztetik: „Egy numera alatt öt orgazmusom volt, és képzeljétek, öt órán keresztül bírtuk az iramot”.
Az ilyen fellépések alkalmával istenien szórakozhatunk, ha egyszer csak próbaképpen bedobjuk: Az utóbbi időben úgy kell a szex, mint a hátamra a púp!
És láss csodát: az összes szexistennő bólogatni kezd… Igen, mostanság ők is valahogy fáradtabbak, s örülnek, ha hetente egyszer van kedvük hozzá. Olyan ez, mint a varázslat. Megmutatjuk a saját gyengeségünket, és rögtön mindenki kiadja a magáét… De azért jó lenne tudni, hogy egyes nők miért akarják túlszárnyalni a másikat. Miért hecceljük egymást folyton azzal, milyen tökéletes az otthonunk, hogy az ágyban maga a Superman vár ránk (aki mellesleg szabadidejében Turgenyevet olvas), s mindezek tetejébe a gyermekeink zsenik – ja, és hogy az utcán tucatnyi férfi ostromol bennünket házassági ajánlatokkal? A barátnőnk előtt, persze, őszinték vagyunk, és segítjük a másikat. De az idegen nők gyanús lénynek számítanak, akiket szemmel kell tartani, és akiknek be kell tartani. Akiket vetélkedéssel, rivalizálással le kell törölni a színről.
Fegyverbe!
Az összetartás sosem volt a női nem erőssége. Képesek vagyunk kikaparni egymás szemét, főleg, ha pasi van a dologban… „Kifelé bizalmas barátnő: csupa mosoly, csupa báj. Közben folyton azt figyeli, ki a jobb nő?! Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken… És szörnyűség, ha nem én vagyok” – írja a német író és újságíró, Ulla Rhan Fuck &Go című könyvében. Ha a másik nőnek szebb melle, ragyogóbb haja van, már régen rossz…
Ez valahol persze érthető viselkedés. Dühíthet bennünket, és berzenkedhetünk, de évszázadok óta éppen a külső az, ami szerint a nőket megítélik. Sokáig a sorsunk is ettől függött! A lányok sokáig nem tanulhattak, nem képezhették magukat magasabb iskolákban, saját jogon pénzt nem kereshettek, még az örökségből is csak módjával részesültek, vagy egyáltalán nem. Az egyetlen kitörési lehetőség az volt számukra, ha jól mentek férjhez. Az a nő, aki jó partit csinált, további életében nagyságos asszonyként élhetett, aki pedig nem, annak felkopott az álla. Ki akart volna templom egere lenni? Nem véletlen, hogy a régi lányok nem a szegény istállófiúról, hanem fehér lovon érkező hercegről szőtték ragyogó álmaikat.
És az okos nő – bimbózó vadkapitalizmusunk kellős közepén – ismét csak gazdag férfira vadászik, olyanra, aki egész további életében „bebiztosítja” őt. Mert ha megcsípünk egy sikeres és gazdag férfit, végre leszünk Valakik. A név és a rang mellé kacsalábon forgó kastélyt meg autót kapunk. És puha kacsóinkkal szórjuk majd a pénzt.
És hogy mivel biztosíthatjuk be nagylelkű kandúrunk figyelmét? Hát csak azzal, hogy maximálisan vonzóak, szexisek és attraktívak vagyunk – és maradunk. Hiszen miről is álmodik minden sikeres nagymenő? A szexi cicáról, aki maradéktalanul teljesíti erotikus vágyait és fantáziáit. Persze, persze, fontos a szimpátia, a lelki összhang és a közös érdeklődési kör is, de a férfi számára mindez csak másodrendű. És különben is, ha a nő nem ugrik elsőre, a pasi nem töri össze magát érte. Ezért törjük össze magunkat mi, nők – és törjük össze alkalmanként egymást.
Ilyen egyszerű sor a pasikkal (legalább is ezt gondoljuk mi)… Ezért kell gyönyörűnek és fantasztikusnak lenni, gyönyörűbbnek, fantasztikusabbnak, mint a többi nőnek. Az utóbbi időben a hódítási palettán újabb elem is feltűnt. A jó nőnek már olcsó vampnak is kell lennie, aki megvárásra orgazmusos tűzijátékot produkál. A nők szexuális hencegésén látni, hova jutott az emancipáció, hiszen az ilyesmi azelőtt a férfiak kiváltsága volt. Ulla Rhan ezt a jelenséget „erotikus hadiüzemnek” nevezi. „Míg a trubadúrok idejében a férfiak számára elegendő vágykeltőnek bizonyult egy elszabadult harisnyakötő, egy szűzies pillantás vagy egy zsebkendő, melyet a hölgy a földre ejtett, addig manapság a farmer csak a csípőig érhet, hogy üléskor ne csak a tanga fele, hanem a tetkó is jól látsszék” – írja Rhan, majd folytatja. „Átlagos nők, azon való igyekezetükben, hogy szupersztárnak hassanak, és első osztályú férfit fogjanak, nem restek olyan cuccokat magukra húzni, amelyek a legrégibb mesterség munkaruháival is felveszik a versenyt.”
Hány olyan lánnyal és nővel találkozunk naponta, akiknek a kivágása köldökig ér, miniszoknyájuk – nincs is, egyszóval „hivatásosnak” hatnak, olyan macának, aki azon töri a fejét, hogyan tudna még nagyobb figyelmet magára vonni.
Megfélemlíteni, ártalmatlanná tenni
De itt nem csak a férjfogásról van szó. A női vetélkedés minden fronton jelen van. Vállalja valaki nyilvánosan, hogy nem boldogul a háztartással és mellette a munkájával? Hány sikeres nő vallja be, hogy nem tud minden fronton teljesíteni? Hogy a gyerekei rosszak, mint az istennyila, és hogy az egész robot már az agyára megy? Nem. „A nők egymás előtt gyakran fényezik magukat, hogy ezzel elrettentsék a másikat” – magyarázza a pszichológus. „Így növelik az önbizalmukat, és azt üzenik a másik nőnek: nézd csak, én milyen jó vagyok! Jobb, mint te. Ha a másik nőnek nincs elég önbizalma, az ilyesfajta önreprezentáció igencsak elbizonytalaníthatja.”
A nőstény óvja-vigyázza a meghódított területet
Hiszen ha már meg is van neki a hím, bármikor megjelenhet egy másik nőstény, aki elcsalja, ellopja a nehezen becserkészett zsákmányt… A nők közti rivalizálás valamikor az ókorban alakulhatott ki, mikor törvénybe foglalták a monogámiát.
Az őskorban a nőknek együtt kellett működniük: összetartottak, míg a férfiak vadásztak valahol. És mikor hazaértek, a zsákmányból az egész horda jóllakott. „A nők közt már ekkor is volt rivalizálás, valamelyik mindig „bepróbálkozott”, hogy a kiszemelt férfi mindig vele töltse az éjszakát, de ez nem volt számottevő” – véli a pszichológus. Csak a monogámiában tört ki a háború. Mert csak a feleségnek volt mindenre joga… A győztes mindent visz.
Az irigység nagy szerepet játszik életünkben
Mindannyian boldogságra, gazdagságra és elégedettségre vágyunk. Ezért sajnos még a legjobb barátnő is bemószerolja a pasinkat… Vagy beadja nekünk, hogy a válás olyan parádésan jó dolog, mint például Disneylandbe kirándulni. „Sok nő rosszul érzi magát a válás után. Nem tudnak partnert találni, gazdaságilag sem állnak túl jól, így aztán a barátnőjüknek is hasonló jókat kívánnak. Annak örülnének, ha mi is elválnánk” – állítja a pszichológus. Gusztustalan, de annál gyakoribb jelenség.
Ellesni, utánozni
A versengés azonban hasznos is lehet számunkra. A tökéletességre való törekvés – ha nem esünk túlzásokba – belső motorként is működhet. Dolgozhatunk többet magunkon, törődhetünk többet a külsőnkkel, szóval folyamatosan azon igyekezhetünk, hogy a piaci értékünket növeljük. Ami azonban a külsőt illeti, nem kéne magunkat a többiekhez hasonlítgatnunk. Akkor tesszük a legjobban, ha önmagunk legjobb kiadása akarunk lenni. Ami pedig az egyéb dolgokat illeti, a többi nőtől is sokat tanulhatunk. El kell kezdeni nem ellenségként, hanem egyfajta inspirációként tekinteni rájuk... Pat Hudson pszichológus Problémák, amelyeken a nők osztoznak című könyvében leírja, hogy sok olyan páciense van, akiket a környezetükben lévő sikeres nők törtek össze. Panaszkodnak, hogy egyszerűen nem tudnak olyanok lenni, mint az, akit csodálnak: a barátnőjük, a férjük szeretője, a nővérük vagy a főnökük.
A pszichológus elsőként arra mutat rá, hogy a csodálat tárgya sem tökéletes. Kliensének azt tanácsolja, hogy figyelje példaképe viselkedését. Állítja, hogy olyan viselkedési módokról van szó, melyeket bárki képes utánozni. „Figyeljék azokat a nőket, akik úgy csinálnak valamit, ahogy mi is szeretnénk, de valamiért nem megy. Nem azért van, mert ügyesebbek, mint mi, csak éppen megtanultak bizonyos helyzetekben viselkedni. Figyeljék őket, vagy egyszerűen csak kérdezzék meg őket, hogyan csinálják” – tanácsolja Hudson.
Mindannyiunknak más a természete. Van, aki könnyelmű, van, aki társasági lény, és van, aki méregzsák. De a külvilág felé olyannak mutathatjuk magunkat, amilyenek LENNI szeretnénk. Ez megtanulható.
És ha megtanulunk a többi nőre nem ellenségként, hanem szövetségesként tekinteni, rögtön jobban fogjuk érezni magunkat.
Varga Klára
