Ismét performansz szemtanúi voltunk Párkányban. Immár huszadik éve. Cselló hangja kúszott át a vízen, amire az esztergomi oldalról a klarinét hangja válaszolt. Szia! Hallod egyáltalán?
Reggeli a hídon... Párkányt és Esztergomot egykor híd kötötte össze, a Mária Valéria híd. 1944 karácsonyán a visszavonuló németek lerombolták, s ezzel évtizedekre elszakítottak egymástól két testvértelepülést.
A Mária Valéria híd 2001-es átadása nem egyszerű hídavatás volt. Könnyek kísérték. A hidat 1944 karácsonyán a visszavonuló német katonák felrobbantották. A kommunisták nem véletlenül nem állították helyre – nehogy át lehessen sétálni rajta egymáshoz. Nehogy könnyű legyen kapcsolatban maradni az anyaországgal. Ez a híd kötötte össze Párkányt Esztergommal, Magyarországot Szlovákiával. A hídavatással az elszakítottság véget ért. Éljen!
Az AquaPhone kezdeményezés ennek állít emléket. Szia! Hallod, amit mondok? Eljut a hangom hozzád? Az AquaPhone megkíséreli összekötni azt, amit a kegyetlen múlt elválasztott: Párkányt és Esztergomot. Hangokból és szavakból sző emléket. Bizonyságot tesz arról, hogy semmiféle határ nem tud elválasztani bennünket. A kapcsolat erősebb! Idén huszadik alkalommal zajlott le az AquaPhone performansz: Párkány és Esztergom Duna-parti sétányain fehér sátrak jelezték, hogy készül valami!
Párkányból a cselló hangja kúszott át a vízen, amire az esztergomi oldalról a klarinét hangja válaszolt... Két színész (az évfordulóra íródott) túlparti párbeszédet adott elő magyarul, szlovákul és németül.
Szia! Hallod egyáltalán?
Amikor idén az AquaPhone szöveg szerzőit arról kérdezték, hogy ha csak három szót kiabálhatnának át a túlpartra, vajon mit mondanának, Forgács Péter tanár, író (és állandó keresztrejtvény-készítőnk ϑ) válasza egyszerű volt: Szia, hallod egyáltalán?
A folyón éltünk
Frühauf Károly, az AquaPhone kezdeményézője Párkányból származik, de ’68 óta Svájcban él. Számára a Duna nem puszta földrajzi fogalom. – A Dunán éltünk – mondja.
Gyerekkorának legkorábbi emlékei a folyóhoz kötődnek. Nyaranta a parton csatangolt pajtásaival, fürödtek, teniszeztek, kerékpároztak, gyümölcsöt szedtek, kukoricát törtek a földeken és megsütötték. Olyan természetességgel mozogtak a parton, mint mások az utcán. A part volt az ő utcájuk. Legnagyobb gyerekkori hősei sem a könyvekből léptek elő. Emlékszik egy férfira, aki Esztergomból átúszott a Dunán. A cigarettát, öngyújtót a feje tetejére kötötte, hogy az szárazon maradjon. A párkányi parton aztán rágyújtott, elmélázva nézegette a két testvérpartot, majd visszaúszott. Károly öt-hat éves lehetett ekkor. – Emlékszem, azt gondoltam, hogy ilyenek lehetnek a hősök.
Frühauf Károly (78) Párkányban született, Svájcban él feleségével, Hannekével, egy fiuk van, Imre. Az INFOGEM AG informatikai tanácsadó cég alapítója, konferenciákat szervezett szoftver-minőségbiztosítás terén világszerte. A Štefan és Viera Frühauf Fonds keretén belül a párkányi Hídőr-projekt (művészeti rezidenciaprogram) és az AquaPhone rendezvény kezdeményezője. Több svájci kulturális alapítványban aktív, kiadott két verseskötetet.
Kerítés mögött
A párkányiak számára a Duna olyan volt, mint egy betonkerítés. Nem volt odaút. Levelet lehetett írni a másik országba, átevezni nem. A leveleket is cenzúrázták, így sokan saját kódrendszert használtak, hogy túljárjanak a hatóságok eszén. Szélcsendes időben pedig lementek a partra, s átkiabálták egymásnak a híreket, de a határőrök az ilyesmit is büntették.
Sokat látott már ez a part: égbe emelt csecsemőket (így mutatták meg a rokonságnak, hogy gyermek született), fekete gyászruhát, ölelésre nyílt, integető karokat. A Duna kavicsa volt a szemtanú. – Sokat gondolkodtam azon, vajon hogyan beszélték meg, mikor lesz jelenésük – mondja Károly. – Idén aztán megtudtam egy hölgytől, hogy az állatok esti etetése utáni időt tűzték ki erre.
Csonka a híd! Nem vagytok!
Az iskolai osztályok ki-kilátogattak a csonka hídra, és a gyerekek átintegettek egymásnak. Közben a tanárok elmagyarázták, miért hiányzik a középső három hídmező. A maiak már nemigen értik, milyen érzés lehetett nap mint nap átnézni a túlpartra.
A híd roncsai azt mutatták, hogy ami odaát van, az nem fontos. Sőt, tilos. A lélektan „regionális trauma” kifejezéssel illeti a jelenséget – s igazán csak az érthette meg a maga mélységében a „csonka híd” kifejezést, aki a csonka mindennapokat is élte.
Húsz éve várom a jó híreket
1968-ban Frühauf Károly emigrált. A történetet sokszor elmesélte már. Hazafelé tartott vonattal, amikor mindenütt szovjet tankokat látott. Az állomások neveit letakarták. Utóbb kiderült, hogy a helyiek a bevonuló szovjet katonákat akarták ezzel megtéveszteni. A kommunisták elleni zendülést, a prágai tavaszt végül elfojtották, „bejöttek az oroszok”. Édesanyja azt mondta: Fiam, húsz éve várom a jó híreket a rádióból, de nem jönnek. Ha akarsz valamit kezdeni az életeddel, menj!
S Károly elment. Először Bécsbe, majd Svájcba, ahol új életet kezdett. Tanult, dolgozott, családot alapított. Közben volt-e honvágya? – Nem az ország hiányzott. Az emberek hiányoztak. – Mert ott maradt a szívében egy vízér, ami visszavezette a Dunához. Amikor 1989 húsvétján először hazajött, Dunaradványnál megállt. Itt ugyanazt látta, mint a párkányi parton: a Dunát. – Akkor értettem meg, hogy a gyökereim itt vannak – emlékezik vissza.
Generációk nőttek fel úgy, hogy a túlpart egyszerre volt karnyújtásnyira és elérhetetlen messzeségben.
Ringatózó hangok a vízen
Az AquaPhone ötlete mégsem az ő, hanem a felesége, Hanneke fejéből pattant ki. Ő anyósától, Vera nénitől hallotta, hogyan kommunikáltak egymással a vízen keresztül a helyiek. A történet lenyűgözte Hannekét. Ez nem merülhet feledésbe! Reprodukálni kellene egy művészi performansszal. Károly örült az ötletnek – édesanyja halála után ugyanis kereste az apropót, miért is térjen vissza újra és újra Párkányba. Az AquaPhone egyszeri esemény lett volna. Egy művészeti gesztus.
A szervezési feladatokat a város kulturális életének meghatározó alakja, Himmler György vállalta magára, s teszi azóta is állhatatosan a dolgát. A szövegeket több nyelven olvasták fel, hangtechnikát is használtak, hogy a szavak átkeljenek a folyón.
Az időjárás kihívás elé állította a résztvevőket, kitört a vihar, az emberek saját testükkel tartották a sátrakat. Ám ahogy az utolsó hangok átkúsztak a Dunán, dupla szivárvány jelent meg az esztergomi bazilika fölött. Égi jel! A résztvevők eldöntötték: megismétlik a performanszt.
Himmler György beszél
Himmler György nem Párkányban született, Ipolyságról származik, pedagógusként és kultúraszervezőként ismerik a városban. – Afféle „gyüttmentnek” számítottam Párkányban. Nos, a végeredmény az lett, hogy végül csak „gyütt” lettem – kezdi csípős humorral.
Az AquaPhone, a mellette működő művészrezidencia és a hídőrség meghatározta Himmler György elmúlt húsz évét. Tévedés ne essék: az itteni hídőrök nem fizikai őrök. Az ösztöndíjprogramban itt vendégeskedő művészeket nevezik hídőröknek, akik itt alkotnak, hogy erősítsék a kapcsolatot a Duna két partja, valamit a világ és Párkány között. – Nem tesz jót az embernek, ha csak szűk körben éli az életét – magyarázza Himmler György. – Szükségünk van hatásokra, más nézőpontra, találkozásokra tőlünk különböző emberekkel. A projektben részt vevő művészek magukkal hozzák a saját világukat – itt aztán találkoznak a helyiekkel, s kölcsönösen inspirálhatják egymást.
Amikor húsz évvel ezelőtt a hangok először átkúsztak a Dunán, dupla szivárvány jelent meg az esztergomi bazilika fölött. Jeladás!
A cél, hogy ezentúl a híd – fizikai valójában – biztonságban legyen. Mert csakis akkor találkozhatunk a túlparton élőkkel, hogy eszmét cseréljünk. Akkor nem fog fenyegetni a veszély, hogy sötét erők újra lerombolják a hidunkat. A kapcsolat ugyanis nem magától értetődő: a hidakat mi építjük egymás felé. Néha kőből és acélból, néha hangokból. A partokról felszálló zene álmokat és történeteket fektetett a vízfolyamra. Csak rajtunk múlik, hogy meghalljuk-e.
Reggeli a hídon
Hagyományos rendezvény, mikor is minden évben Párkányból és Esztergomból ugyanannyi résztvevő ül le reggelizni a híd közepére.
