Orgonaillat lengi be a szobát. Gondosan eligazgatom a szépségeket a vázában, miközben az arcomon széles mosoly ül. Kislányként anyák napjára mindig szedtem egy csokor virágot. Hol mezeit, hol csak pitypangot, de az év egyik legszebb ünnepe sohasem telhetett el virág nélkül.
A kedvencem óvodáskorom óta a májusi orgona volt. Ebben bizonyára közrejátszott a jól ismert gyermekdal is. Pár évvel később, édesanyámmal a jobbomon, könnyes szemmel hallgattam, amint az én lányaim zengik ugyanezt a dalt az anyák napi ünnepségen. S reményeim szerint a hagyományt egyszer továbbviszik majd az unokáim is.
„Istenem, mikor nőttek fel a gyerekeim? Hiszen csak most születtek!” – sóhajtok fel a gondolataimba merülve. Az órámra pillantok, örömmel nyugtázom, hogy maradt még egy kis időm indulásig. Főzök egy kávét, visszabújok az orgonacsokor mellé, és tovább fürdőzöm a mesés, édes illatban. Közben pedig hagyom, hogy magukkal ragadjanak a legszebb emlékeim…
Így lettem édesanya
Az első terhességemnél mindössze 24 éves voltam. Tudom, a mai világban ez már nem trendi, a mai lányok „élni” akarnak. Én azonban most sem döntenék másként. Nem szerettem volna előre megérni az anyaságra. Nem vágytam rá, hogy szuperanya legyek, aki következetesen csodabogarat nevel a gyermekéből. Egyedül arra vágytam, hogy kiélvezhessem ennek az áldott állapotnak minden egyes percét, s hogy egymástól tanulhassunk a gyermekemmel.
Az első hónapokban többször voltam kórházban. Először túl picinek találták a babát, majd vesegörcsökkel küzdöttem. Kiderült: akárcsak édesanyámnak, nekem is három vesém van. Infúziókat, magnéziumot és más vitaminokat kaptam, amelyek segítettek kicsit felhizlalni a pöttömöt. Ezután csak akkor láttunk kórházat, amikor a tervezett szülési dátumot túlléptük. Hét napon át stimuláló és tágító injekciókat kaptam: csak járkáltam a szobában fel s alá, és néztem, amint más kismamák kínlódnak, türelmetlenkednek, telefonálgatnak, pityeregnek. A hetedik nap éjjelén már fel-felriadtam, mert enyhe „csipkelődést” éreztem odabent. Mivel fogalmam sem volt, mit „kellene” éreznem szülés előtt, hallgattam az otthoniakra, és szóltam a nővérkének.
A nővérke, mihelyt meglátott az ajtóban, kérdőn nézett rám. Gyorsan elhebegtem, hogy azt gondolom, talán elérkezett a pillanat, ám olyan bizonytalanul beszéltem, hogy elnevette magát. Kiokosított, hogy a görcsök 2-3 napig is eltarthatnak, s különben is: a szülés előtt álló nők nem így néznek ki. Menjek vissza és aludjak.
Visszahuppantam hát az ágyra, nyakamra húztam a takarót és elaludtam. Néha felébredtem ugyan a görcsökre, de aztán tovább álmodtam. Reggelre azonban a kis görcsök már nem szakaszosan jöttek, hanem állandósultak. Olyanok voltak, mint a menstruációs fájdalom (de talán még olyanok sem). Az orvosom megvizsgált, majd izgatottan közölte: „Hét ujjnyira tágult. Nagyszerű, végre mehetünk szülni!” A szemem sarkából kerestem az éjjeles nővérkét, szerettem volna elmondani neki, hogy a szülés előtt álló nő mégiscsak nézhet ki így. De nem találtam sehol, akkorra az éjszakai műszakot leváltották.
Vajon mit keresek én a vajúdóban?
A vajúdóban elfolyt a magzatvizem. Megkaptam a beöntést, majd megmérték a fájások erősségét. Az orvosom megkért, hogy a tolófájásoknál szóljak – addig feküdjek és várjak. Én pedig feküdtem és vártam, miközben arra gondolkodtam: vajon milyenek lehetnek a tolófájások? Mellettem egy másik fiatal lány feküdt, akit az anyukája nyugtatott. „Minden rendben lesz. Egy nőnek keményen meg kell küzdenie a gyermekéért” – ismételgette két homlokborogatás között. A lány hol feküdt, hol az ágy támlájába kapaszkodva nyögdécselt. Szemmel láthatóan szenvedett – míg én továbbra is feküdtem és vártam.
Nem akartam apás szülést, nagymamásat pedig végképp nem. Miközben néztem a lányt, azon gondolkodtam: vajon mit keresek én a vajúdóban? Hiszen ha ilyen egy vajúdás, kizárt, hogy én hamarosan megszülök. Még a végén igaza lesz az éjjeli műszakos nővérnek.
A lány egyre jobban zihált és verejtékezett. Amikor már hangosan jajgatott, kezdtem kellemetlenül érezni magam, ezért támadt egy merész ötletem. Szóltam a dokimnak, hogy érzem a tolófájásokat. (Persze továbbra sem tudtam, mit kellene éreznem, de a próbálkozásom meglepő módon működött.) Felfektettek a bakra, onnan pedig egyenesen mehettem a szülőszobába. „Ha ezt előbb tudom, nem várok idáig” – gondoltam. Átsétáltam a szülőágyig, bekötötték az infúziót, a doki pedig rám mosolygott: „Kezdhetjük!” Betartottam az utasításokat, és nyomtam, ahogyan kellett.
A szülésem egyáltalán nem olyan volt, mint a filmekben. Sőt: még a lány vajúdásához sem tudnám hasonlítani. Talán a fiatalságom játszott közre, talán nagyon szerencsés voltam, de összességében ilyen szülést kívánok mindenkinek. 8 óra 55 perckor már a karomban tarthattam a kislányomat. Anya lettem – ráadásul könnyen, hihetetlenül könnyen. Néha még most is elgondolkodom: vajon hány nőnek adatik meg ennyire kiváltságos szülés? Én köztük voltam, az vitathatatlan.
Úton a második csoda
Négy évvel később ezzel a szülésélménnyel vágtam neki a második terhességemnek. Ezúttal is több napot töltöttünk kórházban, mivel a babát kisebbnek ítélték a kelleténél. Jöttek az injekciók, a vitaminok, a hizlalás – akárcsak az első lányom esetében. Ebben a kilenc hónapban kicsit talán nyűgösebb voltam, mivel a kisasszonykám odabent állandóan a „kijáratot” rugdosta. Esküdni mertem volna, hogy idő előtt fog világra jönni – de miért is lett volna igazam? Az időpont túllépése után újra injekciókat kaptam, szám szerint nyolcat. Közben a kórházban is bent fogtak, ám hiába kaptam oxitocint, nem sikerült beindítani a szülést.
Az utolsó éjjelt – akárcsak legutóbb – most is átaludtam. Reggel a doki megvizsgált, majd szívhangot mért. A pillantásából láttam, hogy aggódik. Hüvelykrém, majd újabb oxitocininjekció következett, de továbbra is feleslegesen.
A kúpot is bevetették, amitől rettegtem. Ám mintha mindenre immunis lennék, az sem hozott eredményt. A baba szívhangja pedig romlott. Nem várhattunk tovább. Miközben sétáltam végig a folyosón, elfogott a félelem. Mégis hogyan jöhetek úgy a szülészetre, hogy semmilyen fájdalmat nem érzek?
A vajúdóban még két injekciót kaptam, majd jött a beöntés. Zuhanyoztam. Az utolsó injekciók végül szinte azonnal hatottak. Nagyon erős, félperces fájások törtek rám: jéghideg vízzel mostam az arcomat, miközben összpontosítottam, hogy ne essek össze. A csempének támaszkodtam. Közben úgy éreztem, a baba feje már a szülőcsatornában van. Szóltam a nővérkének, akitől – máig hihetetlen – ezt a választ kaptam: „Próbálja visszatartani, a doktor úr siet, de éppen ebédel.” (Ha nem vajúdtam volna éppen, biztosan felnevetek. Így viszont csak még inkább kétségbe estem…)
Álltam az ágy mellett és tanakodtam. Hogyan tartsam vissza? Üljek rá? Végül csak az ágynak támaszkodtam. A doktor úr szerencsére hamar megérkezett: felsegített a bakra, majd azonnal le is segített, mondván, hogy már látja a lányom fejecskéjét. Igen, én pedig határozottan éreztem.
Felmásztam az ágyra, de arra sem emlékszem, egyáltalán nyomtam-e. A két nővérke két oldalról nyomást gyakorolt a hasamra, s azzal a lendülettel – 12 óra 56 perckor – kint is volt a baba. Egy újabb csoda: a második csodám. A fájások ezúttal tényleg erősek voltak, de az egész szülés nem tartott tovább egy óránál. Kétgyermekes anyuka lettem, ami tagadhatatlanul a legszebb érzés egy nőnek.
Gyermekkel születik az anya
Imádtam a terhességeimet és imádtam a szüléseimet. Ha nem lennék annyi idős, amennyi vagyok, biztosan vállalnék még gyermeket. De ehelyett a stafétát továbbadom. Az emlékeket pedig őrzöm, nem halványulnak, mindörökre szépek maradnak.
Megiszom az utolsó korty kávém, szippantok még egyet az édes virágillatból, majd dolgozni indulok. Ahogy megkezdem a munkám, visszazökkenek a valóságba, az anyák napi gyermekdal azonban sokáig visszhangzik még a fejemben. Az orromban orgonaillat motoszkál, az arcomról pedig aznap letörölhetetlen a mosoly.
