A nádszegi Seszták Csaba egy modell mosolyával mosolyog a világra. Pedig már a születése sem volt egyszerű, azidőben falujában nem volt végtaghiányos ember. Innen indult Csaba, aki az akadályokra azóta is kihívásként tekint.
Hiányzik a gyerek fél keze: ilyen akkoriban nemcsak az ő családjukban, de Nádszegen sem volt. Csaba 1989-ben született – ma úgy mondjuk, hogy részleges végtaghiánnyal. Akkoriban még nem használtak olyan korszerű technológiákat, mint az ultrahangos képalkotó vizsgálat, ami megmutatta volna a baba fejlettségét. Később kiderült, hogy egy vízciszta keletkezett az anya méhében, de az orvosok azt mondták, hogy majd felszívódik, a magzat elnyomja. Csakhogy fordítva történt.
„A vízciszta nyomta el a kezemet“ – mondja Csaba. Szóval, végtaghiánya meglepetés volt. Nehéz szüléssel jött a világra, anyukája, aki ápoló, azóta is azt meséli, hogy nagyon rosszul volt. Csak akkor szembesült azzal, hogy nincs meg a gyerek fél karja, mikor a doktornő Csabát kitekerte a pólyából. Az anyuka, is és a doktornő is sírtak egy sort.
– Biztos vagyok benne, hogy az a pillanat nagy trauma volt az anyukám számára – mondja Csaba. – Anyu még mindig könnyes szemmel meséli el a történetet, pedig nagyon talpraesett nő. Úgy gondolom, tőle örököltem az életrevalóságomat és a gyakorlatiasságomat. (Nevet.) Az anyu mosolya csillog bennem, mikor felragyogok.
Csabával Nádszeg egyik „kultuszhelyén“ találkoztunk, a Kis-Duna vendéglőben, amire ő és a barátai nemes egyszerűséggel csak úgy hivatkoznak: a Kávé.
Mindenki nagy hangon köszön nekünk, én pedig nem mérgelődöm, mikor a traktor hangjától nem hallom Csaba hangját. Ilyenkor pár pillanatig mosolyogva egymásra nézünk, majd folytatjuk a beszélgetést. Elvégre falun vagyunk, ami annak idején a határában levő sok nádról kapta a nevét.
– Elfogadom, ha valaki végtaghiányról beszél, de én ezt már nem így élem meg – mondja Csaba. – Már nem hiányzik a karom. Persze, a faluközösségen belül kiemel a tömegből, hogy más vagyok, mint a többiek, de hát azzal is kiemelkedem, hogy kiműveltem magam fényképészetből. Hivatásomat tekintve ugyanis fényképész vagyok. Egyébként már nagyon fiatal koromban észrevettem: ha ugyanazt megcsinálom, mint mások, engem jobban megdicsérnek. Azt hiszem, ezt hívják pozitív diszkriminációnak. (Mosolyog.) Tinédzserkoromban persze bántott, hogy különbözöm a többiektől. Akkoriban kezdtem takargatni a karom. Akkor már egyáltalán nem akartam, hogy máshogy kezeljenek; olyan akartam lenni, mint a többiek. Sokat jártam fesztiválokra, koncertekre, csak épp én a dögmelegben fekete hosszú ujjú pólót viseltem, hogy ne lássák a kezemet a csajok.
– Gúnyt űztek belőled, visszautasítottak?
– Nem, a lányok soha! Kellemetlen helyzetbe csak akkor kerültem, mikor bemutatott a barátnőm a szüleinek. Éreztem, hogy nem szívesen fogadnak. Mikor szakítottunk, visszahallottam, hogy nem örültek nekem, mert nem tudtak mit kezdeni velem. Később olyan szülőkkel is találkoztam, akik kifejezetten tiltották, hogy találkozzam a lányukkal. Fájt persze, de aztán egyik napról a másikra megszületett bennem a vágy, hogy megtudjam, ki is vagyok én. Vissza akartam találni magamhoz, a régi énemhez, hogy minden olyan legyen, mint gyerekkoromban, mikor még elfogadtam magam. Elkezdtem az interneten kutakodni. Letöltöttem végtaghiányos modellek fotóit, és a látvány, a gyönyörűen beállított képek rengeteg erőt adtak. Ezek a lányok ugyanis, ellentétben velem, testük teljes valójában vállalták magukat. Onnantól éreztem azt, hogy nem helyes, amit csinálok. Hisz engem elfogadásra neveltek. Ha másokat elfogadok, magamat miért nem tudom elfogadni? Megértettem, hogy én is teljes értékű ember vagyok; csak így. Ez az, ami a gyermekkoromban teljesen természetes dolog volt. De ahogy sokakra, rám is hatottak az elvárások.
– Hogyan befolyásolta a végtaghiány a pályaválasztásodat?
– Galántára jártam középiskolába, elárusítónak tanultam. A keresztapámnak volt élelmiszerboltja, és mivel ő nagy példaképem volt gyermekkoromban, én is „boltos” akartam lenni. Nyaranta pedig kijártam a majorba krumplit szedni, becsületesen dolgoztam. Ám mikor a pályaválasztásra került sor, már inkább a padlóburkolás vonzott, de nagyon. A helyi orvos viszont nem írta alá a jelentkezésemet.
– No, de ilyet! Kétkezi munkára vágytál?
– Érdekes, ugye?! Ha azt mondták, ezek az én lehetőségeim, mindig elindultam az ellenkező irányba... Talán ezért is akartam parkettázni. A jogosítvány megszerzésének egyébként is az volt a feltétele, hogy műkezet csináltatok. Csak így adta a beleegyezését a körzeti orvos. Nem tudom, talán a neveltetésem is szerepet játszott ebben a nagy ellenállásomban. Anyám annyiszor elmondta: „Képes vagy rá!“, hogy elhittem neki. Minden tekintetben. „Csabika, meg tudod csinálni!“ Ma sem azt mondom, hogy enyém a világ, de ha valamit nagyon szeretnék, azért el tudom érni.
– Végül azonban nem parkettázó lett belőled, hanem fényképész. Mikor kezdtél el fényképezni?
– Hosszú volt az út odáig. A középiskola után jött egy zuhanás. Fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal. Bementem egy építkezési cégbe, hogy adjanak munkát. Annyit válaszoltak: „Gyere, gyerek, megpróbáljuk! Láttuk a kocsmában, hogy milyen ügyesen teszed copfba a hajadat!” Ők is hosszú hajúak voltak. Szóval, megadták a lehetőséget. Hazamentem, elmeséltem anyunak, mi történt. „Látod, fiam, mit észre nem vesznek mások!” Hét hónapig dolgoztam ott. Betont kevertem, talicskát toltam, segédkőműves voltam. Amikor jött a tulaj, törtem a betont, mire ő felkiáltott: „Nem megmondtam, hogy a gyereknek könnyű munkát adjatok?” Mire a válasz: „Egyszerűen nem bírunk vele!” Ezen most is mosolygunk, mikor felemlegetjük. Végül beláttam, hogy nem ez az én utam, viszont a fizetésemből megvettem életem első fényképezőgépét. Autodidakta módon tanulni kezdtem, könyveket olvastam a fotózásról. Kiírtam, hogy mi az a rekesz, a záridő és az ISO, kijártam a természetbe, olvasgattam, fotózgattam. Itt-ott elmentem állásinterjúra, de senki sem akarta vállalni értem a felelősséget – a kezem miatt. Szerettem volna profi képeket készíteni, de attól, hogy vettem egy fényképezőgépet, még nem tudtam fotózni... Igazság szerint továbbra sem találtam a helyemet.
– Mi hozott változást az életedben?
– Édesapám, aki addig a hajléktalanok életét élte, hazajött. Skizofréniával diagnosztizálták, ma sincs különösebben kapcsolatban a valósággal. Nekem csak mára sikerült feldolgozni, hogy mi van vele. Bejárunk hozzá az intézetbe a feleségemmel és a kisfiammal – de ehhez azért el kellett telnie egy kis időnek.
Ellenben a hazatérése elhozott egy pillanatot, mikor tudatosult bennem: Én már annyit szégyenkeztem életemben! Többé nem akarok szégyenkezni.
– Ez a rádöbbenés hozta meg a fordulópontot?
– Felültem a biciklire, elmentem a községházára, és kértem, hogy adjanak valami munkát. Ha füvet kell nyírni a faluban, akkor füvet fogok nyírni. Rengetegféle munkám volt, s lassan megjött hozzá a kitartás is. Akkor még mindig csak hobbi szinten fotózgattam, bogarakat makróval és hasonlókat. Meg persze halálra szekáltam a családtagokat, hogy álljanak nekem modellt. De már lépcsőről lépcsőre hágtam, éjjel photoshoppolni tanultam. Aztán jött egy felkérés gyermekfotózásra, majd egyik megkeresés követte a másikat. Én pedig felkötöttem az anyu biciklijére a felszerelésemet: fehér lepedő, bőröndök, táskák, mackók, játékok és egy kompakt Sony. Míg becsöngettem, hogy itt vagyok, eldőlt a bringa a nagy súly alatt, és kikötött az árokban. Így indult a fényképészi karrierem... Ma főleg családi és esküvői fotózásból élek.
– Gondolom, a saját családodat is fényképezed, a gyönyörű feleségedet és a gyönyörű kisfiadat...
– El kell hogy mondjam, Annát a galántai kitérőmnek köszönhetem. Annával a galántai buszmegállóban találkoztam 18 éves koromban. A fekete ruhás lázadozó korszakomat éltem, ő pedig színes ruhában járt. Alsószeliben lakott, és ugyanazzal a busszal utaztunk több mint egy éven keresztül. A hátsó ülésről figyeltem, ugyanis a nádszegiek mindig hátul ültek, mert nálunk volt a végállomás... „Na, a Seres Anna felszállt a buszra” – mondogattam magamban, mert mindig hangosan nevetett. Aztán tíz év után, 28 éves koromban találkoztunk újra, akkor már fotós voltam: a nővérének szeretett volna ajándékutalványt venni. Azóta együtt vagyunk.
Templomtorony Csaba szülőfalujában, Nádszegen
– Egymás között hogyan beszéltek a kezedről?
– Nyíltan. A legutóbb kesztyűt kerestem, találtam egy balost, Anna meg kereste a jobbost. Hogy az is kelleni fog... Aztán felnevettünk, hogy mégsem. Mint említettem már, van egy kétéves kisfiunk, Kolos, vele úgy hívjuk a kezemet: „Apa kicsi keze.”
– Nemrégiben egy filmes kurzusra is jelentkeztél, rendező szakra. Milyen témák foglalkoztatnak?
– A képzésre a nádszegi kosárfonó, Pityu bácsi történetével jelentkeztem. Szerettem volna megjeleníteni ennek a régi mesterségnek a szépségeit. Azt gondolom, hogy a természetközeliség elvesztése rossz vágányra tereli az embereket. Kifordul a világ önmagából, s ha nem váltunk irányt, nem térünk vissza a természethez, akkor valami rettenetes dolog történik velünk.
Azt vallom: „Nem nevezhető egészségesnek az a személy, aki jól alkalmazkodik egy alapvetően egészségtelen társadalomhoz.”
– Akkor sikeresnek mondható a pályád, a betagozódásod a társadalomba?
– Igen, most már elmondhatom, de azért sok erőfeszítésembe került. Maradt még azért bennem jócskán kisebbrendűségi érzés, tehát van még min dolgozni; pedig ma már azt is mondom, hogy az egyediséget ünnepelni kellene, nem eltakarni. Rövidebb jobb karral születtem, s máig fontos számomra az elfogadás és az önelfogadás. Ez írtam a fotós bemutatkozásomba is, mert ezen forog életem tengelye.
– Van egy bősi kisfiú, aki szintén végtaghiánnyal él, s aki felett mentorkodsz. Hogy találtatok egymásra?
– Nem mentorkodom, véletlenül sodort egymáshoz bennünket az élet. Azóta időnként találkozunk, fényképezünk, beszélgetünk... Nekem is jó, mert szeretek emberekkel kapcsolódni, s neki is jó, mert teljes értékű embernek lát. Azt hiszem, a családnak megnyugvást hozott, hogy így is lehet érvényesülni.
