Mi az én szerepem? Én irányítom a férfit, vagy ő irányít engem? Ki dönti el, hogy én nevelem a gyerekeket, és ő keresi a pénzt? Hogy a porszívó nő kezébe való, a családi költségvetés a férfiéba? Ma is aktuális kérdések ezek – ugyanakkor olyan régiek, mint maga az emberiség. Mielőtt végső konklúzióra jutnánk, nézzünk körül a világban. Minden országban, minden kultúrában más a női és férfiszerep, és nagymértékben különbözik egymástól ma is. Ezek a szerepek sokszor egészen másak, mint amit itthon megszoktunk.
A zokni kötése teszi férfivá a férfit. Sok kultúrában a mezőgazdasági munka jellegzetesen női foglalkozás volt. Más társadalmakban viszont csak férfiak végezték ezeket a munkákat. Az edények készítése egyik helyen a férfiak dolga volt, a másik helyen az asszonyoké. Finnországban esténként a férfiak még nemrég is kötögettek, például zoknit.
Azokban a társadalmakban, amelyekben a férfié a domináns szerep, a nők nagyon gyakran sikeresen manipulálják a férfiakat. E szerint az elv szerint működik például az erősen matriarchális japán társadalom. A japán nőknek hihetetlen hatalmuk van a férfiak felett. Erről mindenki beszámol, aki mélyebb betekintést nyert ebbe a kultúrába. A japán férfi nem folytathat viszonyt egy másik nővel, azt a japán nő nem nyelné le. Ezzel szemben nem bánja, ha a férje bordélyba jár. Ami ott történik, az nem szerelemből történik, ezért nem számít hűtlenségnek. A japán nő nem sokat törődik a szerelemmel, annál többet – jövendőbelije pénztárcájával. A szegény férfiaknak nem sok esélyük van a nőknél. Japánban a férfiak sokkal többet keresnek, mint a nők, ezért a japán asszonyok elvárják, hogy a férjük eltartsa őket.
Kendőben, csadorban
Egyáltalán nem biztos, hogy a muszlim nők olyan boldogtalanok, mint amilyennek a közép-európai nők látják őket. A legtöbb esetben oltalmazza őket a tágabb család, velük nem történhet meg, hogy válás után egyedül maradnak a gyerekekkel, akiket nekik kell felnevelniük. A muszlim férfinak gyakorlatilag nincs alkalma a hűtlenségre (hol és kivel, hiszen nőkkel nem lehet ismerkedni, az utcán még rájuk sem pillanthatnak, nemhogy leszólítsák őket, bordélyházak meg nincsenek). És ha egy nő panaszkodna, az a férjet társadalmilag ellehetetlenítené. A jó hír és a becsület itt mindennél fontosabb. A többnejűség már megalázóbb a nő számára, a felvilágosultabb arab országokban – például az Arab Emírségekben – a nők igyekeznek kikerülni.
Ha meg nem tudják, vigasztalja őket a tudat, hogy második feleségként ugyanakkora házra, ugyanannyi költőpénzre van joguk, mint az első feleségnek. Ha az első feleség autót kap, a másodiknak is kijár ugyanaz. Nincs kivételezés. Európai szemmel a muszlim társadalom kész pokolnak látszik. A valóságban azonban – bizonyos szempontból – megfelel a mi 1900-as életformánknak.
Ezekben az országokban teljesen elkülönül egymástól a férfiak és a nők világa, az autóbusz férfi- és női részlegre oszlik, az iskolák nem koedukáltak, és a nők többsége „tipikus” női foglalkozásokat űz – tanítónők, női lapok szerkesztői, női filmek rendezői, nőgyógyászok. És kevés olyan arab nőt találni, aki boldogtalan lenne emiatt. Nemrégiben Ománban jártam, ebben a felvilágosult arab szultánságban. A nők itt ugyanúgy dolgoznak, mint a férfiak – ha nem is nagyon mutatkoznak együtt az utcán.
Vendéglátóim meglepődve mesélték, hogy hiába akarták elküldeni a titkárnőt bevásárolni a sofőrrel (nem akarták, hogy egyedül cipelje a nehéz pakkot), az nemet mondott. Egy nő egy idegen férfival, aki nem a vőlegénye, nem mutatkozhat még a helyi szupermarketben sem, nem még kávéházban! Egyik munkatársnőjük független, jól kereső asszisztens, de már nem sokáig független. Mivel betöltötte a harmincadik életévét, és eddig nem ment férjhez, választhat: vagy átköltözik a felvilágosultabb Emírségekbe, s ott éli tovább boldog szingli életét, vagy férjhez megy már nős unokatestvéréhez, akit a családja kommendált neki. (Egyedül ugyanis nem élhet, a helyi szokásoknak megfelelően ennyi idős korában már férfinak kell gondoskodnia róla.)
Tényleges matriarchátus nem létezik
Valódi matriarchátus, olyan, amely a patriarchátus pontos ellentéte, sehol a világon nincsen. A férfiak azt is kétségbe vonják, hogy létezett-e valamikor. (Mi, nők bezzeg nem!) Ma is vannak olyan társadalmak, amelyekben a nemzetségeket az anya vonalán jegyzik, s amelyekben a matróna uralkodik. Ilyen berendezkedés volt nyomon követhető a 16–19. században az észak-amerikai irokéz indián liga törzseiben. Feljegyezték, hogy a törzsfőnököt, aki hagyományosan férfi volt, gyakran az egyes nemzetségek vezetői, a matrónák választották meg.
A kínai Jünan tartomány egyik törzsében a falu vezetője és kulturális munkatársai általában férfiak, de a család élén a legidősebb nő áll, a fővárosban pedig vasárnap és ünnepnapokon rendszeresen összegyűltek a piacon a színes, hímzett népviseletbe öltözött öregasszonyok, és megoldották a helyi politika problémáit. Ez az alig egymilliós lélekszámú náchi törzs manapság nagyon híres, az antropológusok és szociológusok szinte egymás kezébe adják náluk a kilincset. Nem ritka az a látvány sem, hogy a fiú ül a lány ölébe, mintegy felcserélve a megszokott szerepeket.
Se férfi, se nő
Egy rendkívül furcsa jelenséget találunk Albániában. A mai napig létezik itt a „virgjereshe” nevű szokás. Abban a családban, amelyben nincs férfi, tehát hiányzik a családfő, az egyik lányt, akinek meg kell őriznie szüzességét, kinevezik férfinak. Férfinevet kap, és férfiruhát hord. Együtt harcol a férfiakkal a háborúkban, rakiját iszik, és a közösség ügyeit intézi. Férjhez nem mehet. A virgjereshe nagyfokú társadalmi felemelkedést jelent, ezért a lányok általában nem tiltakoznak ellene. Állítólag az első balkán háborúban nagy érdemeket szerzett egy Petr nevű leányzó, aki szintén virgjereshe volt, és egy nagy rablóbandát vezetett.
Ezzel a szokással ellentétes a fiúk nőiesítése. A prériindiánok között viszonylag gyakori a „berdache”, az olyan homoszexuális (nőies) férfi, aki női ruhában jár, női munkákat végez, esetleg sámáni tevékenységet is folytat.
Szokatlan szerepek a családon belül Tibetben nem ritka a többférjűség. Ez a szokás a Himalája több lejtőjén is megtalálható, de a világon jóval kevesebbszer fordul elő, mint a többnejűség. Leggyakrabban olyan formában valósul meg, hogy a fivérek közül egy otthon marad, kettő bemegy a városba dolgozni a gyárba, és csak néha megy haza. Ilyenkor természetesen előnyt élveznek a feleségnél. Ennek megfelelően általában tudják, melyik gyermek kitől származik. A többférjűség egyik előnye az lehet, hogy nem forgácsolódik szét a vagyon, noha más hegyvidéki területeken nyoma sincs a jelenségnek.
A bantu négereknél még furcsább szokásra bukkanhatunk. Itt az adott asszony gyermekének azt a férfit ismerik el, aki tehénben megfizeti a lobolának nevezett illetéket. Az „apa” egy tehetősebb idős nő is lehet, aki marháért megvásárol pár fiatal nőt, akiknek a gyerekei az ő gyerekeivé lesznek.
Tény, hogy a régi szokások erősen befolyásolják, mi módon él egymás mellett a férfi és a nő. Ezekről nem lehet csak úgy elfeledkezni. Semmi értelme viszont, hogy ezekre hivatkozva igazoljuk, mikor alárendeltként kezeli az egyik fél a másikat, a férfi a nőt, vagy fordítva (persze ez a ritkább). Mert nincs az sehol megírva, hogy csak a nő mosogathat, pláne, ha ugyanúgy dolgozik, keresi a pénzt, mint a férfi. Valahogy próbáljunk megosztozni a teendőkön, mindkét fél megelégedésére. Mert béke ott soha nem lehet, ahol az egyik fél el van nyomva, vagy háttérbe van szorítva.
