Dávid Botond munkássága nem mindennapi. A székely származású fotós népviseleteket örökít meg, s gyűjteménye mára meghaladta a 4300 dokumentált egyéni viseletet (ez több mint 4100 fényképet jelent). Képes albuma, a Geofolk az Európai Unió huszonhét tagországának paraszti ünnepi öltözeteit mutatja be. A szép ruhákért viszont már a régi kor emberének is sokszor súlyos árat kellett fizetnie...
Dávid Botond gazdasági és marketingdiplomával is rendelkezik, ennek ellenére se nem közgazdász, se nem marketingszakember. Helyette népviseleteket fotóz, nem is akárhogyan. Folyamatosan úton van: fényképeket készít, akár a természeti erőkkel dacolva, és írásos formában rögzíti a tudnivalókat, érdekességeket a képeihez. Ami kezdetben csupán kíváncsiság hajtotta tudásvágy volt, az lassanként hivatássá, illetve azzá a küldetéssé vált számára, hogy a néphagyományok fennmaradjanak az utókor számára. (© Fotók: Dávid Botond)
– Úgy tudjuk, fotós gének öröklődnek az önök családjában...
– Így van. Székelyudvarhelyen születtem, s már a nagymamám is fotózott – ő átadta a tudását édesapámnak, akitől én is ellestem a szakma fortélyait. Engem sem került hát el a „családi örökség”, hivatásos fotós lett belőlem. Kezdetben igazolványképek, tablók és esküvők fotózása volt a fő profilom. Mindig volt bennem egyfajta belső alkotói igény, ami a korábbi munkáimban is megjelent. Dunaszerdahelyen, a Vermes-villában például egy olyan fekete-fehér portrésorozatot mutattunk be, amelyben az életem egy-egy meghatározó időszakát, személyes emlékeit próbáltam képileg újrafogalmazni. Tehát alapvetően emberközpontú vagyok, az embert szeretem fotózni, nem pedig a tájat, a tárgyakat vagy az épületeket.
– Mikor kezdte el az embert népviseletben fotózni?
– Mivel különféle eseményeken is fotóztam, gyakran előfordult, hogy a képeimen ünnepi viseletbe öltözött emberek voltak láthatók. Eleinte nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, amíg egyszer egy idegen rá nem kérdezett nálam az egyik ruha eredetére. Kellemetlen volt, hogy bár én fotóztam, én voltam itthon, nem tudtam értékelhetően válaszolni. Ez az impulzus indított el az úton: elkezdtem tudatosan viseleteket fényképezni, és figyelni a részletekre, a különbségekre.
Dávid Botond: Innentől már nemcsak fényképeket készítettem, hanem beszélgettem is a ruhákat viselő emberekkel, a készítőkkel vagy a néprajzosokkal. Egyszerűen kíváncsi lettem arra, amit látok. Ahogy egyre többet fényképeztem a viseleteket, természetessé vált, hogy a fotók mellé leírásokat is gyűjtök.
– Hogyan zajlik maga a fényképezés?
– Általában hosszas egyeztetéseket követő megegyezés alapján. A feltételem annyi, hogy a fotóalanyok gyűljenek össze egy helyen, az általuk viselt ruhadarabok pedig hiteles népviseletek legyenek. Az útjaim során gyakran több országba is ellátogatok, például elindulok egy németországi fotózásra, de útközben Szlovákiában is megállok fényképezni. Fontos azonban, hogy ne csak egy viselettel bíbelődjek fél napot, hanem a legjobb tudásom szerint annyi személyt örökítsek meg, ahányat csak tudok.
– Ez miképp kivitelezhető?
– Nagyon sokat számít a rutin. Vegyük azt, hogy egy fotózás körülbelül reggel nyolc óra körül kezdődik, ekkor indul az első csoportom. Majd délben jön a következő, az az utáni pedig délután négykor. Ez legalább harminc személy egy nap. Olyan is előfordul, hogy egy fotózáson több mint százan várnak rám, s ezt egy nap alatt kell lebonyolítanom. Mivel egyesével és párban is mindenkit lefényképezek, a szokásos beállításokat használom, ami néhány portrét és egész alakos képet takar, minden irányból megörökítve a viseletet.
Ilyenkor nincs idő bonyolult pózokra – ám ha szerencsém van, a klisék között elkaphatok egy-két jó pillanatot, elejtett gesztust. Úgy is fogalmazhatnék, hogy horgászbot helyett én inkább hálóval halászok. Számomra így hatékony a munka.
– Felvidéken milyen viseleteket fotózott?
– Az évek során többször jártam Gömörben és a Csallóközben is, ahol a tánccsoportok és hagyományőrzők viseleteit fotóztam. De ne feledkezzünk meg a zoboralji vagy a magyarbődi viseletről sem, na meg ott vannak a kurta szoknyás falvak: Bart, Bény, Garampáld, Kéménd, Kisgyarmat és Kőhídgyarmat. Az autentikusabb látvány érdekében arra törekszem, hogy minél kevesebb smink, műköröm és ékszer kerüljön a képekre. Persze szem előtt kell tartani azt is, hogy a fotók fogyaszthatók legyenek a mai modern közönség számára, azaz olyan képeket érdemes készíteni, melyek a rajta szereplő személyeknek is tetszenek. Ehhez kellek én, a fotós, aki nem néprajzi, hanem esztétikai szemmel közelítek a témához. Hiszen a fotóalany elsősorban nem a kultúra fennmaradásáért, hanem individuumként szeretné, ha jó kép készülne róla.
– Honnan jött a Geofolk című könyv ötlete?
– 2020-ban született a Geofolk című kiállításom, melyet idáig hatvanöt helyszínen mutattam be. A látogatók többször is megjegyezték, hogy szívesen látnák a kiállítás anyagát egy könyvben, amit bármikor elővehetnek és lapozgathatnak. Gondoltam, miért ne, csak egy koncepció kell hozzá. Úgy döntöttem, az Európai Unió 27 tagországának régióiból mutatok majd be viseleteket, hiszen alapvetően amúgy is Európában mozgok otthonosan, így nagyon sok képem van az európai régiókból. Az is igaz, hogy öt országból egyáltalán nem volt dokumentált viseletem, így a 2024-es évem utolsó harmada nagyon intenzív volt utazás szempontjából. 2025 elejére kiválogattam a szerintem legjobb 1500 képet, melyekből már egészen biztosan szerkeszteni lehetett volna egy jó könyvet, de a kiadó szerkesztője, aki egyébként divattervező szakon végzett, és nagyon érdekelte a téma, még további 3000 képet „préselt ki belőlem”. (Nevet.)
– Meddig tartott a könyv összeállítása?
– Négy hónapba telt összerakni, napi nyolc-tíz órát dolgoztunk rajta. De a végeredmény igazolja, hogy megérte a hosszas munka. A könyv megjelenését teljes egészében a Gutenberg Kiadó vállalta. A földrajzi közelségük, a szakmai díjaik és a hozzáállásuk miatt választottam őket, és szerintem jól döntöttem. A kiadó a könyv szakmai és kivitelezési minőségért felelt, a tartalom azonban teljesen az én felelősségem volt: én írtam a szöveget, sokat dolgoztam a viseletek eredetének helymeghatározásával. Az első fejezet a fejfedőkről és a fejdíszekről szól, a második a kézimunkákról, mint a csipkék, a szövetek és a hímzések, a harmadik pedig magukról a hagyományőrzőkről, akik mindezt életben tartják.
Fontos megemlíteni, hogy inkább esztétikai, nem pedig néprajzi szempontok alapján válogattuk és társítottuk a képeket. A könyv egyfajta látlelet arról, hogy napjainkban milyen népviseleteket találni az Európai Unió területén.
– Lesz második rész?
– Igen, már körvonalazódik a koncepció. Mivel az elsőben az Európai Unió tagországai szerepelnek, arra gondoltam, hogy a következő kötetben az EU-n kívüli országok viseleteit mutatnám be, mint például Svájc, Norvégia, Izland, Szerbia és a délszláv országok.
– Honnan ered a folklór iránti érdeklődése?
– Egyszerűen belebotlottam. Képletesen szólva ott volt előttem a téma, mint egy kavics, én pedig elkezdtem rugdosni magam előtt, mégpedig egyre messzebb. Az eddig megörökített népviseletek száma mára meghaladja a 4350-et. A környezetemben mindig is természetes volt a népviselet, már olyannyira, hogy még megfigyelni is elfelejtettem – a nemzetközi gyűjtéshez egy szarajevói fesztivál adta a legnagyobb impulzust. Ott tűnt fel az a különös jelenség, hogy az előző nap népviseletben látott embereket másnap, hétköznapi öltözetben szinte fel sem ismertem. Ez a tapasztalat mutatta meg számomra, hogy a hagyományos ruházat mennyire meghatározza az egyén megjelenését és karakterét.
– Mivel gazdagította ez az életét?
– Nyugodtan kijelenthetem, hogy a Geofolk-projekt kezdete óta életem legintenzívebb intellektuális korszakát élem. Elsősorban esélyt ad arra, hogy dolgozzak magamon és fejlődjek. Sosem gondoltam volna, hogy a népviseletek világa ennyire a részévé válik a mindennapjaimnak. Ma már ott tartok, hogy ha valaki előttem lapozza a könyvemet, már messziről, fejjel lefelé nézve is pontosan tudom, melyik tájegység viselete látható a képen. (Mosolyog.)
– Melyik volt eddig a legizgalmasabb fotózása?
– Egy fotózás izgalmas tud lenni már attól is, ha szélsőségesen bizonytalanok a körülmények, az eső és a szél dacára is meg kell oldani a helyzetet. Tavalyelőtt Dél-Horvátországban, szakadó esőben várt rám negyven ember, szépen beöltözve. Szerencsére elfértek a tájház széles eresze alatt, fölém pedig egy nagy ernyőt tartottak fényképezés közben. Az erdélyi gábor cigányok fotózása is emlékezetes volt. Ahogy az ember keresztülmegy a falvakon, mindenhol rokolyás (fodros aljú, ráncolt szoknyás – a szerk. megj.) asszonyokat és nagy kalapos férfiakat lát. Nehéz azonban megközelíteni őket. Ez egy zárt társadalom, ahol a nők helyett mindig a férfiak hozzák a döntéseket. Legalább öt éven keresztül próbálkoztam, mire sikerült egy olyan magas státuszú személyt találnom, aki lehetővé tette a fotózást, és végül nagyon jó képek születtek.
– Főként női viseletek találhatók a gyűjteményében.
– Igen. Bár férfiak és gyerekek is szerepelnek a képeimen, nők sokkal nagyobb számban. Főleg azért, mert a nők viselete jóval változatosabb. Az életkor előrehaladtával módosult: mást viselt egy kislány, mint egy nagylány, megint mást egy eladósorban lévő hajadon és egy menyecske. A lányoknak a legszebb formájukat kellett mutatniuk, hiszen az öltözetük jelezte, milyen háttérrel érkeznek a házasságba. Ez volt az út a biztonságos jövő és a tisztes megélhetés felé, de a látványos ruhák mögött gyakran súlyos lemondások álltak. Bizony, a társadalmi elvárásoknak való megfelelésnek és a szép ruha utáni vágynak sokszor igen nagy ára volt.
– Milyen áldozatokat követelt a közösségtől az öltözködési kultúra?
– Mezőkövesdhez fűződik egy sokatmondó történet ezzel kapcsolatban. A 19. és 20. század fordulóján terjedt el a kereskedők által behozott, fémből készült dísz, az úgynevezett „ragyogó”. Ez a díszítés rendkívül drága volt, mégis presztízskérdést csináltak belőle, amiből egy máig élő mondás is született: „Hadd korogjon, csak ragyogjon!”
Ez a szemlélet azt jelentette, hogy a családok képesek voltak a mindennapi betevőt is megvonni maguktól, csak hogy a viseletükön ott legyen a csillogó dísz. A katonáskodó fiatalemberek gyakran a teljes zsoldjukat arra költötték, hogy ragyogót vegyenek szívük választottjának, amivel gyakorlatilag felélték a jövőbeli közös életük alapjait.
– A helyzet olyan mértékű elszegényedéssel fenyegetett, hogy az egyház végül drasztikus lépésre szánta el magát: a túlzott pompa megfékezésére egy nyilvános, szertartásos ruhaégetést tartott. Ez a történet drámaian világít rá arra, hogy a viselet nem csupán öltözék volt, hanem a társadalmi rang olyan erős jelzője, amelyért az emberek készek voltak akár a megélhetésüket is feláldozni.
– Melyik a kedvenc viselete?
– Mindig az, amelyiket éppen fényképezem. (Mosolyog.)
– S végül, mit szeret a legjobban a munkájában?
– Leginkább azt az egyensúlyt, amikor az ember olyat alkothat, amiben hisz, és amivel másoknak is értéket ad. Számomra a legfontosabb a hasznosság tudata: az, hogy ez a munka nemcsak nekem ad elégedettséget, hanem egy közösség számára is jelentéssel bír. Emellett a felfedezés öröme éltet. Évről évre újabb rétegek tárulnak fel előttem; ez egy véget nem érő kutatómunka. Olyan értékek mellett megyünk el nap mint nap, amiket addig észre sem vettünk. A Geofolknak köszönhetem, hogy megtanultam valóban látni, nem csupán nézni.
