Ha a jóisten azt akarta volna, hogy az ember repüljön, szárnyakat adott volna neki. De nem adott. Gondoljunk csak arra, mennyire megjárta Ikarosz. Páni félelmet érzünk, ha az esésre gondolunk, mert ez van belekódolva a génjeinkbe.

Sokszor mégis elkerülhetetlen, hogy repülőgépre szálljunk. Nem baj. Van pár trükk, amellyel csökkenthetjük a félelmünket.

felek-a-repulestol-kezdo.jpg
(© Rihanna for Harpers Bazaar US March 2017 shot by Mariano Vivanco)

Ott fenn, a levegőben

„Hölgyeim és uraim, kapcsolják be biztonsági öveiket. Turbulenciás övezetbe érkezünk.” Még el se hal a kapitány hangja, a whisky máris a szoknyánkon landol. A légikisasszonyok legbájosabb mosolyukat varázsolják az arcukra, és vicces vitustáncot járnak az ülések között. A levegőég kiszámíthatatlan. „Kér még egy italt, hölgyem?” – kérdezi a stewardess. „Nem, nem kérek” – feleljük, és örülünk, hogy élünk. Senki sincs egyedül a félelmével. Utasok százai lépkednek szorongva a felfelé vezető lépcsőn, és esnek pánikba a gép első rázkódásánál. Amikor fent vagyunk, már nem tehetünk semmit. Itt nincs kormány, nincs gázpedál, csak tízezer méter a lábunk alatt, és mindössze egy ötvencentis padló választ el bennünket a nagy semmitől. Kiszállni nem lehet, visszaút nincsen.

Jöjjenek a trükkök

  • Nézzünk körül az interneten. Adjuk be a keresőprogramba az „aircrash”, „crazy takeoff” szavakat. Előjönnek a légi katasztrófák képei. Lehet borzongani! Gyengébb idegzetűek nehogy kinyissák ezeket az oldalakat!
  • Kóstoljuk végig a repülőgépi szeszkínálatot. Nem rossz ötlet, de egy hátulütője van: az alkohol hatására megindul a fantázia, és sokkal élénkebben vetítődnek elénk a képek, mint egyébként. Előnye, hogy gyorsan el lehet aludni.
Igyekezzünk aludni. Csakhogy a repülőben az ülőhelyek olyan keskenyek, hogy ülni is alig lehet bennük, nemhogy kényelmesen elhelyezkedni. Ilyenkor segít a nyugtató hatással is bíró altató. Hamarosan elalszunk, és csak nyolc óra múlva ébredünk fel. Akkor aztán törölgethetjük a nyakunkba folyt nyálat.
  • Az ima mindig segít. A turbulenciák általában ételosztáskor kezdődnek. Kegyetlen látvány a késsel, villával hadonászó sok ember. Ne őket nézzük, hanem inkább a repülő szárnyát, és szünet nélkül mormoljuk kedvenc imádságunkat. A monoton ismétlés eredményt hoz.
  • Alakítsunk ki szertartásokat repülés előtt. Legyen egy pólónk, amelyet mindig magunkra veszünk, amikor repülnünk kell, hogy a delfinek megismerjenek bennünket, ha a tengerbe esünk. Felszálláskor mindig simogassuk meg a repülőgép törzsét, hogy nem fából van-e véletlenül, mint a Wright testvérek gépe. A helyünkre ülve lapozzuk át az összes képeslapot, és gyönyörködjünk a legújabb modellekben, külön figyelmet szentelve a cipőknek és kézitáskáknak. Ez minden nőt fel szokott vidítani. Ablak mellett ülve gyönyörködjünk az alattunk elsuhanó felhőkben, nézzük a földi házakat, utcákat, és ne gondoljunk rá, hogy most másodpercek alatt éveket öregszünk.
  • Álljunk fel, és járkáljunk. Föl és alá, föl és alá. Az ablak mellett elhaladva nézzük a távoli gomolyfelhőket az Atlanti-óceán felett, a kuvaiti olajkutakat, a viharfelhőket Peking közelében, a Himalája havas csúcsait, amelyek láttán elakad a lélegzetünk a gyönyörűségtől. Ezekben a percekben megszűnik körülöttünk a világ, elfelejtjük a gép vékony falait, a kioldozódó oxigénmaszkokat, a fáradt személyzetet és az ehetetlen ételt. Ilyenkor csak azt látjuk, hogy a világ a lábunk előtt hever.

elofizetes_uj_no_306.png

A pilóta is szokott félni

A sokéves repülés alatt sok mindent átélt: váratlanul visszavont startolási engedélyt, két kényszerleszállást, többször előforduló többórás körözést a repülőtér felett, leszállási engedélyre várva. A pilóta ismeri a viharfelhőkben rejtőző villámokat, látta, milyen az utas, amikor infarktust kap, és elveszti az eszméletét. Volt már olyan hölgyutasa is, akin kitört a pánikbetegség, és órákon keresztül nyüszített, mint egy sebesült cet. A pilóta némán retteg. A műszerekre bízza magát a tágasnak nem nevezhető pilótafülke villogó lámpái és monoton zajai között, és csak akkor nyugszik meg, amikor a gép utolsót zökken a kifutópálya betonján.

A pilóta is ember, és arra vágyik, hogy este nyugodtan megigyon egy kávét a földi büfében. Igyekszik nem gondolni arra az indiai munkásra, aki alig egy futó pillantást vet a repülőgép gumikerekeire, és abban bízik, hogy a repülőtársaságoknak is az az érdekük, hogy minden gépük biztonságosan célba érjen. Humánus céljaikban és gondosságukban alig hisz, mert tudja, hogy egyetlen céljuk a profit. Hogy pénzért elszállítsák az embereket az A pontból a B pontba.

A pilóta is fél, de idővel megszokja, hogy repülnie kell. Egy idő után rutinra tesz szert, és faarccal képes beszállni a pilótafülkébe.

Elfogadta, hogy fél, és amíg él, félni fog. Aztán munka közben megfeledkezik a félelemről. És boldogító érzés tölti el, amikor kiszáll a gépből a világ másik végén, ahol még sohasem járt, és olyan élményekben van része, amilyenekre sose számított. Amelyeket érdemes átélni még nagy félelmek árán is. A pilóta ugyanis – mint a legtöbb utazni vágyó ember – mindezek ellenére kimondhatatlanul szeret repülni.

Varga Klára
Cookies