Margaréta. Így hívnak ‒ de még a nevemet sem tudja megjegyezni senki. Pedig nem nehéz, olyan, mint a mezei virág, amely bárhol utat tör magának. Ilyen vagyok én is, mindig azért küzdök, hogy végre észrevegyenek, hogy végre meglássanak. Ez történt azon az estén is…
Sok éve történt. Abban sem vagyok biztos, hogy valóság volt-e. Olyan nehéz visszaemlékezni. Próbálkozom, de azt hiszem, annyira el akartam felejteni, hogy az agyam végül tényleg kitörölte. A terapeutám is ezt mondja: „Kitörölte, Gréta, nem feldolgozta.” Talán így a legjobb ‒ bizonygatom magamnak, majd észre sem veszem, és felállok a székre, hogy elérjem a ruhásszekrény legfelső polcát, ahol némi tapogatódzás után megtalálom azt a bizonyos füzetet. A füzetet, melybe sok éve elrejtettem az emlékeimet.
2010 nyara
Tizennyolc éves vagyok. Fiatal és szép. Csábító a férfiak szemében. Persze, hogy az vagyok ilyen hosszú lábbal, formás fenékkel és kerek mellel. Olyan vagyok, akár a csajok a kifutón, de belőlem nem lesz modell, nem fogok divatmagazinok címlapjain szerepelni. Én csak egy szerencsétlen pultoslány leszek, akinek még a jattját is elveszi a mihaszna főnöke. Egyszóval olyan leszek, mint az anyám. Bele fogok rokkanni a sok munkába, és a szereteten kívül semmi mást nem tudok majd adni a kislányomnak, aki amúgy is véletlenül fogant egy zűrös éjszakán. De nem akarok az anyámra hasonlítani. Nem akarom elveszteni a jobb életbe vetett hitemet.
A parti
– Na, Gréti, készen állsz a mai estére? – kérdezi Kriszta, a legjobb barátnőm, akinek kicsivel szegényesebb testi, de annál több anyagi megelégedésben volt része, mint nekem. Egy ilyen barátban az a jó, hogy nemcsak elrángat magával minden buliba, de még a ruháit is kölcsönadja hozzá. Nagyjából egy méretünk van, bár ő alacsonyabb és picit húsosabb nálam, míg én magasabb és vékonyabb vagyok. Együtt kimerítjük a dögös csajok fogalmát. A vörös és fekete – mint a Stendhal-regény.
Rajta, találjátok csak ki, melyikünk a vörös! Régebben ki nem álhattam, örökké rókának csúfoltak miatta. Azóta viszont rájöttem, hogy ez a dús, enyhén hullámos hajkorona egyenes út a férfiak szívébe. Arról nem is beszélve, hogy a zöld szememtől igazi egzotikus szépségnek számítok, mint egy hófehér bőrű hercegnő.
– Igen – válaszolok széles mosollyal, miközben még egyszer végignézek magamon a tükörben. Tökéletes az outfit. Egy szexi farmer miniszoknya, egy mély kivágású, fehér top, egy pár fehér platformos szandál és egy cuki kistáska. Tisztára, mint Julia Roberts a Micsoda nőben. Csak remélni merem, hogy ma este engem is megtalál valami milliárdos pasi szerelme.
A parti színhelyére csak nehezen lehet bejutni. Így a nem túl látványos belépőnk után rögtön a pulthoz megyünk, hátha az egyik bárszéken ülve kiszemel minket magának egy fiú.
Mindketten gin-tonikot rendelünk, és nem is kell sokáig várni, máris mellettünk terem egy igencsak elegáns és jóképű férfi. Az arca alapján nem több harmincévesnél, de így is jóval idősebb nálam. Olyan mélybarna szemei vannak, hogy szinte feketének látszanak. Tudom, mit kell tennem, szépen és csábítóan mosolygok, hogy levehessem a lábáról. A fickó elvigyorodik. Nyert ügyem van.
– A hölgyek a vendégeim – szólal meg olyan akcentussal, amit nem tudok hová tenni. Nem helyi, az biztos. Alig beszéli a nyelvet, de a hangja hallatán megborzongok. Kriszta valami olyasmit suttog a fülembe, hogy megkeresi a barátját – legalábbis ma estére –, majd magamra hagy a titokzatos férfival.
A vadász
Én vagyok a vadász, ő a préda! – ez a mottóm az ilyen estéken. Igyekszem mindig kiválasztani a lehető legsármosabb, vastagnak tűnő pénztárcával rendelkező pasast. Mielőtt bárki rosszat feltételezne, még szűz vagyok. Nem akarok anyám hibájába esni, és fiatalon gyereket szülni valami idegennek. Egyszerűen csak szórakozom kicsit, leitatom a férfiakat, míg én ugyanazt az egy gin-tonikot kortyolgatom egész este, s mikor már részegek, kikönyörgök tőlük egy kis pénzt.
Általában azt mondom nekik, hogy taxira kell, mert messze lakom, de igazából ebből finanszírozom a buszjegyeimet és a kajámat a suliban. Nagyjából ötven eurótól fosztom így meg őket, ami nekik igazán nem sok pénzt, nekem viszont egy kész vagyon. Kriszta azt hiszi, hogy az ágyukban végződnek az estéim, de én nem vagyok olyan lány. Még akkor sem, ha időnként valóban úgy viselkedem.
– Régóta élsz itt? – kérdezem Saidot, aki – mint kiderült – valójában Dubajból származik, és üzleti ügyben költözött ide.
– Már majdnem három éve. Szépek a magyar lányok – válaszol, miközben rám kacsint. Hiába próbálom megjátszani a laza csajt, vele nem megy. A pillantása szinte lyukat éget a lelkembe. Ő más, mint akikkel eddig megismerkedtem. A pimasz félmosolyától a szívem egyfolytában kihagy egy ütemet. Ha így folytatom, még a végén szívrohamot kapok.
– Nem akarsz táncolni? – kérdezem egy hirtelen ötlettől vezérelve. Meg akarom szakítani a beszélgetést, mielőtt még a „szép magyar lány” belefészkeli magát a szexi arab férfi ölébe.
– Hogyne – válaszol egy újabb félmosollyal az arcán, majd kezét nyújtva felsegít a bárszékről. Ahogy a lábam eléri földet, hirtelen megbillen a világ. Ha Said nem tartana olyan stabilan, talán a földre esnék. Valószínűleg túl hirtelen álltam fel, és megszédültem. Ez lehet a magyarázat, elvégre egyetlen pohárkától még véletlenül sem lehetek részeg.
– Jól vagy? – kérdezi tőlem aggodalmasan, mire én csak legyintek.
– Á, csak megszédültem egy pillanatra, semmiség.
Elmosolyodik, és maga után kezd húzni, egyenesen a táncoló tömegbe. Tökéletes összhangban mozgunk, olyan, mintha a kirakós egy darabkája végre a megfelelő helyre került volna. Egészen addig, amíg a mozgásom szaggatottá nem kezd válni.
Egyre nehezebben emelem a lábaim, a gondolataim összefolynak. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem. Végül már alig látok. Agyam sűrű ködfoszlányain keresztül halványan érzékelem, hogy Said kérdez tőlem valamit. Talán hogy minden rendben van-e, vagy kísérjen-e ki a levegőre. Nem tudom, mit válaszolok ezekre a kérdésekre, de azt igen, hogy egy perccel később már kint is vagyunk.
Belenéz a szemembe, és abban a pillanatban rájövök még valamire. Ebben a történetben nem én vagyok a vadász. Én a préda vagyok.
A préda
A szemhéjam szinte ólomsúlyú. Az arcom, bár egy párnán fekszem, valami nedvességhez tapad, talán a nyálamhoz. Nem tudom, hogyan végződött az előző este. Csak arra emlékszem, hogy nem éreztem jól magam, és Said kivitt a friss levegőre, hogy jobban legyek. Igen. Ez történt. Biztosan olyan rosszul lettem, hogy elájultam, és neki kellett hazahoznia. Csakis ez lehet a magyarázat.
Óvatosan felülök az ágyamban. Az első dolog, ami átverekszi magát a még mindig kába gondolataimon, hogy a szoba, amelyben vagyok, egyáltalán nem ismerős. Mi folyik itt?
– Ó, végre felébredtél – mormogja egy ismerősen csengő, csúfondáros hang az ágy mellől.
Oldalra fordulok. Said arca ugyanolyan csábítónak tűnik, mint előző este, de fekete szemeibe nézve most először nem a vonzódás, hanem a félelem kezd utat törni a bennem.
– Mit keresek itt? Hol vagyok? Te hoztál ide? Mi ez a hely? Mit tettél velem? – darálom egymás után a kérdéseket.
– Hohó! Lassíts, bogárka! Egyszerre csak egy kérdés! Nem sietünk sehová.
Az, hogy „nem sietünk sehová”, csak megerősíti a gyanúmat, hogy oltári nagy bajban vagyok. Érzem, ahogy a könnyek elöntik a szememet. El akarom őket tüntetni, mielőtt észrevenné, de már késő. Ő maga törli le az ujjával.
– Mit tettél velem? – suttogom erőtlenül.
– Bogárka, bogárka – csámcsog a néven, amit saját maga ragasztott rám –, mit nem tettem?! Nagyon jól éreztem magam veled tegnap este. Olyan kis odaadó voltál. Bár, bevallom, megleptél. Nem számítottam rá, hogy érintetlen vagy.
Szavai olyan mély sebet vájnak belém, mintha ezer késsel szúrnának. Csak ekkor tudatosítom, hogy deréktól lefelé teljesen csupasz vagyok. Látja az arcomon a felismerést és az elszörnyedést. Látja, ahogyan az álmaim egy jobb életre ezer darabra törnek, és ő csak mosolyog. Gúnyosan. Hidegen.
A lelkemet nem adom
Tudom, hogy mindez nem az én hibám, mégis óvatosabbnak kellett volna lennem. Nem lett volna szabad játszanom a tűzzel, de most már hiába. Egy hét. Egy teljes hetet töltök a pokol mélységes bugyraiban, miközben kegyelemért könyörgök. Megvernek, megaláznak, használnak.
Said elmeséli, hogyan kevert drogot az italomba, elmeséli, hány lánnyal tette már meg ugyanezt. Úgy érzem, nincs menekvés. A fejemben visszhangoznak a megtört lányok sikolyai. Bogárka – minél többször hallom ezt a nevet a szájából, annál ocsmányabban hangzik. Pontosan tudom, miért hív így. Az ő szemében nem vagyok több egy bogárnál, amit el lehet taposni.
Túl kell élnem. Bármit is tesz velem ez az ember, ragaszkodnom kell az élethez. A testem az övé lehet, de a lelkemet nem adom. Az csakis hozzám tartozik. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lásson megtörni. Elzárom a lelkemet előle – és saját magam elől is...
Amikor a rendőrség végül kiszabadít, nem sírok. Azt kérdezik, mi történt velem, de nem tudom a választ. Úgy teszek, mintha nem történt volna meg. Utoljára a tárgyaláson látom Saidot, amikor lecsukják, és vége lesz a rémálomnak. Talán ez történt, talán csak álmodtam az egészet...
2025 tavasza
A füzet kihullik a kezemből. Tizenöt éve nem néztem meg, mit tartalmaznak a lapok. Leírtam mindent, ami velem történt, aztán úgy tettem, mintha nem is lett volna valóság. Nedvességet érzek az arcomon. Könnyek. Könnyezem. Hát igaza van a terapeutámnak? Kitöröltem, nem feldolgoztam?
Igen. Így van... Kitöröltem.
Ebben a pillanatban, nem is értem hogyan, a lelkem legmélyén lévő lakat hirtelen kinyílik. A sírás mindent elsöprő erővel tör fel belőlem. A testem rázkódik, és sikoly formálódik az ajkamon.
Nem menekülök tovább. Átadom magam a fájdalomnak. Végre kész vagyok rá, hogy meggyógyuljak...
