Néha egyetlen pillanat is elég ahhoz, hogy elvágyódjunk egy másik korba – oda, ahol az udvarlásnak még megvolt a maga szertartása, a bókoknak súlya volt, a romantika pedig természetes része volt az ismerkedésnek.
De vajon tényleg a régi idők hiányoznak, vagy inkább az az érzés, hogy valaki mellett igazán nőnek érezhetjük magunkat?
Néha arról álmodozom, hogy ledobom magamról az unalmas pulcsit és farmert, helyette csipkés bársonyruhába bújok. Képzeletben átutazom az időt, és máris az első világháború előtti Budapesten találom magam. Az inasom, ez a végtelen kellemes ember már jelenti is az aktuális rajongómat – megjegyzem, pont jókor, mert éppen befejeztem frizurám bodorítását. Udvarlóm igazi gavallér: amellett, hogy bókokkal halmoz el, virágot és egy kis csokoládét is hoz ajándékba. Az utolsó fillérét is rám költi a drága, ma például moziba megyünk.
Egy romantikus némafilmet nézünk meg, és a kellemes félhomályban nyugodtan a vállára hajthatom a fejem. Aztán fiákeren utazunk. Jókedvűen flörtölünk, miközben végighajtunk a Stefánián, egyenesen ki a Ligetbe. Kéz a kézben andalgunk a hatalmas fák között. Kellemes nyáreste van, este nyolc óra. Idegeimre kedvezően hat az édes virágillat és az esti madarak csivitelése, olyannyira, hogy arcunk lassan összeér, és csókolózunk.
Pár nap múlva ismét találkozunk. Hétkor a Nemzetinél, ott, ahol a hatos megáll. Ezúttal az almazöld-fekete, rafinált ruhámat választottam, az ajkamra pedig egy árnyalattal sötétebb rúzs került. Nem véletlenül. Ma táncolni megyünk.
A hatalmas, kivilágított teremben bőven elférünk. Pezsgőt rendelünk, és amíg iszogatunk, jókat szórakozunk a varieté pikáns műsorán. Később aztán mindenkit hatalmába kerít a dzsessz, a szving és a dzsájv lüktető ritmusa. Partnerem lelkesen udvarol, egész este kedveskedik, bókol, a napnál is világosabb, hogy szándékai komolyak.
Nőnek érzem magam.
Nőnek érzem magam, mert úgy bánnak velem. Mert a kedvemet keresik, de nem mindenáron, nem tolakodva. Mert nőies ruha van rajtam. Mert a táncparkett fényben úszik, és látszik az arcom. Mert jóízűen szórakozunk: a kabaré műsora kicsit pikáns, de csöppet sem közönséges. Az udvarlóm keze nem csúszkál a testemen összevissza – ugyanis nem egy éjszakára akar, hanem egy egész életre. Ha nem is vagyok a legszebb a világon, Valaki számára a Legszebb vagyok...
A következő pillanatban megtörik a varázs.
– Javíthatatlanul romantikus vagy! – simogatja meg a férjem a fejem. – A mai világ már nem erről szól!
És én ott állok a varázstól megfosztva, egy elrontott félmosollyal a szám sarkában. Félre kell kapnom a tekintetemet, mint múltkor a moziban, mikor az előttem álló fiú a barátnőjével fizettette ki mindkettőjük jegyét, s ráadásként letaposta a lábát. A lánynak előttem – pedig szép volt, zöld szemű, szép bőrű, hosszú pillájú – kétségbeejtően eseménytelen volt az arca... Már ott, akkor számba próbáltam venni, hogy mi hiányzott az arcáról. Hisz szép volt, olyan, akinek utána fütyülnek az aszfaltozó munkások... Azóta is itt motoszkált hátul a kisagyamban. Most végre a végére jártam. A romantika hiányzott róla. Az érzés, hogy igazi nő – egy igazi férfi mellett.
