Indigó gyerekek

Az utóbbi húsz évben született gyerekek között már nem a 100-as, hanem a 110-es intelligencia számít átlagosnak. Kicsi koruktól választékosan fogalmaznak, verseket költenek, dalokat szereznek. Az ezotéria művelői szerint bölcsebb generáció született, tagjainak indigókék aurája jelzi különleges életfeladatukat. A pszichológusok azonban másban látják a változás okait.

Andrea akkor vette észre, hogy kisfia más, mint ő volt gyerekkorában, amikor Bálint háromévesen egyszer csak azt kérte, a mami hagyja már abba a csip-csip csókát, és magyarázza el, hogyan működik a tévékészülékük.

– Mindig ilyen furcsa dolgokat kérdezett és tett. Emellett pici korától minimális pihenéssel beérte. Aki csak pár órát is eltöltött velünk, mind azt mondta, hogy Bálint háromemberes gyerek, és hogy ikrek nevelése sem lehet ennél fárasztóbb. De én csak azt tudtam, hogy éjszaka nem hagy aludni, és nappal is folyamatosan szórakoztatni kell. Egyetlen percig sem tudott magában játszani, még kisbabaként sem csörgőzött, és minden játék csak fél percig érdekelte. Vittem pszichológushoz, fejlesztő játszóházba. Mindenhol kedvesek és megértők voltak – de azon kívül, hogy hiperaktívnak titulálták, sehol sem tudtak igazán segíteni.

Ráadásul Andreának naponta kellett azzal szembesülnie, hogy környezete rossz anyának tartja.

– Felelősségre vontak, miért nem szoktatom már rá, hogy külön aludjunk, miért nem képes az én gyerekem sorban állni, miért nem fogad szót senkinek, miért nem hajlandó elfogadni a tiltásokat, és miért kap hisztérikus rohamot, ha kényszeríteni akarjuk valamire, legyen szó akár csak arról, hogy át kell öltöznie pizsamába.

A változás onnantól számítható, amikor egy barátnő felhívta Andrea figyelmét arra, hogy Bálint talán indigógyerek, és ajánlott Andreának egy erről szóló könyvet. Az amerikai terapeuta, Nancy Ann Tappe figyelte meg először az emberi aurában a mélykék színt, és nevezte el indigónak.

Az igazi ismertséget az indigógyerekeknek Lee Carroll és Jan Tober könyve jelentette, amely 2000-ben jelent meg Amerikában. A könyv alaptétele szerint 1980 óta egyre több különleges gyerek jön a világra, akiknek az aurája indigókék. Feladatuk a Föld magasabb szellemi szintre emelése. Szüleiknek újfajta nevelési gondokkal kell szembenézniük, mert ezekre a gyerekekre nem hat a hagyományos fegyelmezés.

„A könyv elolvasása után rádöbbentem, hogy az én fiam is indigó, ezért nem hatnak rá a parancsok. És ezért kér mindenre magyarázatot.”

Persze minden anyuka és apuka szereti azt hinni, hogy az ő gyermeke különlegesen okos és értelmes. De amikor a kis Einstein vagy Mozart iskolába kerül, a szülő lába alól kifut a talaj: kiderül, hogy a gyerek nem tud alkalmazkodni az ottani szabályokhoz. A többiek szépen leülnek, meghallgatják a tanárt, jelentkeznek és szót fogadnak. Egy indigó számára ez kész gyötrelem.

„Rengeteg fölös energiájuk van, ezért gyakran hiperaktívnak bélyegzik őket. Pedig a két fogalmat nem szabad összekeverni! Tény, hogy az indigógyerekeknek és a hiperaktívaknak is sok gondjuk van az iskolában. De míg a hiperaktív nem tud odafigyelni, addig az indigó nem akar. Ezek a gyerekek ugyanis már gyerekkorukban tudják, hogy mi az életfeladatuk: magasabb szellemi rezgésükkel ők fogják a világot megmenteni. És ha ennek során nem lesz szükségük a fizikaórán tanultakra, akkor elvesztegetett időnek érzik, hogy ezt megtanulják, vagy akár odafigyeljenek. Nem szeretnek magolni, rosszul tűrik az iskolai korlátokat. Viselkedési problémáik nagy része inkább a szégyen és az érzelmi túlkapások miatti trauma, nem pedig a figyelemzavaruk. Ha kigúnyolják őket, szégyellni kezdik, hogy kik is ők, és mások, mint a társaik, ezért bezárkóznak” – magyarázza az egyik „indigós” anyuka.

Az indigógyerekek sok zavarodottságot okoznak szüleiknek, mert gyakran beszélnek angyalokról, és időnként előző életeikre is emlékeznek. Andrea fia, Bálint például azt állítja, hogy átlát a falon, és elmondja, mit csinált édesanyja, amikor a másik szobában egyedül volt.

„Ha a macskára nézve azt mondja a gyerek, hogy milyen szép kék, nem szabad letorkolni, hogy a cica cirmos. Lehet, hogy a gyerek csak az állat auráján csodálkozott el – mondja az egyik anyuka. – Amennyiben folyton kijavítjuk, lebutázzuk, amikor efféle különleges dolgokról beszél, csak azt érjük el, hogy visszafejleszti, elnyomja a képességeit.”

Mit tartsunk erről a dologról? – kérdezheti az olvasó. Valóban kivételesek ezek a gyerekek, valóban ők fogják megmenteni a Földet?

A szülők kétségbeesnek, ha az orvos hiperaktívnak tartja a gyereküket, pedig ez nem negatív fogalom. Egy hiperaktív gyerek valóban megnehezítheti szülei és tanárai életét, de attól még megtalálhatja a helyét a világban. Arra kell csak figyelni, hogy amikor pályát választ, ne könyvelőnek menjen, hanem pörgős, kreatív állást válasszon magának. Sok élsportolónkat kifejezetten azért íratták be sportolni, hogy ezzel vezessék le fölös energiájukat.

Ha egy szülőnek egy ilyen könyv segít abban, hogy megtanulja, miképpen kell jobban odafigyelnie gyermekére, és okosabban válaszolni a kérdéseire, abban semmi rossz nincs. Túlzás viszont, hogy a gyerekekre terheljük rá a világ megmentésének feladatát.

Tény, hogy az intelligenciatesztek közel 10 pontos átlagos emelkedést mutatnak, pedig ugyanazokat a teszteket használják, mint régebben. De talán ez a baj! A mai gyerekek a mind népszerűbb fejlesztő füzetekben, rejtvényújságokban sok hasonló labirintusos és egyéb logikai feladattal találkoznak, így kvázi felkészülnek a tesztre. Mivel az IQ-teszt is hasonló feladatokból áll, nem csoda, hogy rutinosabban oldják meg őket. Ez nem azt jelenti, hogy ez okosabb generáció, csak azt, hogy másféle közegben szocializálódott.

Mi az aura?

A testet körülvevő fénylő burok, amely jellegzetes sugárzást bocsát ki. Színük, fényességük és alakjuk szerint lehet osztályozni. Néhányan képesek meglátni a másik ember auráját, de a többség csak aurafotók alapján tájékozódhat. Az auraszínek a szivárvány színeivel azonosak, és mindegyikhez különböző lelki típus társítható.

Vonzó lehetőség, hogy végre első kézből értesülhessünk túlvilági dolgokról, ám a pszichológusok óva intenek attól, hogy a gyerekeket meghagyjuk álomvilágukban.

„Baj lehet abból, ha a szülő fejében nincs kialakult belső értékrendszer, és keveredik a fejében a spiritualitás, a vallás és egy könyvből összeolvasott új eszme. Ha arról faggatja a gyereket, hogy mit tapasztalt előző életében, hogy lát-e angyalokat. A kitalált tárgyak, képzeletbeli barátok léte nagyszerűen megfér a Télapó mellett, de egy idő után meg kell tanulnia a gyereknek, hol van a valós és a fantáziavilág közötti határ. Ebben pedig a felnőttnek is segítenie kell!”

Persze az indigógyerekekkel nem habos torta a mindennapi élet. A szülők gyakran tehetetlennek érzik magukat, amikor indigógyermekeiket akarják fegyelmezni. Ők ugyanis nem reagálnak a hagyományos megfélemlítési módszerekre. Csak nevetnek, ha az anyjuk azt kiabálja: „Várj csak, majd ha apád hazajön!” És fittyet hánynak azokra a nevelési, fegyelmezési sémákra, amelyek másoknál hatékonyan működnek. Szüleik gyakran azt érzik, kudarcot vallottak, és fogalmuk sincs, mit kellene csinálniuk.

A recept végtelenül egyszerű – és ugyanakkor nehéz, mert idő- és energiaigényes. Az indigó gyerekek nem fogadnak el semmit csak azért, mert „ennek így kell lennie”, vagy mert „mások is így csinálják”. Szüleiknek pedig a magyarázat előtt alaposan végig kell gondolniuk, miért is tiltanak meg valamit. Miért is nem szabad homokot dobni a csúszdára? Mert piszkos lesz a nadrágjuk? De hiszen előtte homokoztak, és ott már úgyis piszkos lett. Akkor mi értelme ennek a tiltásnak?

Amennyiben a szülő hajlandó végiggondolni, miért állítja fel a korlátokat, rájön, milyen válaszokat kell adnia gyermekének. Ha azért nem szabad homokot dobni a csúszdára, mert a szálló homok belemehet mások szemébe, és az kellemetlen érzés, ezt az érvet az indigók is el tudják fogadni. De nem tudnak mit kezdeni egy sima „ezt nem szabad, soha többé meg ne lássam” típusú tiltással, mert egyszerűen nem értik!

Néha elkerülhetetlen, hogy egy szülő megbüntesse a gyermekét. Ám az indigókra a fenyítés, a nyers erőszak biztosan nem hat. Hatásosabb elmondani nekik, miért nem volt jó, amit tettek, hozzátéve: a büntetés azért jár, hogy elgondolkodjanak rajta, és tanuljanak belőle. Az indigógyerek ugyanis csak azt fogadja el, amit észérvekkel elmagyaráztak neki. Ha ezt nem teszi meg a szülő, csak sarokba állítja gyermekét „rossz voltál” megjegyzéssel, akkor elveszítheti a gyerek bizalmát.