Ha már eljátszottatok a gondolattal, hogy ceruzát és ecsetet ragadtok, s kivonultok a szabadba, adunk hozzá pár ötletet. Fekete Magdi írása átlendít benneteket a kétségeken, és szó szerint kirángat a gödörből.

Szeretnék írni a rajzlaphoz fűződő viszonyomról, de fogalmam sincs, hogy mivel kezdjem. (© Fotó: Dömötör Ede)

magdi-bob-ross-kezdo.jpg
Fekete Magdi

Mint egy égi jel érkezik az értesítés, hogy páran ismét kedvelték a három éve posztolt festményemet az egyik rajzos-festős csoportban. Nem kell hát tovább gondolkodnom, hogy kihez forduljak segítségül... Nem máshoz, mint saját magamhoz.

Először tehát megkérdezem magamtól, hogy miért szeretek rajzolni és festeni? Majd felötlik bennem egy még jobb kérdés: Leírható ez egyáltalán? Kifejezhető-e betűkkel az, amit a színekkel és a vonalakkal teszünk? Hiszen eleve azért vetjük vászonra az érzést, mert szavakkal nem tudjuk kifejezni...

Valami azt súgja, mégis próbát kell tennem. Ahhoz, hogy megfejthessem a művészethez fűződő viszonyomat, vissza kell mennem a kezdetekhez, ovis korom környékére.

Minden gyerek szeret rajzolni: nem csoda hát, hogy én is szerettem a színes ceruzákat. Éreztem viszont, hogy nem csupán egy kedves gyerekkori foglalatosságról van szó. Míg ugyanis a gyerekrajz lényege a felhőtlenség és a spontaneitás, addig én az alkotásban nem ismertem „tréfát”. Minden vonalnak tökéletesnek kellett lennie, minden színnek eszményinek, s ahogy cseperedtem, ez a vágy csak nőtt bennem. „Ez nem mese, kérem, ez komoly munka!” – gondoltam magamban.

magdi-bob-ross-hattal.jpg

Miért nem azt látom, amit ők?

Azt hittem, a művészet megköveteli tőlem, hogy keményen dolgozzak egy rajzon, amíg az olyan nem lesz, mint amilyennek elképzeltem. Alkotás közben nem engedtem meg magamnak a szórakozást. Nem értettem, hogyan lehet kikapcsolódás gyanánt festeni, hiszen én minden egyes alkalommal, amikor ceruza vagy ecset került a kezembe, azt kérdezgettem: Valóban képes leszek rá, le fogom tudni ezt festeni? Az emberek arca felragyogott, mert tetszett nekik, amit rajzoltam, és mindig megdicsértek. Jó érzéssel töltött el, hogy örömöt tudtam kiváltani belőlük: pontosabban nem is én, hanem a festményem.

Amikor viszont ránéztem a művemre, valahogy sosem azt láttam, amit ők. „Hiszen egyáltalán nem tökéletes. Miért tetszik nektek annyira?” – súgta egy hang belül. Majd később folytatta: „Ott hátul látszik, ahogy nem makulátlan az átmenet a naplemente fénye és az ég árnyalata közt. Amott meg, ha jobban megnézed, ott a következő hiba..."

magdi-bob-ross-pipacsok.jpg

Kedves kis balesetek

Félreértés ne essék, mindezek ellenére imádtam festeni. El-elkapott az alkotás vágya, én pedig engedelmeskedtem: rajzoltam és festettem. Szerettem, ahogy az emberek szerették a műveimet, nem szerettem viszont, hogy én ennek ellenére sem voltam képes szeretni őket – legalábbis nem olyan módon, ahogyan mások. Büszke voltam rájuk, de nem tudtam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy lehetnének még jobbak. Néha azt éreztem, hogy ez az egész egy „se veled, se nélküled”-kapcsolat.

Újra és újra felmerült bennem a kérdés: hogyan élhetném meg az elengedettséget, a festés örömét? Aztán egyszer csak rátaláltam egy csupa szív emberre, aki szerint az alkotásban nincsenek hibák. Csak kedves kis balesetek...

A legvidámabb festő

Az egyik nap a testvérem mutatott egy videót, melyben egy mosolygós bácsika azt magyarázta, hogyan fest egy festő. „Ez meg kicsoda?” – kérdeztem, mikor már a sokadik (ahogy ő nevezte) „vidám kis fát” vagy felhőt vitte fel a vászonra. „Ő Bob Ross. A nyolcvanas években nagyon népszerű festő volt!” – felelte az öcsém. Én meg mosolyogtam, mint a tejbetök, elnézve a dauerolt hajú, barátságos hangú festő iparkodását. Lazán, örömmel festett, amitől könnyűnek, egyszerűnek tűnt az egész.

Csodálatos tájképeket alkotott, melyek egy idő után szinte fényképpé lényegültek át. Nyoma sem volt az arcán az aggodalomnak, nem félt attól, hogy hibázik. „Biztosan azért, mert ő egy profi!” – szólalt meg bennem a kisördög. „Ne feledjék, sosem hibázunk! Csak néha kedves kis balesetek történnek velünk!” – mondta ekkor végszó gyanánt Bob Ross, és a vászonról a kamera felé fordította tekintetét.

magdi-bob-ross-portre.jpg
Bob Ross

Bob Ross, avagy a festés öröme

Másnap aztán kutakodni kezdtem, hogy ki is ez az öreg bácsi. Mitől ilyen vidám? Mi rejlik a mosolya mögött? Hogyan lehet, hogy neki az egész olyan flottul megy? Kiderült, hogy Bob Ross 1942-ben született Floridában, 18 évesen besorozták a hadseregbe, a festészettel pedig huszonévesen ismerkedett meg. Szenvedett a szigorú katonai szolgálattól, ellentételezésképp tehát megfogadta: amint leszerel, soha többé nem emeli fel a hangját.

Tájképeinek visszatérő témái a hegyek, a hó, a fák, a folyók, a tavak és a faházak: mindezek Alaszkát idézték, ahol katonáskodott. Gyakran állt hadilábon az oktatóival, mert azok inkább az absztrakt festészet felé terelték volna

. „Megmondják neked, mitől fa a fa, azt viszont nem, hogyan fess meg egy fát” – lázadozott. Leszerelés után teljesen a festésnek szentelte életét, műsora – a The Joy of Painting (A festés öröme) – 1984-től tíz éven át futott a televízióban Amerikában, később több más országban is. A sorozatban lépésről lépésre bemutatta a különböző festési technikákat. Úgy beszélt a nézőkhöz, mintha egyetlen emberhez szólna. Az egyszerűség kedvéért nem használt sok színt, és könnyen beszerezhető eszközökkel dolgozott.

magdi-bob-ross-festmenyek.jpg

Bárki képes alkotni

Az internet népe húsz évvel a halála után fedezte fel, posztumusz YouTube-csatornája ötmillió feliratkozóval büszkélkedhet. Megszerették, mert mindig mosolygott, pedig az élete nem volt fenékig tejfel; mégis hitt a jóban, és egy gyermek hitével csodálkozott rá az élet nagy és kis dolgaira. Műsoraiban sikerült átadnia pozitív életszemléletét – talán azért is van akkora sikere.

Többször megjegyezte, hogy mindenkiben van tehetség, és mindenkiből válhat sikeres művész, ha sokat gyakorol. Egy színvakságban szenvedő nézője miatt az egyik részben csak fekete, fehér és szürke árnyalatokat használt, hogy bebizonyítsa: az alkotó ember nem ismer lehetetlent.

minden_reggel_ujno.sk_0.png

„Amikor festesz, te döntöd el, hogy mi tesz boldoggá. Ez itt a te világod” – mondta. Az örökké vidám festőről dokumentumfilm is készült Bob Ross: Happy Accidents, Betrayal & Greed címmel. „Azért festek, hogy megalkothassam a saját kis világomat, ami olyan vidám, amennyire én szeretném. Ha rossz dolgokra vagy kíváncsi, nézd meg a híreket...” – mondta.

Summa summárum: mindenki kedvenc tájképfestője rengeteg ember életét terelte jó irányba – ami alól én sem vagyok kivétel. Szavai ott visszhangoznak bennem, ahányszor csak ecsetet ragadok. Ha úgy érzem, hogy elrontottam valamit, a „kedves kis balesetekre” gondolok. Hisz egyedül én döntöm el, hogy festés előtt jól összekötözöm a kezem, vagy pedig hagyom, hadd vezessen...

Fekete Magdolna
Cookies