„Mindenki, akivel találkozol, olyan csatát vív, amiről te semmit sem tudsz. Légy kedves! Mindig!” – posztolta a minap az egyik ismerősöm a Facebookon. Igencsak komikusan hatott két anyázó komment között.

Jobb kezével feszülten dobol a kormányon, baljával a farzsebében matat. Ügyetlen mozdulatokkal próbálja kihúzni a reggeli rohanásban odagyömöszölt papírzsebkendőt, de a szűk anyag nem enged: tenyerében csak néhány tépett fecni marad.

gorombak-kora-kezdo.jpg

Incidens a buszon

Fullasztó meleg van: inge – mintha bőrig ázott volna – átnedvesedett, homlokáról verejtékcseppek csorognak, amit zsebkendő híján izzadt kézfejével próbál letörölni. Hirtelen intenzív fájdalom nyilall a gyomrába. Ugyanaz a sajgó, feszülő érzés, amit jól ismer, s aminek az újbóli megjelenését egyelőre képtelen elfogadni. Lelki szemei előtt felsejlik a kopott bútorzatú, aprócska kórházi szoba, a doktor gondterhelt ábrázata, amint az ágya fölé hajol, s szinte orrában érzi a gyógytea- és fertőtlenítőszag keverékét – hat éve két hétig mindennap erre ébredt a belgyógyászaton.

– Álljon már meg, jóember! Mit gondol, dísznek nyomogatom a piros gombot? – Egy vörös képű ötvenes utas zökkenti ki, aki dühtől eltorzult arccal mutogat a vezetőfülke irányába. – Azért vettem jegyet, hogy száz métereket gyalogoljak ebben a dögmelegben? A fájó bokámmal? Ne az utasok kárára spórolj, balek! – folytatja vérben forgó szemmel. A busz lelassul, majd vontatottan megáll. A vörös képű dérrel-dúrral lerohan a hátsó ajtón, majd a középső ujja magasba lendítésével „megköszöni” a buszsofőrnek az utat.

 Az utóbbiból mindössze egy őszülő halántékot és egy egyenruhát lát: az utasnak ő csak egy gépember, aki eljuttatja A pontból B-pontba, soha nem véti el az irányt, és még a kánikula sem viseli meg, pedig naphosszat egy negyvenfokos kabinban üldögél. Az utas büszke magára, amiért „megmondta a tutit”. Végtére is, vele nem lehet csak úgy kibabrálni.

A bunkóság öt(ven) árnyalata

Biztosra veszem, hogy számos, az előbbihez hasonló jelenet játszódik le ebben a pillanatban is. Lehet, hogy a helyszín nem egy busz, hanem egy hivatal, a goromba fél pedig nem az utas, hanem az ügyintéző vagy egy eladó. Előfordulhat, hogy a résztvevők viselkedése sem ennyire agresszív, pusztán „csak” bántó, lekezelő. Elég végignézni az elmúlt hetemen: találkoztam taxissal, aki az ablakon ordibált ki az előtte haladó, magyar rendszámú sofőrnek („Takarodj, te jaffás!”), és találkoztam hivatalnokkal, aki szemét forgatva közölte, hogy az irataimat máshol is ki tudják adni (miért itt tartom fel a sort). Találkoztam vásárlóval, aki sorban állás közben becsmérelte az eladó munkatempóját, de pincérnővel is, aki felháborodott, hogy nem én rendeltem a cézársalátát. S noha eddig biztosra vettem, hogy bunkóság terén már nem érhet újdonság, mégis sikerült kiakadnom, amikor egy tacskós csoportban az egyik kisállat gazdájának a halálát kívánták (csak mert Borzaskát túl kövérnek találták).

Az új normális?

Hogy mitől vált ennyire feszültségteljessé a közhangulat, összetett kérdés. Szerepet játszik benne az alacsony intelligencia és az empátiahiány, s valószínűleg a világjárvány sem terelte jobb irányba a statisztikát. A goromba felek nem tudatosítják, hogy előttük hús-vér ember áll. Ember, akinek ugyanúgy megvannak a maga küzdelmei – amelyekből a külvilág semmit sem lát. (Ergo: senki sem tudhatja, hogy egy-egy kijelentésével milyen fájó pontra tapint rá.) Sőt, érdekes jelenség, hogy aki az igazáért kardoskodva másokat kíméletlenül megbánt, fordított esetben többnyire ő az első ember, aki vérig sértődik a tiszteletlen bánásmód miatt.

hirlevel_web_banner_1_404.jpg

...hogy ne súroljuk le más emberről a bőrt!

Klisé ide vagy oda, az egyik kedvenc mantrám, hogyha változást szeretnénk látni a világban, magunkban kell elkezdeni a változtatást. Mások modorában ugyanis mindenki hamar meglátja a hibát (nekem sem kellett sokáig törnöm a fejem, hogy visszaidézzem az előbbi felsorolást), ugyanakkor néha egy kis önreflexió sem árt: vajon mi soha nem vagyunk gorombák?

Soha nem teszünk bántó megjegyzéseket, mielőtt háromig számolnánk, és mindig korrektül állunk azokhoz, akikkel érintkezünk a mindennapjaink során? Véletlenül sem vagyunk nyersek, ha épp bal lábbal keltünk fel, s nem vágunk pofákat akkor sem, ha egy kellemetlen szituáció közepén találjuk magunkat? Legtöbben valószínűleg képesek vagyunk meglátni, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek, és szorul belénk némi belátás.

Az viszont közel sem mindegy, hogy hajlandók vagyunk-e tanulni a hibáinkból, és – ahogy Szabó Magda nagyon bölcsen megírta – próbálunk-e úgy forgolódni a világban, hogy ne súroljuk le más emberről a bőrt. Vagy az egész életünket abban a torzításban éljük, hogy a mi viselkedésünk kifogástalan, csupán a körülöttünk lévő világ zord?

Ami körbemegy, az körbejön

Meggyőződésem, hogy a fals szituációkat, amelyekben helytelenül járunk el, az élet újra és újra elénk görgeti. Egyetemista koromban pultosként dolgoztam az egyik csallóközi vásáron. Az esti koncertre több ezer ember érkezett: annyian vártak a sorukra, hogy a tér teljesen bedugult, én pedig egyedül tartottam a frontot az egyik sörösbódéban. Az emberek türelmetlenek voltak: legalább három irányból adták le a rendeléseiket. Éreztem, hogy a lavina lassan maga alá temet, ami be is következett, mert a sörcsapból az összes nyomás elfogyott. Kénytelen voltam bezárni a boltot, amit a sorban állók heves hőbörgéssel és káromkodással fogadtak. Pár személyeskedő bántást is kaptam – mai fejjel ugyan lepörögne rólam, akkor viszont rosszulesett. A vásár után több napig magam alatt voltam, s csak pár héttel később ugrott be, hogy történt már velem hasonló eset – csak akkor a pult másik oldalán álltam.

Pár évvel korábban egy fesztiválon megelégeltem, hogy több mint fél órán át vártam az italomra, s hogy a pultosok a hangosabbaktól veszik fel a rendelést. Végül a kelleténél nyersebb stílusban fejeztem ki nemtetszésemet, aminek következtében sikerült összeveszni a kiszolgálóval. Visszatekintve már látom, hogy az együttérzés teljes hiánya generálta a feszültséget: és maximálisan megérdemeltem, hogy a saját káromon tanuljam meg, hogy türelem rózsát terem.

gorombak-kora-belso.jpg

Bunkóságra bunkósággal?

– Oké, magamba néztem. De mi a garancia arra, hogy ezentúl elkerülnek majd a bunkó emberek? – kérdezhetnénk. Semmi: nincs rá garancia. Mások stílusa, habitusa ugyanis nem tőlünk függ, de cserébe nem is minket minősít. Minket egy ilyen helyzetben egyetlen dolog minősít: mégpedig az, hogyan reagáljuk le a lereagálhatatlant. Hogy visszafröcsögünk-e valami bántót – vagy vállat vonunk, és azt mondjuk: „Szegény, biztos nehéz napja van, hisz egy lelkileg kiegyensúlyozott ember nem így beszél!”

Előfordult, hogy alpári vagy lekezelő stílusban küldtek el a francba a nézeteim miatt, de az is megesett már, hogy nekem szegezték a kérdést: „Miért gondolod, hogy a világnak szüksége van az írásaidra, ha egyszer nincs rájuk szüksége?” Rosszulesett? Igen. Könnyű volt higgadtnak maradni? Nem.

Ellenben, amint saját sértettségemen túlfalára tekintettem, megláttam: azoknak, akik egy nézetkülönbség miatt képesek ilyesfajta stílusban beszélni, nem gorombaságra, sokkal inkább egy ölelésre lenne szükségük.

A gorombaságon túl

Minden alkalommal, amikor magam alá kerülök, mert túlcsordulok, a Harry Potter-filmek egyik ikonikus jelenete jut eszembe. Amikor a varázslóiskolát sötét lények szállják meg, Albus Dumbledore, az igazgató így szól a rettegő diákokhoz: „Az öröm mindig segít rajtunk, akkor is, ha teljes a sötétség; mert a sötétséget elűzi a fény.”

Ilyenkor általában újra és újra felteszem magamnak a kérdést: Mire szeretném helyezni a hangsúlyt? Arra, hogy a világ felbolydult, mindenki frusztrált, s ember embernek farkasa, vagy pedig arra, hogy a gorombaságon túl igenis létezik kedvesség, s hogy vannak még emberek, akikre fel lehet nézni, s akikkel öröm időt tölteni. Mindenkinek azt kívánom, hozzon jó döntést.

Olláry Ildikó
Kapcsolódó írásunk