Küldj egy írást, és legyél Te is Új Nő!

Lányok, régi olvasók, jövőbeli munkatársak, küldjetek egy jó írást, szösszenetet, s mi itt megjelentetjük!

olvasoi-irasok-kezdo_4.jpg

Forró nyári nap, szinte remeg a levegő. A teraszon a muskátlik, hibiszkuszok, leanderek. Hárman üldögélnek a teraszon a hosszú asztal körül, három nemzedék. A nagymama a délutáni kávéját iszogatja, a lánya és az unokája jeges teát szürcsölnek. A tévében híreket mondanak: hetven éve, hogy vége a háborúnak. Hetven éve béke van. 

– Azért nem mindenkinek volt béke! – kapja fel a fejét a hírre a nagymama. – Minket negyvenhétben telepítettek ki, pedig akkor már vége volt a háborúnak. 

– Csehországba vittek, ingyencselédnek – és már szinte vág a nagymama hangja. NEM a napos teraszon ül, hanem a zötykölődve csattogó vonaton, ’47 februárjának dermesztő hidegében. – Nem emlékszem az odaútra, kicsi lány voltam még. Anyám mesélte, hogy lovas kocsival vittek bennünket a vonatállomásra. Húszkilós csomag volt minden vagyonunk. A ház, az állatok, a kertecske, a falu: minden itthon maradt. Nem tudtuk, hová visznek, nem tudtuk, mikor érünk oda, csak bezsuppoltak bennünket a fűtetlen tehervagonokba.

A csehországi állomáson már vártak ránk az ottani nagygazdák. Akár egykor a rabszolgapiacon: sorba állították a családokat, úgy válogattak közülük. Akinek nem volt gyereke, az hamar elkelt. A nagycsaládosok senkinek se kellettek. Ki akar annyi éhes szájat etetni? 

Rövid, lélegzetvételnyi csend.

– Minket hamar elvittek, mert csak én voltam édesanyáméknak. Apám erős volt, fiatal, édesanyám is jól bírta a munkát. Egy gazdaságba kerültünk, anyámat a házi munkákhoz osztották be, apám meg a földeken dolgozott. Én meg hamar feltaláltam magam. A gazdának volt egy hasonló korú lánya: vele játszottam naphosszat. Hamar elfelejtettem, hogy nem ez az otthonom. Peregtek a hónapok, de hiába volt a gazda jólelkű, hiába volt a háztartás mosógéppel felszerelve, édesanyám csak hazavágyakozott. Édesapám esténként sóhajtozva vette kezébe az újságot, hátha jó hírt olvas ki belőle.

web-bannerek-instagram.jpg

– Csak a magyar családokkal jártunk össze. Aztán történt valami. Édesapám, édesanyám örült! És újból vonatra szálltunk. Hazamegyünk, kislányom – súgta édesanyám a fülembe az újvári állomáson. Gyönyörű, piros kabátom volt, emlékszem, milyen nagyon büszkén viseltem. Abban rontottam be nagyszüleimhez. Aztán már csak nagyanyám döbbent kérdésére emlékszem.

– Hát te, kicsi, kié vagy?

Két könnypatak csordul le az idős asszony napsütötte arcán. A meleg nyári napot felhő árnyékolja, aztán az unoka átöleli nagyanyját.

– Már vége van, mama.

Ollé Katalin