Három könyv és három hajtás

Bármelyik szépségkirálynőt lesöpri. Ma reggel nem volt futni, mert már hetek óta dagadt az egyik bokája, de ez sem akadályozta meg abban, hogy míg csemetéi erdei iskolában voltak, biciklitúrán vegyen részt a férjével. Barna fehérpöttyös falatnyi ruhácskában, sugárzó mediterrán mosollyal vár a pozsonyi magyar iskola portáján. Nem tagadom, először az keltette fel az érdeklődésemet iránta, hogy felkapott szlovák írónő létére magyar iskolába járnak a gyermekei (igaz, a férje magyar, ismert dunaszerdahelyi vállalkozó).

Nemrég megjelent könyvét a beszélgetés miatt vettem csak kézbe, s már a borító is megijesztett. Miféle rózsaszín ködbe kell vesznem egy interjú kedvéért... De kiderült, hogy mint sok egyéb „csomagolás”, a könyvborító is lehet csalóka. Petra Nagyová-Džerengová harmadik regénye, a „Pozri sa na seba” (Nézd meg magad) a családon belüli erőszakról ad döbbenetesen valós képet.

Petra Nagyová-Džerengová 1972. március 3-án született Kassán. A pozsonyi közgazdasági egyetem elvégzése után a fővárosban telepedett le. Légikísérőként dolgozott, majd a Szlovák Televízióban kapott állást mint bemondó és szerkesztő. Férjezett, három gyermek édesanyja. Eddig megjelent művei: Chcem len tvoje dobro – novella (2005), Za to mi zaplatíš – regény (2006), Pozri sa na seba – regény (2007)

– A könyv két héten belül elfogyott, akárcsak az előző két regénye, a „Chcem len tvoje dobro” és a „Za to mi zaplatíš”. A közgazdász mérnöknő, később tévés hírszerkesztő, aki csak a fióknak alkot... Majd két éve (ismeretlenül) két kiadónak is elküldi a kéziratát. Azóta a regényírás a munkája. Könnyű vagy nehéz mesterség ez?

– Kemény munka. Két éve még hobbiból írtam, most pedig terminusok vannak, sürget a szerkesztő. Most is, ha hazamegyek, bekapcsolom a gépet. Igyekszem naponta két-három órát írni. Néha gyorsabban megy, néha lassabban. Szerintem azért is kevesebb az írónő, mint az író, mert bennünket, nőket kevésbé hajt a vágy, hogy megmutassuk magunkat. Nekünk ott a család, a háztartás  – és megadatott a legszebb: gyereket tudunk szülni. A politikában is azért kevés a nő, mert jól látják, micsoda öldöklő harc folyik a hatalomért, a többért, míg ők kevéssel is képesek boldogok lenni. Másrészt abban is biztos vagyok: ha a nők „csinálnák” a politikát, a világ más, szelídebb képet öltene.

– Hősei nők, akik élik a sorsukat. Amikor készül a mű, hogyan él egymás mellett a két világ: az Ön saját világa és a regénybeli teremtett világ? Egyszerre él mindkettőben?

– Igen is, meg nem is. Itt van a történet az agyamban, gondolkodom rajta. Aztán leülök a géphez, s mintha bekattanna egy gomb, elkezdek írni. De amit írok, az már itt fortyogott a tudatalattimban. Állítólag Woody Allen mosogatás közben tud a legjobban gondolkodni. Hát nekem ez nem megy, nekem le kell hozzáülni. Aztán még sokat javítgatok a szövegen, mert pedáns vagyok.

– Minden sorából sugárzik a család- és nőpártiság, ami helyenként megható, máshol szinte ünnepélyesen felemelő. Olvasói, akik feltételezhetően nők, mennyire fogékonyak erre?

– Vannak férfi olvasóim is! Nemrégiben egy író négyoldalas levélben boncolgatta a második könyvemet. Feminista regénynek nevezte, s azt írta, hogy nagyon tetszett neki. Érdekes, amikor a férfi kollégák úgy beszélnek a hőseimről, mintha élő figurákról lenne szó. Sokat járok író-olvasó találkozókra: ezeket nagyon szeretem, mert kárpótolnak az írás magányos perceiért.

A nők sokszor megkönnyezik a könyveimet. És én örülök, hogy megtalálják magukat a könyveimben. De vannak olyanok is, akik azt mondják, hogy túlzok, például az utolsó könyvemben, mert szerintük ilyen fokú erőszak nem létezik. Pedig szinte naponta olvashatunk az újságokban asszonyverésről, sőt férfiakról, akik megölik a feleségüket. Nekem úgy tűnik, hogy erről nem akarunk tudomást venni. Sokan nem értik, hogy egy nő miért tűri, ha kínozzák. Pedig tűri. Ez a főtt béka-effektus!

Ha a békát bedobjuk a forró vízbe, akkor kiugrik, mert menti a bőrét. Ha viszont hideg vízbe dobjuk, és a vizet fokozatosan melegítjük, akkor megszokja –és közben szépen megfő. Így van ez a megkínzott nőkkel is. Az első pofon lehet, hogy csak egy év múlva jön, és a nők sokat kibírnak a családért és a gyerekekért. Meg aztán sokszor nincs kihez menekülni, anyagilag is függnek a férfitól, úgy érzik, nincs kiút. Mi, nők sokszor elbagatellizáljuk a dolgokat, önvédelemből is igyekezzük elfelejteni a rosszat. Egy ismerősöm mondta: szerinte olyan nincs, hogy egy tudós értelmiségi verje a feleségét. Mire megkérdeztem tőle: hát már elfelejtetted, hogy a volt férjed tíz évvel ezelőtt pisztolyt nyomott a halántékodhoz? S ő teljesen megdöbbent, mert tényleg így volt. Vannak férfiak, akik nagyon eszesnek látszanak, mégis agresszívak, s ha látják, hogy az áldozat gyengébb, védtelen, mondjuk, húsz kilóval kevesebb. Ez még inkább felébreszti bennük a vágyat, hogy kiéljék rajta a hatalmukat. Az a baj, hogy a társadalom tolerálja ezt az erőszakot, sőt sokszor úgy állítja be, hogy a nő megérdemelte, mert biztosan kiprovokálta a férfit. Pedig nincs a világon olyan helyzet, amely feljogosít egy férfit arra, hogy megverjen egy nőt.

– Honnan jön az inspiráció? Tapasztalat, olvasásélmény, vagy csak úgy berepül a fejébe a téma?

– Miután megjelent az első könyvem, amely a hűt-lenségről szólt, azt mondták a kiadóban: következő két-három könyvemnek hasonló stílusban kell íródnia, hogy az olvasó tudja, mit várhat el tőlem. Ugyanakkor két  könyvem,  amelyek  még a fiókban pihennek, teljesen más stílusúak, és a témájuk is eltérő. Az egyik repülőtéri thriller, a másik horror, amire az ezredforduló táján felbukkanó világvégejóslatok inspiráltak. Tehát az ember egyszer erről ír, máskor arról, nem tudatos a témaválasztás. A második és harmadik könyvemnél még megfogadtam a kiadó ajánlását. A második könyvem egy háromgyermekes elvált anya története. Elszomorít, mikor látom, hogy két, valaha szerelmes ember hogyan bünteti egymást a gyerekeken keresztül. S ez nemcsak nőkre jellemző: ha a férfinak ítélik a gyerekeket, ő ugyanúgy képes az anyjuk ellen buzdítani őket. Ami pedig a stílust illeti: az maga az ember. Én például nem szeretem a rózsaszín történeteket, ezért nem olvasom Danielle Steelt, viszont tetszik Joy Fielding. És szeretem a thrillereket, sőt a horrorokat is, na nem a vértől csöpögőket, csak a titokzatosakat. Én is úgy szeretek írni, hogy legyen a történetben valami titokzatosság, ami megborzongatja az olvasókat.

– Legújabb regényében van egy gyönyörű részlet, amikor a főszereplő a zuhany alatt állva megbékül a testével. Ez a leírás mélységes megértésről és szeretetről tanúskodik a női test iránt. S azért is megragadott, mert sok nő utálja a testét, s a másik nőben is folyton csak a hibát keresi.

– Én szeretek nő lenni. Több okból sem akarnék férfi lenni. Az egyik az anyaság: mikor a nőnek a kezébe adják újszülött gyermekét, nem pótolja semmi, még a királyi korona sem! Az említett jelenetben benne vagyok én is. Nekem hatalmas babáim voltak, húsz kilókat híztam a terhességeim alatt, s ez bizony meglátszik a hasamon. De engem ez nem zavar. Ha a nő elfogadja a testét, akkor a férfi is úgy érzi, hogy a nő  hibátlan. Szerintem minden nő egyedi és szép. A „csúnyább” nőknek is lehet sok hódolójuk, ha nem a testi szépséget tartják a legfontosabbnak, hanem megtanulják tisztelni önmaguk értékeit. S ezt sugározzák a férfiak felé, nem a külsejük miatti állandó elégedetlenséget és bizonytalanságot.

Férjével Nagy Józseffel

– Erre most azt válaszolhatnám: Önnek könnyű, mert gyönyörű nő, de nem mondom, mert tudom, hogy a gyönyörű nőnek is lehet rejtett keserve, ami őt éppúgy elszomorítja, mint az objektíve kevésbé szép nőt, mondjuk, a nyilvánvalóan görbe lába.

–Én nem tartom magam gyönyörűnek, szerintem normális nő vagyok, arányos arccal. Szeretek öltözködni, szeretek jól kinézni, szeretek tornázni, mert tudom, hogy magamért teszem. Van egy barátnőm, aki tényleg tökéletes, mégis mindig azzal van elfoglalva, hogy ő nem szép. Nem szeretem az ilyen beszédet, mert azt gondolom, hogy az ilyen ember vagy megjátszós, és folyton akarja hallani, hogy milyen szép, vagy belső    gondjai vannak. De miért? Hiszen nem szükséges tökéletesnek lenni. Én hiszem, hogy minden nőre vár valahol egy férfi. Előbb vagy utóbb, de találkoznak. Persze az is lehet, hogy eltévesztik egymást. Sokszor épp a szép nőnek a nehezebb. Mivel több férfiból választhat, nagyobb az esélye annak, hogy téved, és elvéti a nagy „Őt”. A szép nők másik problémája: sokszor butának tartják őket. Ezzel én is többször találkoztam. Amikor még a tévében dolgoztam, egyszer tanyasiakról forgattunk. Egyszerű virágos ruhát vettem fel, ki sem voltam festve, a helyszínen mégis mindenki csodálkozott: hogyhogy én dolgozok fel egy ilyen témát?! Nem tudom, kit vártak, valami zsíros hajú, flanelinges riporternőt? Tehát az emberek kialakítanak egy képet,és a szerint ítélnek. Én ilyet sosem csinálok. Csak akkor alkotok véleményt valakiről, amikor már hosszabb ideje ismerem, mert tudom, hogy az első benyomás csalóka lehet.

– Mindig ilyen bölcs volt?

– Mindig nyitott voltam, szerettem emberekkel beszélgetni. Talán a kíváncsiság hajtott. Az anyukám toleranciára nevelt, és arra, hogy védjem a gyengébbeket. Emlékszem, iskoláskoromban összeverekedtem a fiúkkal, mert csúfolták az értelmi fogyatékos osztálytársnőmet. Szokták rólam mondani, hogy beképzelt vagyok. Valamikor bántott, de ma már tudom: vannak emberek, akikre fölösleges az időt vesztegetni, mert ők a saját kliséik szerint élnek, s ezek a klisék megingathatatlanok. Ezeket persze idővel tanultam meg. Meg az ember átél ezt-azt: a nővérem például hegymászó volt, és agyoncsapta magát a Tátrában. Vagy volt egy méhen kívüli terhességem, amikor majdnem meghaltam: az orvosok szerint nem egy, hanem legalább négy őrangyal vigyázott rám. Ilyen dolgok után az ember sok mindent más megvilágításban lát, s megtanulja elválasztani a fontosat a kevésbé fontostól. Meg én szeretem az életet. Olvastam, hogy az ember legnehezebb feladata kiegyezni azzal a gondolattal, hogy egyszer el fog menni, és itt kell hagynia mindenkit, akit szeret. De ezt úgy is fel lehet fogni: örüljünk annak a rövid időnek, ami megadatik nekünk. Nemrég volt egy balesetem. A kisfiamat vittem fogorvoshoz, s az előttünk haladó teherautóból valami az útra esett. Szerencsére nem történt bajunk, de azért nem volt mindegy. Mégsem pánikoltam. Este mondta is a férjem, akit azonnal felhívtam, hogy úgy beszéltem az egészről, mint valami banalitásról, mintha csak azt mondtam volna, hogy vettem friss kenyeret, ne álljon meg az üzletben.

– „Én vagyok a ti fácskátok, s ti vagytok az én hajtásaim”, mondja Lýdia a könyvben. Meséljen valamit a saját hajtásairól.

– Teo kilencéves, Leo nyolc, Lóra pedig most volt hat. Szülőnek lenni a legszebb dolog a világon – és a legnehezebb, mert nincs hozzá használati utasítás. Mielőtt az első fiam megszületett, rengeteg tanácsadó könyvet elolvastam, aztán rájöttem: felesleges, mert minden gyerek egyedi. Ezért a szülőnek magának kell kitapasztalnia, mi hat éppen arra a gyermekre. Toleráns embereket szeretnék nevelni belőlük, olyan embereket, akik szeretettel és kedvvel végzik majd a munkájukat, bármi lesz is az. Nagyon élénk gyerekek, de örülök nekik, hiszen ők az én legnagyobb sikerem. Bár a „siker” nem jó szó, mert nem nekem köszönhető, hogy vannak. Inkább én köszönöm, hogy megadattak nekem.

A gyerekek

– Említette, hogy szereti az új kihívásokat, új célokat. Most mit tűzött ki maga elé?

– Egy ideig annak örültem, hogy az első könyvemért megkaptam az év kezdője díjat, a második még sikeresebb volt, a harmadik pedig két hét alatt elfogyott. Aztán elkezdtem spekulálni, hogy jó, jó, ez itthon működik, de mi volna, ha külföldön is próbálkoznék? Nemrég megjelent a második könyvem cseh fordításban. Most pedig arról álmodom, hogy milyen jó lenne Magyarországon is kiadni egy könyvet. Ebben biztos az is közrejátszik, hogy tudok magyarul, mert még mielőtt megismertem volna a férjemet, már elkezdtem tanulni magyarul. Meg akartam magam értetni Magyarországon: ez motivált. Különben is közel áll hozzám a magyar mentalitás.

– Ha választani kellene sokfajta énje közül, melyiket részesítené előnyben?

– Nekem az a legfontosabb, hogy anya vagyok. Ha választanom kellene a család és az írás között, a családot választanám. De biztosan találnék mellette valami mást is, mert nem elégítene ki csak az anyaság. Az alkotókészségemet mindenképpen ki kellene élnem. Nagyon szeretek kézimunkázni. Otthon az összes függönyt én terveztem és varrtam kézzel, hátsó öltéssel, hogy ne lehessen látni. Mondta is a férjem, hogy minek vesződök ezzel annyit. A gyerekszobába is terveztem egy textilházikót, aztán megvarrtam. Be lehet kulccsal zárni az ajtaját, odajárunk este mesét olvasni. A karácsonyi üdvözleteket is magam szoktam hímezni. A kézimunka-szeretetet otthonról hoztam. Anyukám gyönyörűen kötött és horgolt, az egész iskola csodálta a ruhákat, amelyeket nekünk készített. Viszont varrni nem tudott, ezért mi a nővéremmel megtanultunk. Tizenhét éves koromban már kívül-belül hordható síkezeslábast varrtam. Főzni nem igazán szeretek: kicsit elveszi a kedvemet, hogy az ember dolgozik vele, aztán fél óra alatt elfogy a nagy „mű”– és utána még mosogatni is kell. A férjemnek az a legfontosabb, hogy legyen otthon szalonna, csípős paprika, paradicsom, ő azt is nagy élvezettel fogyasztja.

Lassan kicsengetnek, s mi elhagyjuk az iskola épületét, ahol nyugalomban beszélgethettünk. Az írónő egy tökéletes magyar kiejtésű „köszönöm”-öt küld a portás felé. Volt időszak, amikor azzal gyarapította a nyelvtudását, hogy újságcikkeket magolt be, s este felmondta a férjének, aki ahelyett, hogy megdicsérte volna, nekiállt a kiejtését javítgatni. „Tudod, ha beszélni fogsz, nemcsak az számít, hogy mit mondasz, az is, ahogyan mondod!” És Petra, akinek angolból is van államvizsgája, s mindig más kultúrkörből származó férjre vágyott, az „ö” hangot is megtanulta kiejteni. Pedig ők ketten szlovákul beszélnek, mert ez az ő szerelmük nyelve.

„A langyos vízsugarak lefutottak a testén. Gyengéden simogatták őt és győzögették, hogy kigömbölyödött teste ellenére is szeretheti magát. Hiszen ő nő, aki két gyermeknek adott életet, s muszáj, hogy ezt a teste is bizonyítsa. Kinyitotta a szemét. Látta a meggyőző  bizonyítékokat: hasát és mellét sztriák borították. De nem fordította el a tekintetét úgy, mint máskor. Inkább tüzetesen vizsgálgatta magát, csipkedte a bőrét, mígnem kipirosodott, felemelte megereszkedett melleit. S láss csodát! Nagyon sok ideje most történt meg először, hogy a tükörben látott kép nem keserítette el. Olyannak látta a testét, mint egy edényt, amelyből az élet forrása fakadt, mint egy szobrot, amelybe mindhalálig belevésődött a bizonyíték, hogy a gyermekei az ő testéből, az ő véréből táplálkoztak.” – Petra Nagyová-Džerengová: Pozri sa na seba (részlet)