Százszor hallottuk már szüleink, nagyszüleink szájából, hogy manapság mindenki szakít, mindenki válik. „Bezzeg a mi időnkben! Mi megjavítottuk azt, ami eltörött, nem pedig eldobtuk!” Ezután következtek a példák az „örök szerelemről”. Ez lenne a boldogság egyetlen útja? Vég nélküli javítgatása annak, ami tönkrement és fojtogat? Nem jobb menekülni, amíg lehet?
A téma egyre gyakrabban felmerül. Nemcsak az internet algoritmusában, magam körül is lépten-nyomon ezt látom. Olyan kapcsolatokat, amelyek a mézeshetek, akarom mondani az oxitocin áradása után kiüresednek, és jön az egyik kifogás a másik után. A pár többé meg sem játssza, hogy szeretik egymást, csak a gondok maradnak: a közösen felvett hitel, a kölcsönökkel terhelt vagyon, no meg a közös gyerekek. Ha ezek nem volnának, már rég búcsút intettek volna egymásnak. Gondolatban a kapcsolatot két közösen hullámzó szinuszgörbének képzeljük el, amelyek együtt haladnak egy közös cél felé, egymást kiegészítve és erősítve. Ha ez sikerül, akkor harmonikus, örömteli az élet. Ha viszont a görbék eltávolodnak egymástól, már csak kínlódás az egész. Nehéz visszazökkenni a régi kerékvágásba.
A boldogság keresése
Ahány kapcsolat, annyi történet. Ha a nőket kérdezzük, legtöbbször azt halljuk: nem értékeli a munkámat; fel sem fogja, mi mindent megteszek érte; azt hiszi, benne nincs hiba; nem hajlandó tenni semmit, hogy jobb legyen a kapcsolat… És éppen ez az – a kapcsolatot ápolni kell, hogy meríteni lehessen belőle. Mind a ketten azt várják, majd a másik… A férfiak az első rossz kapcsolat után sem változnak, hiába gondoljuk azt, hogy a következő kísérlet jobb lesz.
„Tanácstalan vagyok. A párom nem foglalkozik a gyerekekkel, nem segít a házimunkákban; amikor hazajön, máris a tévé előtt ül, pihen, mintha semmi dolga nem volna. Nem járunk társaságba, nem áll mellém, amikor az anyós beleszól a házasságunkba, megfeledkezik a születésnapomról, mindenért engem hibáztat. Belefáradtam. Nem ismeri el, ha hibázott, nem akar javítani semmin, nem hajlandó párterápiára járni.”
Ezek a leggyakrabban emlegetett kifogások. Meg hogy utálatos az anyós, a férjem másképpen tekint a gyereknevelésre, mint én iszik; sőt meg is ver. Ennyi baj egy hollywoodi drámában is sok.
Mérgező kapcsolat – menekülj!
Ezek a gondok borulnak ki a kéretlen tanácsadók asztalára, akik ontják az ötleteket, hogy mit lehetne tenni. Holott fogalmuk sincs róla, hogy az asszony rendben tartja-e a lakást, ismeri-e azt a férfit, akivel együtt él, miért sír éjjel a vánkosába. Csak ontják a jó tanácsokat. „Fuss, amíg lehet! Fogd a gyerekeket, költözz a szüleidhez, az anyaházba, a barátnődhöz, bérelj garzont, találj második, harmadik munkát, csak vele ne maradj! Erősebb vagy, mint gondolnád, jobb lesz nélküle, egyszer majd megköszönöd, hogy ezt tanácsoltam. Találsz majd mást, a világ tele van jó pasikkal.”
Valóban minden nő egy narcisztikus férfi mellett él?
Minden nő arra született, hogy többet kapjon az élettől, mint amennyit megérdemel? És addig cserélgesse a férfiakat, amíg rá nem talál az „igazira”? Minden kapcsolat csak ideiglenes lesz? Valóban olyan sok a narcisztikus férfi, aki apa nélkül nőtt fel, és otthon csak rosszat látott? Vagy csak mi látjuk azt, amit látni akarunk? Nem tudunk válaszolni a tengernyi kérdésre, de mindenesetre érdemes egy kicsit gondolkodni, mielőtt besoroljuk jelenlegi párunkat ebbe az elítélő, viszont rém divatos kategóriába.
Önjelölt tanácsadók
Az internet elterjedésével megsokszorozódott a „jó szándékú” segítők száma. De kire kell hallgatnunk? Kinek a tanácsait fogadjuk el, amikor életre szóló döntéseket hozunk? Valóban helyes, ha névtelen influenszerek ötletei szerint alakítjuk az életünket? Vagy csak szeretnénk kiereszteni a gőzt, és szapulni egy kicsit azt, akivel együtt élünk? Ezek a jóakarók valóban kéznél vannak itt és most, és elérhetőbbek, mint a pszichológus. De a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Tudni kell, hogy egy kapcsolaton megállás nélkül dolgozni kell. Nincsenek benne szabadnapok. Ami a legfontosabb: mind a két félnek munkálkodnia kell rajta. Ha nem megy, akkor szakembertől kell tanácsot kérni, nem pedig olyan személytől, akinek fogalma sincs az emberi lélekről. Egyáltalán nem elég, ha valaki csak kíváncsiságból avatkozik bele az életünkbe, és kéretlenül osztja az észt, mindenféle képzettség és empátia híján.
Menjek vagy maradjak?
Minden kapcsolatnak megvan a maga hullámzása. Egyszer biztonságban érezzük magunkat a párunk mellett, máskor kételyeink támadnak. Szeretnénk megtartani a kapcsolatunkat, de sok kérdés is felmerül bennünk. Jó helyen vagyok? A pszichológia szempontjából teljesen természetes ez a kettősség. Nem a gyengeség jele, hanem azt mutatja, hogy használjuk az eszünket. Az ember megérzi, ha a kapcsolata épül – nem tűzijáték, hanem tartós melegség. Ha adódik is ellentét, mindig megvan bennünk a készség, hogy javítsunk rajta. Fogcsikorgatva, könnyes szemmel vagy emelt hangon, de beszélünk róla, és ez a lényeg. A kapcsolatok nem a konfliktusok miatt érnek véget, hanem az elhallgatás és a fásultság miatt. Jó jel, amikor még képesek vagyunk megkérdezni a párunktól, hogy „szerinted mi segítene?”, ahelyett, hogy azt gondoljuk: „már megint miért…?” Amíg van empátia, addig van remény is.
Fontos a közös jövőkép is. Hogy egy irányban haladjunk előre. Akkor a két emberből nem lesz versenytárs. A közös értékrend a biztonság érzetét adja – és ez létfontosságú a női lélek számára. Éreznünk kell, hogy van kire támaszkodnunk. A kapcsolat életképességének egyik mutatója a közösen kifejtett energia: ha mind a ketten igyekeznek helyrehozni a kapcsolatot, ha mind a kettőben él az érdeklődés a másik iránt. A szerelem nem olyan heves, mint kezdetben, de elég, ha él.
Felkiáltójelek
Vannak olyan helyzetek, amikor a válság nem átmeneti, hanem tartós, és megjelenik a szándékos bántás. Nem múlik el következmények nélkül az, ha a beszélgetésben rendszeresen alulmaradunk, ha ismétlődnek a sértegetések, a manipulálás, ha hiányzik az egymás iránti tisztelet. Az állandó stressz mély nyomot hagy a lelkekben, és rombolja az önbizalmat. Az a nő, akit soha nem hallgat meg a párja, és nem kezeli tisztelettel, az fokozatosan kételkedni kezd önmagában. Ez túl magas ár a kapcsolat fenntartásáért. Hasonlóképpen súlyos a helyzet, ha különbözik a pár értékrendje. Amikor a kapcsolat egyik tagja családra és állandóságra vágyik, a másik szabadságra és állandó változásra. Lehet a szerelem bármilyen lángoló, mindent nem lehet vele áthidalni. Fokozatosan megjelenik a kapcsolatban az egyik legfájóbb érzés: az elmagányosodás. Amikor már nem tudunk bízni egymásban, nem szervezünk közös programokat, nem tudunk együtt örülni. Láthatatlan szakadék keletkezik a két fél között. Ezt gyakran csak akkor vesszük észre, amikor a társunk közelsége közömbös vagy kellemetlen számunkra. Az intim kapcsolatot fel lehet éleszteni, de az utálat érzése már veszélyes jel.
Itt van továbbá az egyensúly kérdése. Ha az egyik fél hosszú időn keresztül sokat tesz a kapcsolat fennmaradásáért, nagyon igyekszik és nagyon türelmes, és ennek ellenére semmilyen javulást nem tapasztal, nem érzi, hogy a másik értékeli az erőfeszítéseit, akkor társból egyszerűen menedzserré válik. Megbomlik a kapcsolat dinamikája, és az egyik oldalon frusztrációhoz és kimerültséghez vezet. Egy kapcsolat sosem tud megállni egy lábon.
Ilyenkor szoktuk feltenni a kérdést, hogy miért olyan nehéz szakítani. Miért fáj, amikor a kapcsolat már többet vesz el tőlünk, mint amennyit ad. A válasz egyszerre bonyolult és egyszerű: azért, mert az elménk a biztonságot szereti. A szép emlékek, a másikért érzett felelősség, az ismeretlentől való félelem, a környezet véleménye – mind-mind köti a kezünket. A döntés lassan érik. Néha hónapokig, évekig tart. Azután eljön a pillanat, amikor a belső hang már olyan hangos, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ha még mindig kételkedünk, jól tesszük, ha kívülről tekintünk a helyzetünkre. A párterápia segít nevén nevezni azt, amit otthon elhallgatunk. Néha sikerül megmenteni a kapcsolatot, néha pedig segít méltósággal távozni.
Nem szabad engedni, hogy egy mérgező kapcsolat az én elvesztéséhez vezessen. Hiszen egy jó kapcsolatban fejlődünk, kibontakozunk. Ha a kapcsolat nem ezt teszi velünk, akkor el kell menni, és be kell csukni az ajtót magunk mögött. Nem igaz, hogy vesztes az a nő, aki kilép egy nem működő kapcsolatból. Az az igazság, hogy éppen ezzel bizonyítja, hogy erős, és bár mindent megtett a megmentéséért, nem veszítette el önmagát. Jó, ha felteszi magának ezt a kérdést is: Ha ma dönthetnék, újra ezt a kapcsolatot választanám? A választ mondjuk ki hangosan. Mert néha jó kerek perec kimondani az igazságot.
