Előfordul, hogy szívesen elfelejtenénk egy-egy napot az életünkből. Számomra ilyen volt 2003. december 25-e, karácsony szép ünnepe. Nemcsak a hetedik emeleti panellakásunk asztalán, hanem a többi lakásban is égett a karácsonyi gyertya. De később kiderült, hogy más is. Este tíz órakor már mindenki tudta, hogy nagy a baj: sziréna éles hangja sikított a fagyos levegőben, s átható bűz kezdett terjengeni a lakásokban. Tűz van!
Ez hangzott mindenhonnan, ahogy nyíltak a lakások ajtajai. Néhány perc múlva megtudtuk, hogy az egyik pincehelyiséggyulladt ki, méghozzá az, amelyiket az egyik lakó raktárként használt ‒ s ahol az évek alatt felgyülemlett a sok félig teli festékesvödör és oldószeres flakon. Mire azonban megérkezett a két tűzoltóautó, addigra már eluralkodott az embereken a pánik.
Szomszédasszonyom kirontott a lakásból, s hogy kiszellőztesse az egyre sűrűbb, maró füstöt, leszaladt az emeletek közti folyosóra, és kitárta az egyik ablakot. „Neeeee!!!!” – ordították a lakók torkuk szakadtából, mert a huzat még jobban felizzította a tüzet a pincében. Egy férfi odaugrott becsukni az ablakot, majd elismételte az instrukciókat, amiket a tűzoltók kiabáltak fel nekünk. „Mindenki menjen a lakásba, csukják be az ajtót, de ne kulcsra zárják. Tegyenek vizes törölközőt a küszöbre, és menjenek a lakás legtávolabbi szobájába, a szobaajtót is csukják magukra, és várjanak.”
A füst a legfelső emeleten ekkor már olyan sűrű volt, hogy vágni lehetet volna. Berohantunk a lakásba, velünk jött a két szomszédasszony is. Az egyikük, Vivi hangosan jajveszékelt és imádkozott, már azt hittem, megrázom. Az apró gyerekszobában zsúfolódott össze a néhány felnőtt, s ott volt a két kisgyerekünk is. Fiunk bágyadtan ébredezett, nem értette, mi történik. Vártunk. Nagyon ijesztő volt, mert a szoba előtti folyosón csak a sűrű fekete füstöt lehetett látni.
A hosszúra nyúló másodpercekben dermesztő volt hallani a kinti zajokat. Vivi tovább siránkozott, amikor valami koppant az ablakon. (Te jó ég, ennyi év után sem tudok könnyek nélkül visszagondolni rá.) A tűzoltólétra volt az.
Nyitottuk is az ablakot, ott állt egy tűzoltó, aki azt mondta, hogy segít mindenkit kimenteni. A hetedik emeletről! Azonnal észrevette, hogy kisgyerekek vannak a szobában. Nem volt nála semmi, amiben levihette volna őket, erre én a szekrényből kikaptam egy előre csatolható babahordozót, abba ültettük bele először a kétéves fiamat.
A végtelenségig tartott az a néhány perc, míg megint megjelent a tűzoltó feje az ablakban, mellén a babahordóval. Ezután a hat hónapos pici lányunkat csúsztattuk bele. Ő egész végig békésen aludt. Megint idegölő percek következtek, majd jöttem én. Ki kellett lépnem az ablakból úgy, hogy közben a tűzoltó egy létrafokkal lejjebb állt. Nem tudom, hogyan voltam képes leereszkedni, szinte mindent kizártam magam körül, nem hallottam sem a zajt, sem az embereket. Csak annak az érzése maradt meg az egész útból, hogy majdnem a létrához fagyott a kezem.
Leérve odarohantam a mentőautóhoz, ott várt a két pici gyerekem. Akkor vettem csak észre, hogy szegény fiamnak még zoknit sem adtam a lábára, csak egy kabátot húztam a pizsamája fölé. Levéve a cipőmet ráhúztam az én nagy zoknimat, én meg csupasz lábbal bújtam vissza a cipőbe. Két gyermekemet magamhoz húzva vészeltük át az egész mentési akciót, s mivel időközben sikerült eloltani a pincetüzet, sok lakó a lépcsőn jutott ki az épületből.
A tűzoltók még órákig szorgoskodtak a helyszínen, az emberek pedig elhagyták az épületet, majd valamelyik ismerősüknél töltötték az éjszakát. Mi Vivi szüleinél kötöttünk ki, a gyerekeket azonnal elnyomta az álom, mi pedig ruhástól szundítottunk egy kicsit. Vivit be kellett vinni az ügyeletre, mert öklendezni kezdett, enyhébb füstmérgezést kapott. Mint utólag kiderült, nemcsak ő, hanem jó néhányan a bejáratból.
Másnap gyönyörű karácsonyi napra virradt a kisváros. Noha a maró bűzt még erőteljesen lehetett érezni az egész épületben, a lakók kezdtek visszaszállingózni a lakásokba. A folyosó fehér fala szürkésfekete volt, a lépcső koszos-sáros az éjszakai horrortól. Hála Istennek, senkinek nem történt komoly baja, a harmadikon lakó kismama is épp bőrrel megúszta az éjszakát. A pince azonban teljesen megégett, mindenhol vastagon lerakódott a fekete szutyok.
Ezután hosszú ideig arról szólt az életünk, hogy takarítottunk, festettünk, mostunk (még hetek múlva is érezni lehetett a ruháinkon a füst szagát). Mondanám, hogy kis lakóközösségünk legalább összekovácsolódott, de ilyen áron ezt akkor nem éreztem pozitív fejleménynek.
A fehérre mázolt folyosó, a kitakarított és a lemeszelt pincehelyiségek, a frissen festett lakások nem emlékeztettek már arra a borzalmas éjszakára, de lélekben nehezebb volt továbblépni a történteken. Sokáig az volt minden beszélgetés témája, ki mit csinált, ki hogyan oldotta meg a baleset utáni nehézségeket.
Én személy szerint attól a pillanattól kezdve nem éreztem magam jól a lakásunkban, pedig mindössze nyolc hónapja éltünk ott, s még négy évet kellett várni, hogy családi házba költözzünk. Az ablak kinti felét egyszer sem voltam képes megmosni, sem kihajolni rajta, hogy kirázzam a porrongyot. Hónapokkal később pánikrohamaim kezdtek lenni, úgy éreztem, nem kapok levegőt, elájulok. Felkerestem egy szakorvost, aki gyógyszert akart felírni a problémámra, de én akkor még szoptattam a kislányomat. Az élet úgy hozta, hogy a probléma magától megoldódott, a pánikom alábbhagyott, majd teljesen elmúlt.
A tűzoltók iránt érzett hála ezért van meg a szívemben. Soha nem felejtem el, milyen professzionálisan oldották meg a helyzetet, hogy még a gyermekeimet is rájuk mertem bízni. Minden elismerésem, hogy ezekben a kiszámíthatatlan szituációkban (nem lehetett tudni, mikor robban be valami a pincében) hideg fejjel képesek segítséget nyújtani. A tűz nagy úr, a tűzoltók munkája értékes. Minden egyes alkalommal, amikor meghallom a szirénát – akár a péntek déli ellenőrzés, akár valamilyen tűzeset vagy baleset az ok –, elmondok egy hálaimát.
