A lányok másak?

Hallgatom a szigorú tekintetű, pedáns háziasszonyt, két fiúgyermek édesanyját, két fiatal menyecske anyósát: – A kisebbik menyem, a nagyobb szájú, a múltkor a tányéromra dobta, hogy egy gatyában engedtem el a fiamat. Ki se stafíroztam, az ő szüleinek kellett rá inget, gatyát adni. Az ő törülközőjébe törölközik, az ő ágyneműjében alszik. Pedig a fiúknak nem kell stafírungot magukkal vinni. Ki hallott ilyet: kelengye egy férfinak? Ha lenne lányom, ahhoz biztosan én is másként viszonyulnék. De hát nincs…

Gyermekáldás elé nézünk, gyermekágyat fekszünk, gyermekbetegségeket ápolunk, gyermektartást fizetünk (ha úgy alakul) – szóval neveljük a gyermekeinket. Közben lehet, hogy leányt, fiút nem is egyformán? A szakemberek azt mondják: a nem befolyásolja a fejlődést.

A gyerekkor évei alatt egyes hormonokból többet választ ki a lányok és fiúk szervezete: a fiúké több androgén hormont és kevesebb ösztrogént termel, és fordítva. Tulajdonképpen ezek a felelősek a fejlődés során kialakuló nemi különbségekért. A gyerek neme közvetetten is befolyásolja a fejlődést: már a gőgicsélő csecsemőt megpróbáljuk olyanná faragni, amilyennek egy fiúnak és egy lánynak az elképzelések szerint lennie kell.

A sztereotípiák meghatározzák, hogyan beszélhet és viselkedhet egy lány és egy fiú. A fiúnak erősnek kell lennie, a lánynak bájosnak – a határozott, erős lányokat ezért szófogadásra nevelik, a gyöngédebb természetű fiúkat agresszivitásra. A fiúknak valahogy több figyelem és gondoskodás jár: a felmérések szerint a fiúkat például sokkal tovább szoptatják, mint a lányokat. A lányoktól elvárják, hogy jobban alkalmazkodjanak.

A szakemberek szerint mindezekkel a sztereotípiákkal gátoljuk a személyiségfejlődést, és tovább erősítjük azt a hiedelmet, hogy a férfié a magasabbrendű, a nőé az alacsonyabbrendű szerep.

Mónika már az alapiskolában sem villogott. Jobban érdekelte a divat meg a szórakozás. Amolyan közepesnek számított. Beíratták hát egy szakközépiskolába, hogy érettségi bizonyítványa azért legyen. Ott már az átlagos szintet sem érte el. A szülők mégis erőltették: menjen csak főiskolára. Addigra már fölépült a háza is, nem messze a szülői portától.

– Mondtam neki, Mónikám, legalább csak próbáld meg – meséli Mónika anyja. – Apád elintézi, hogy fölvegyenek. Ott aztán megismerkedsz valakivel, férjhez mégy, nem kell, hogy elvégezd. Mert hát, tudja, hogy van ez. Manapság egy faluban kihez lehet hozzámenni? És itt ez a szép ház. Nem szeretném, hogy valami csóró beleüljön. Az iskolában pedig biztosan talál magához valót, valami mérnök­ vagy orvosfélét. Olyat, aki el tudja tartani – mi meg, ugye, adjuk a házat hozzá.

Úgy látszik, a papa sem mindenható: mert Mónika mégse került be a főiskolára. A felvételiről hazafelé viszont a vonatban szende mosolyával megbabonázott egy fiatalembert: egy asztalost a szomszéd faluból...

Egy szakközépiskolában vagyok, csupa lány közt: kozmetikusok, fodrásznők, titkárnők lesznek majd néhány év múlva. Ha lesznek! Kérdésemre ugyanis, hogy hol szeretnének majdan elhelyezkedni, kínos csönd a válasz. Majd valami cinkos vihogás. Kiderül, arról sutyorognak egymás közt, hogy eszük ágában sincs dolgozni.

Mert érettségi után először is a legjobb lenne: semmit sem csinálni. Csak úgy élni. Diszkózni, csavarogni (közben szedni a munkanélkülit). Aztán meg csak sikerül valami gazdag férjet fogni! A női emancipáció e lányok számára már történelem. Ómódi és nevetséges. Még hogy egy nő dolgozzék! Az a férfi feladata: megteremteni a létbiztonságot – az asszonyé meg, hogy éljen vele. Hogy akkor miért jelentkeztek ebbe az iskolába? Nyolcvan százalékuk azt válaszolja: mert az anyám úgy akarta.

Mert az anyám még a régi világban él, amikor minden nőnek dolgoznia kellett. Úgy gondolta, ezzel a szakmával jó és könnyű keresethez lehet jutni. S hogy mit szólnak mindehhez a mamák? A lányok szinte kórusban válaszolják: Nem kell nekik mindenről tudniuk!

Katalinnak két gyermeke van, egy fiú és egy lány. Kétkedve felvonja a szemöldökét, amikor megkérdezem tőle: egyformán neveli­-e mindkettőt.

– Nézd, én teljesen természetesnek tartom, ha valakinek az a célja: jó feleség, gondos családanya legyen. Még azt is megkockáztatom, ez a hivatás felelősségteljesebb bárminemű más karriernél. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) nem teszek különbséget a két gyermekem között. Mindkettőt rendre, szeretetre, kitartásra, valamiféle polgárinak nevezett értékrend megtartására tanítom. Ugyanúgy megkövetelem a fiamtól, hogy vigyázzon a ruhájára, tartsa rendben az íróasztalát, mossa meg a fogát, mint a lányomtól.

– És ugyanúgy ösztönzöm a lányomat, hogy olvasson, tanuljon, eddze magát, mint a fiamat. Persze most még mindketten kisiskolások. Az általam helyesnek és értékesnek tartott úton szeretném elindítani őket: hogy aztán milyen életet választanak maguknak, ezt rájuk bízom. Hiszen ők fogják élni, nem én. A lányomnak pluszban talán azt szeretném átadni, hogy tanuljon meg egyszerre több szerepet játszani. Élete egy részét szentelje majd a gyerekének, előtte vagy utána pedig foglalkozzon a karrierjével. Ez persze a legnehezebb: felismerni, hogy mikor kell a gyerekeinkért élnünk, s mikor kell a szakmánkat hajtani.

– Anyu nagyon szigorú hozzám – vallja a tizenhét esztendős Zsóka. – Már kicsi koromtól árgus szemekkel figyeli minden mozdulatomat. A legkisebb lazaságért is megszid. Mindig valamilyen elrettentő példát állít elém: hogy olyan leszek, mint az egyszeri asszony, csillogni fog a két oldalam, mert a ruhámba töröltem a vizes kezem, vagy soha nem lesz semmim, mint a Nagynénak, mert egy nap alatt elvertem a zsebpénzem, engem senki nem fog szeretni, tőlem mindenki irtózni fog, mert mákszemnyi kedvesség sincs bennem, goromba vagyok és büszke, hogyan fogom én nevelni a gyerekeimet, ha magam nem tanulom meg, mi illik, és mi nem, persze ha egyáltalán lesznek gyerekeim, meg ha egyáltalán férjhez megyek (mert ő már abban sem biztos), amilyen különc vagyok... És így tovább, és így tovább.

– Pedig nem vagyok én se goromba, se büszke! Fölényes meg végképp nem. Csak egyszer azt találtam neki mondani: nem szeretnék olyan életet élni, mint ő! Kreppszilon kötényruhában állni hol a sparhelt, hol a mosogató mellett. Meleg vacsorával várni a férjemet meg a gyerekeimet, s mikor azok nyugovóra tértek, olvasólámpa fénye mellett stoppolni a lyukas zoknikat. Én teljes életet akarok élni, nem mindenáron férjhez menni! Színésznő szeretnék lenni vagy manöken: világot látni, mindent kipróbálni, ami érdekel. Persze ezek most még csak álmok.

Nem tudom, hogyan sikerül majd, mert anyu sehová nem enged. Nem mehetek a barátnőimmel diszkóba, mert az veszélyes: leüthetnek, megerőszakolhatnak. Hiába mondom, hogy nem Harlembe készülök mulatni, semmi foganatja a tiltakozásomnak! Mindig megígéri, talán majd legközelebb – de aztán sose enged el. Pedig a zeneiskolából hazafelé jövet a sötét, szűk sikátorban már annyiszor agyonüthettek volna, ahányszor csak akarnak!

– Persze az öcsém, ő egészen más! Ő széthányhatja a ruháit, anyu szó nélkül összeszedegeti utána. Oda mehet, ahová csak akar, egyetlen feltétellel: hogy jól tanuljon. Anyu mindig azt mondja, azért, mert ő fiú. A férfiaktól senki nem kéri számon, milyen életet éltek legénykorukban. Csak egyszer szabaduljak ki innen: bizony én majd számonkérem!

Sára lányom hétéves, ragyogó szemmel áll mellettem a konyhában: tésztát dagasztunk. Én a nagy, fehér zománcos vájdlingban, ő a kis zöld műanyagban. Én a munkaasztal mellett állva, ő a szék fölött. Serényen dolgozunk, hogy még ma megkóstolhassuk a friss kalácsot. Közben Sára csicsereg, egy pillanatra sem áll be a szája. Te vagy a legjobb anyuka a világon, mondja. Én is ilyen leszek, mint te. Éppen ilyen finomakat fogok főzni, így fogom sütni a kalácsot. Mellettem fog állni a kislányom, akinek te leszel a nagymamája: és ilyen szépen meg fogom varrni a függönyöket, meg kötni is fogok a kislányomnak, úgy, mint te.

– És kimosom a ruháját, ha véletlenül bepiszkolja, de nem fogom megverni érte, csak ha hazudik. Mert ugye, anyuka, a hazugság a legcsúnyább dolog a világon, mikor valaki szántszándékkal be akar csapni. És ha nagy leszek, nekem is olyan nagy fehér zománcos vájdlingom lesz: ezt a kicsi zöldet meg majd elteszem a kislányomnak. Ha nagy leszek, akkor is ilyen szép tisztaság és rend lesz a lakásban, mert én is itt fogok lakni veled. Csak akkor majd én fogom fölmosni a konyhát, te meg majd beszélgetsz a kislányommal… Kipirult arccal csacsog: közben szaporán jár a keze, dagasztja a neki leszabott tésztadarabot. Sokszor elmondta már ugyanezt: s ahogy hallgatom, melegség önti el a szívemet.

Gondolataim elkalandoznak, vissza, valahová húsz­egynéhány évvel ezelőttre, egy csiszolt köves konyhába. Az asztal mellett szűk szabású pepita szövetruhában, piros­zöld mintás kötényben, mely karcsú derekán nagy masniban volt megkötve, áll az anyám. Tésztát gyúr, leheletvékonyra elsodorja, majd csíkokra metéli.

Mellette állok én, lábamon ugyanolyan papucs, mint az ő gyönyörű karcsú hosszú lábán, bársony belépő fekete csattal a közepén. A hokedli fölé hajolok, és kis műanyag tálcsikába csipetkét szaggatok apró ujjaimmal. Közben egyfolytában jár a szám, olyan boldog vagyok, hogy mi ott ketten együtt dolgozunk. Mondom neki, ha nagy leszek, én is ugyanígy fogok tésztát gyúrni, nem üzletben veszem majd, mint a puruttya asszonyok, hanem magam csinálom.

Ilyen vékonyra kinyújtom, s fölmetélem pontosan így, hogy a kés éle kopogjon a körmeimen. És tortát is fogok sütni a gyerekeimnek, akik az ő unokái lesznek, meg kalácsot is dagasztok, pontosan úgy, ahogy ő, olyan nagy, fehér zománcos vájdlingban...

Anyám elnézően mosolyog, közben szaporán jár a keze, s mondja nekem: ó, kislányom, mire te nagy leszel, ki tudja, mit föl nem találnak. Addigra már géppel dagasztják a kalácsot, metélik a tésztát, de az is lehet, hogy sokkal jobbat vásárolhatsz majd készen, mint amilyet most én csinálok.

– Ilyen finomat senki nem tud sütni, mint te, ilyen még az üzletben sem kapható – zökkent vissza a mába Sára lányom. És látom magam, ahogy állok a konyhában, lábamon ugyanolyan papucs, mint a lányom gyönyörű karcsú hosszú lábán. Olyan nyuszibundás, ahogyan ő mondaná. Arcomon az az elnéző, jóleső mosoly, amilyen annak idején anyám szőke fürtökkel keretezett arcán. És eszembe jut a dagasztógép, melyet kétszer is kipróbáltam, a kézi robot, melyet háromszor – de olyan finom, foszlós kelt kalácsot, amilyet anyám tud, s amilyet az ő anyja, az én nagyanyám tudott, bizony csak ebben a nagy, fehér zománcos vájdlingban, bal kezemmel a fülét markolva, jobb kezemmel a tésztát tetyegetve, egészen addig, míg magától el nem válik az edény falától... Bizony csak ebben lehet készíteni!